Haza futott a király lánya, és megcselekedte a mit a kőfal közé rakott ifju tanácsolt.
Más nap a kőfalat széjjelverték és a szép legényt a király elébe vitték.
Téged fiam, hosszu fogságodban isten őrzött meg; én is hajlandó vagyok már neked megkegyelmezni; de elébb egy nagy dolgot kell felvilágositanod. A török császár levele itt van, olvasd; a három csikó istállomban van; megfelelhetsz-e a levélre?
Megfelelek, uram király, mond a szabad ifju – de elébb én kérdezek valamit tőled? Van-e három egyforma tekenőd? Nincs, de lesz, mondá a király. Egy fertály alatt készen állott a három egyforma nagyságu és szinü tekenő.
Tétess, uram király, mondá az ifju, egyik tekenőbe zabot, másikba eleven, harmadikba holt szenet: a csikó, melly a zabos tekenőhöz fog futni, reggel, melly az eleven szénhez megy, délben, az pedig, melly a holt szenes tekenőhöz siet, estve született. –
A király megtette, a mit az ifju tanácsolt; a csikókat megjegyezte, s haza küldötte. A török császár meg volt elégedve a válaszszal; mert nem küldött hadat a magyar királyra. –
A török császárnak volt egy boszorkány nénje, ettől kért tanácsot: mi tevő legyen, hogy Magyarországot kezére kerithesse? s hogy tudja ő azt meg, ki lehet azon ember, ki minden kérdésére olly igazán és bölcsen megfelel?
Hjah! édes testvérem, monda a boszorkány, nem a magyar király találja ki kérdéseidet; van ott egy ifju, ki igen szegény asszonytól vette származását, de a ki még magyarok királya fog lenni, mig azt meg nem öleted, addig Magyarországra hiába vásik a fogad. –
Ismét levél érkezik a magyar királyhoz, hogy ha azt az ifjut, ki nála élősködik, ki egy szegény asszony porontya, hozzá nem küldi, hadat küld nyakára.
Szomoruan adá a levelet a király a derék ifjunak; de az mikor elolvasta a kevély ember sorait, igy szólott: nem félek én a kopasz kutyáktól, magam összevagdalom egész országokat, és ekkor oldalán ollyat csördült a kard, millyet még soha sem. Nincs egyébre szükség, csak két ifjura; az a két ifju egyforma legyen, én is ollyan álarczot festek millyen azoknak a képe, ha mind a hárman egyformák leszünk, nem félek az egész világtól se. –
A király lakó városában volt két egy testvér, ezek egymástól semmit nem különböztek; a szép ifju festett magának álarczot, s azt ábrázatára tevén, elmentek Törökországba.
A boszorkány már messzire megérezte szagát az idegeneknek. Mikor a török császár palotájába mentek, mindhárman egyszerre köszöntek, egyszerre hajtották meg magokat; a király kérdésére egyszerre feleltek; a vacsorához egyszerre ültek; az ételt egyszerre vitték szájukhoz, egyszerre keltek fel; étel után egyszerre hajták meg magokat, s a császár intésére a hálló szobába mentek. A király nem tudott különbséget tenni a három ifju közt, mind megöletni nem akarta. De a boszorkány megismerte, magyarázta öcscsének a különbséget, melly a két ifju közt, és ő közte van, de az nem birta felfogni.
No hát majd megtudod reggel, királyom, testvérem, mellyik az, kit megöletni akarsz, monda a boszorkány; a kinek inggalléra el lesz nyirva, az lesz a magyar király embere. Éjfél előtt egy órával, mikor a boszorkányok láthatlanok, és egy tű fokán is keresztül tudnak csuszni, a vén banya a kulcslyukon becsuszott a szobába, mellyben az ifju mélyen aludott. Mind a hárman egy ágyban feküdtek; szélen a szép ifju aludott. A boszorkány a nála levő kis ollóval elcsippentett egy kis darabot inge gallérából, s ismét kisiklott a házból. De a szép ifju midőn öltözött, meglátta a tükörben a csonka gallért, s mindenik társa gallérából elcsippentett ugyanannyit. –
Reggelizni hivta a három ifjut a császár. A vén banya az ablakban állott. Csak elcsudálkozott, mikor mind a háromnak el volt csippentve az inge galléra. Reggelizés után magokat meghajtották, s haza bocsáttattak.
A király leánya kételkedve nyughatatlankodott, mig szeretője haza nem érkezett. De midőn épségben, és egészségben találá egy estve atyja palotájában, igen megörült; s kérdte király atyját, hogy engedje meg nekik, hogy egymáséi lehessenek. A király semmit sem szólott. A leány nagyon neheztelt atyjára; s midőn egy estve atyjánál esedezett, hirtelen elájult. Egy levelet pillantott meg, mellyet a török császár küldött, hogy az idegen ifjat egyedűl küldje hozzá, mert az Magyarországra nézve veszedelmes ember. Az öreg király leánya által küldé el a levelet az ifjuhoz, – sirva adá át a leány a levelet. Ne sirj szivem szerelme! velem az isten, és az ő hatalma; igy vigasztalá az ifju a király leányát. Indulok holnap reggel, mikor a nap felkél: egy esztendő alatt egymáséi leszünk.
Egyedül ment a bátor vitéz a török császárhoz. A vén boszorkánynyal az udvaron találkozott, ki suttogva mondá neki: most jöttél utoljára szép Törökországba.
A kard csördült. Az ifju rá se hallgatott a banya szavára. Mikor a király küszöbén átlépett, tizenöt fegyveres török állott vele szemben. Kiugrott a kard hüvelyéből s a törököket mind gombódára vagdalta; a királyt nem bántotta; hanem ismét hüvelyébe szaladt. Éjtszaka a vén boszorkány el akarta lopni kardját az ifjunak: de a kard kiugrott s a boszorkány vas orrát lecsapta.
A császár roppant sereget állita ki más nap reggelre az ifju ellen, de a kard olly gyorsan forgott körülte, hogy őt a kardnak, vagy nyilvesszőnek még karczolása se érhette; a török pedig mind rakásra hullott.
A magyar király leánya már kétségbeesett, hogy kedvese a határozott napra elő nem jött, ugyanazért atyját mindaddig kérte, mig seregeit Törökország felé utnak nem inditotta. A sereg előtt a leány jött katonaruhában. Csak egy mérföldnyire kelle a seregnek az ifju elibe jőni, mert ő már akkor kis kardjával hazájához igen közel utazott. A király lánya, és a sereg őt bekisérték a magyar király palotájába, és ott kis királynak kiáltották.
Az ifju király néhány ezer katonájával elment azon országba, mellyben ö született. – Nagyon megrémült az édes anyja, mikor a sok katonát látta, mert azt gondolta, hogy a várost akarják elpusztitani: de még jobban megijedt akkor mikor látta, hogy katona egy udvarra se ment, az övébe pedig egy tűt se lehetne megállitani, annyi benne a katona! –
Reszketett, mikor egy derék ember leszállott lováról, és hozzá közeledett. De elcsudálkozott, midőn a derék ember az ő kezét megfogta, s azt megcsókolva igy szólott: no, édes anyám! már most megmondom mit álmodtam. Azt álmodtam én, hogy én még magyar király leszek; álmom beteljesedett, már most kimondhatom, mert magyar király vagyok. Mikor ezt tőlem gyermekkoromban kérdezted, azért nem akartam megmondani, mert te álmomat elbeszélted volna, s a magyar király láb alól eltett volna. Most isten áldjon meg, hogy megvertél, mert ha meg nem vertél volna, a király el nem vitt volna, ha el nem vitt volna, felakasztatni sem akart volna, ha a király fölakasztatni nem akart volna, a másik király el nem vitt volna… Most megyek házasodni.
Ugy is lett. Katonáival haza ment; a magyar király leányát feleségül vette; most is él, ha meg nem halt. –
9. A két testvér
Volt hol nem volt, még az operenczia-országon is tul volt egy falu, a falu végén egy kis kunyhó, a kunyhónak kidőlt bedőlt falai közt rothadt szalmán egy öreg anyó feküdt, mellette két gyermeke sirdogált: szép leány a nagyobbik, s barna kis fiu ennek testvére, a kisebbik.
Az öreg anya meghalt, hideg tetemét falu temetteté, s árván maradt gyermekeinek gyámola nem ajánlkozék. – Ők elindultak.
Mentek, mendegéltek, sok hegyen, sok völgyön s hoszu utat hagytak hátra már, midőn Jánoska égető szomjuságot éreze.
Ut közben egy kerékvágásban zavaros vizet találtak, s a szomjas fiu felkiált örömében: édes néném! én iszom ezen kerékvágásból.
Ne igyál, felel okos testvére, mert kerék lesz belőled, ha iszol.
János sohajtott s tovább mendegéltek. Ut közben medvenyomot találtak, mellyben régi esőviz peshedt. – Édes néném! szomjas vagyok, engedj innom ezen esőmaradványból.
Ha iszol, édes öcsém, medve lesz belőled. A fiu szemei könyekbe lábbadtak, de hajtott nénje intésére s tovább mendegéltek.
Ut közben farkasnyomra találtak. Jánoska könyezve tekintett nénjére, s szavát ismétlé.
Ne igyál, édes Jánoskám, farkas lesz belőled.
János, noha nyelve kéreggé száradt az égető szomj miatt, engedelmeskedett, s tikkadtan tovább mendegéltek.
Ut közben őznyomra találtak. Ebben tiszta viz csillámlott és csak ugy itatta magát. Jánoska lábai a nyom mellett öszverogytak, s minden ellenzés daczára vizét mohón itta ki. – Nénje midőn látná jóslata teljesültét, sirt, siránkozott; öcscse szép barna fürtei egyszerre puha, szürkés szálakká idomultak, kis fülei mögött szikár szarvak bujtak ki, lábai s kezei karcsu lábakká meredtek, s a gyönge őz mosolyogva simult kisded kezeivel egyre simogató testvéréhez.
Igy mendegéltek tovább a szép leányka és kisded fiu, a karcsu őz. Végre királyi udvarba érkeztek, hol az ifju király vidám arczczal fogadá különös vendégeit, s számokra csinos szobát nyittatott. Itt lakott a leány őzike testvérével, s noha megtiltotta neki a mások előtti nyilatkozást, magokban mindig csevegtek a meghalt jó anyáról, utjokról, a szép királyfiról, s annak gyakori vadászatairól. Több hetek mulva a szép leány királyi fényes ruházatot kapott, s a királyfival nagy, hét országra szóló, lakodalmat tartottak. Elégedetten élt a szerelmes pár, a királyné szép és jó vala, férje őt bódulásig szerette. Az őzike untalan nénje oldalánál volt, egy tálból ettek, egy pohárból ittak, egy szobában háltak. – De nem tartott soká boldogságuk.
Lakott t. i. ezen király birtokában egy vas fogu boszorkány, ennek vala egy igen rút leánya, arcza fekete, szemei sárgák, orra bibircsós, fogai kapák, hangja rikácsoló, dereka görbe, s egyik lábára még azonfelül sántított is. Ezt akarta a boszorkány azon birodalom asszonyává emelni, s hogy czélját nem érte, dult fult mérgében, kősziklákat szaggatott, s erdőket szárított ki. Végre halált esküvék a szép árva fejére, s hogy halálával rég ohajtott reményét felvirítsa rút gyermekének, igyen beszélt neki:
Édes gyermekem, szeretett Luczindám! akarsz-e királyné lenni? Ha igen, menj el titkon az udvarba, midőn a király vadászaton leend, s nejének álmát lopd meg, aztán mess el hajából egy jókora fürtöt, s hozd ide nekem. Lépteidre vigyázz, szemmel tartsd az ő mozdulatait.
Luczinda szürke vörössel átcsikozott ködment öltött magára, s éjjelre az udvarba ért a gyanu nélkül alvó szobájába, ködmenét, hogy suhogásával neszt ne támaszszon, a padlaton végig terité, s lábhegyen anyja intésére egy gyönyörű fürtöt kanyaritott ki gyikszelő bicskájával. A kisded őz nem ébredt fel.
Reggel már a szép barna tekercs varancsos béka tüdejébe tekergetve, karácson éjszakáján vágott tiszafa parázson fortyogott, s darab idő mulva a kenőcscsel Luczindát anyja tetétől talpig bemázolta, s ez azon perczben a meglopott királyné szakasztott mása lön. Most csak azon hánytorgatá furfangos eszét a vén banya, mi módon veszesse el a fiatal királynőt; – végre rátalált. Lakott t. i. az udvarban egy fösvény kapus, kit aranyai megvesztegettek, s ennek segitségével, a király honn nem létében, éjjel neje szobájára törtek, s az ártatlant erővel hurczolták ki. Lármájukra a kis őzike is felébredt s a gyilkosokat távolról kiséré.
Volt az udvar félre eső szögletében egy elhagyott kőkut, benne lakott egy szörnyü nagy czethal. Ezen kut fenekére lökték a szép királynét, s annak kihült ágyát Luczinda foglalta el, kinek külseje most már a volt királynétól mákszemnyit sem különbözött, s a haza tért király a szörnyü csalást észre nem vevé. A kis őzike napjait ezután a kut körül töltötte, mi a szemes banyának figyelmét nem kerülé ki. Megtanitotta tehát leányát, hogy királyi férjétől az őz meggyilkolását csikarja ki, s annak kivitelére illy tervet koholtak. Luczinda halálos betegnek téteté magát, piros szinét anyja sárgára változtatta. – Férje éjjel nappal ágyánál ült, az őz a kut szélén járdogált. Orvosságot sehol nem találtak, s ekkor Luczinda előre kikoholt tervéből a kis őznek szivére s májára éhezett. Férje megborzadt ezen váratlan nyilatkozatra, s nem hitt nejének; nem hitte, hogy annyira bálványozott állatocskáját megöletné; de Luczinda nem tágitott, mig elvégre a király, szivén hordván neje egészségét, rábirni engedte magát, s egyik szakácsnak az őz megölésére parancsot adott. Jól hallotta az őz mind Luczinda kivánságát, mind a parancsot, de hallgatott, s a helyett hogy magát kinyilatkoztatná, szokott helyére a kuthoz ment, hol mély keservek közt igy beszélt le a czethal lakába:
Nénikém, nénikém,
Te kedves nénikém!
Gyere ki a kutból,
Czethalnak gyomrából,
Mert fenik a kést
Gyenge kebelemnek,
Mossák a medenczét
Szép piros véremnek!
Midőn a szakács, hoszu kés kezében, a vágószékre huzandó állathoz lopódzott, és már harmadszor zengé ma keserves dalát, hallván ezt a kiküldött, ijedten a királyhoz szaladt elbeszélni, mit látott és hallott. – Ekkor maga a király megy megtudni, vajjon igaz-e? A kis őz most kétszerte keservesebben sirt, mint máskor, s könyezve dalolta:
Nénikém, nénikém,
Te kedves nénikém!
Gyere ki a kutból,
Czethalnak gyomrából,
Mert fenik a kést
Gyenge kebelemnek,
Mossák a medenczét
Szép piros véremnek!
Erre a király előlépett rejtekéből, s a faggatott őz neki mindent kivallott, elmondta, miként hurczolták ki nénjét ágyából a boszorkány és kapus, s miként lökték a mélységbe. Alig végezte beszédét a szép állat, azonnal a roppant czethal a kut fenekéről kivonatott, s annak felhasitott gyomrából a valóságos királynét hétszerte szebben, mint annakelőtte, maga a férj emelte ki, s diadallal vezeté be. Luczindát pedig anyjával s a kapussal együtt négy részre daraboltatva, vára négy szögletére feszittette, hogy mindenki példát venne rólok. Az őzike nénje őt a czethal gyomrában talált kenőcscsel megmosván, előbbi alakját visszanyerte.
Igy mind hárman maig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap kerekedjenek egy tojáshéjba, s legyenek a te vendégeid. –
10. A diákok, meg a szegény ember
Nem csak a tanult embernek van esze; van valami a köz ember lapos kalapja alatt is. Egyszer három diák megunta a kinlógyium kenyerét, elindult vándorolni: azt gondolván, hogy a szerencsén majd keresztül futnak valahol, s valami országban királyok lehetnek.
Nem addig van a! Mennek, mendegélnek, hol egymás mellett, mint az urak szoktak, hol egymás után, mint a drótosok. Utjokban találkoztak egy szegény emberrel, ki egy uraság gazdája volt.
A nagy urak mindig becsületesebben mennek el az ember mellett, mint az amollyan kopczihérek, kik azt sem tudják, ki volt apjok; hol volt az a ház, a mellyben legelőször szoptak.
A diákok dévajkodva mentek el a gazda ember mellett, s egyik uti pálczájával a lába szárát megcserditette; s hozzá igy szólott: Töksi bácsi, hány hét e világ?
Mával is kevesebb, nagy jó uram, mond az ember egész emberséggel.
Hol terem az erkölcs? kérdi a második csufondározva.
Megterem a virág a gazban is, nagy jó uram, válaszol a jó ember egész becsülettel.
Mi van a paraszt kalapja alatt? kérdi a harmadik csintalan.
Tessék bejőni, kérem alázatosan, a zsidóhoz, majd megmutatom ott, mond fél haraggal a becsületes gazda.
A diákok egymásra néztek, és a gazda ember után a korcsmába szállingóztak.
A szegény ember jó előre bement a zsidóhoz, hogy neki öt forintig mindig hordja a bort, és mikor öt forint ára lejár a diákok garatján, intsen neki.
A zsidó takarosan hordta a bort; a diákok ittak isten igazába; egyik a szentirásból okoskodott, másik káromkodott, harmadik a zsidónét fogdosta, amugy diákosan.
Mikor az öt forint lejár, a zsidó int. – A diákok kérdezik egymást, ha kifizethetik-e? de egyiknél sem volt egy árva garajczár se.
Majd megfizet ez a rosz kalap, szól hetvenkedve a gazda ember, s kalapját megrázván, egy tallér penderedett az iró asztalra. Lám, legátus uraim! van valami a paraszt kalap alatt. A diákok összesugtak s a kalapra alkudozni kezdtek a szegény paraszttal.
Nekem, már öregszerü ember vagyok! nem igen kell több temetésem napjaig öt száz bankó forintnál, – annyiért odadom az uraknak a kalapot, annak az a virtussága, ha megrázintják, mindig tallér esik belőle.
Elmentek a diákok a falu urához, s a zsidó szakállára kértek tőle öt száz forintot. Erős kontraktus mellett, a zsidó kezessége alatt, adott a falu ura a tudós utazóknak öt száz forintot, kik azt odadták a kalapért a szegény embernek. A gazda ember mosolyogva haza kullogott, s az öt száz forintot interesre adta.
Hegyen, völgyön lakodalom volt a diák desentoroknak; a legelső korcsma már az övék volt; ittak mint az ökörcsorda; mikor fizetésre került a dolog, kiugrott belőle az utolsó tallér; mert a jó embernek csak annyi volt a lelke körül. Örültek a diákok, s folytatták a kegyes elmélkedést. – Ismét felmutatja a zsidó a leirott táblát, mellyen alul egy ötös szám látszott. A diák megrázta a kalapot: de az nem fizetett többet. A zsidó ledolgoztatta a diákokkal az étel, ital árát, csak akkor eresztette utjokra őket.
Nagy haraggal siettek a diákok a faluba, hol a szegény emberrel találkoztak. A falu végin egy erdő volt, ott barkácsolt a gazda ember, tartván szemmel az urdolgásokat. A mint meglátja a három diákot, egyszerre fürészt kapott elő, s félig bereszelt egy nagy fát, a mellé oda állott, s vállát erősen a fa alá feszité. Mikor már egy kiáltásra voltak hozzá az utasok, erősen kiabált rájok, hogy jőnének segiteni, mert a fa rá akar dülni; a fa alatt kincs van; hogy könnyebben hozzá lehessen jutni, vagy könnyebben ki lehessen ásni, ő megfürészelte: de mélyebben ment már belé a fürész, a mint akarta; ha eláll mellőle, ledül, összetörik, őt is oda öli; ha istent ismernek, jőjenek, vessék alá vállaikat, ő haza szalad kötélért, felszalad a fára, s többed magával eldönti a fát, arra nyugot felé, mert a kincs itt keleten fekszik, a hol ő áll.
A diákok nem ismerték meg a nagyon elpirosodott embert, mind hárman alá vetették vállaikat a fának, az ember pedig sietett haza, hogy többed magával visszajőjön.
De neki gonosz volt a zuzája! nem jött biz ő vissza sem délre, sem ozsonnára; csak hogy elmehetett, és elbujhatott! Jól el is buvott már, de felesége mindenütt meglelte; ugyanazért mindig más helyet keresett, mert ő tudta, hogy a diák okosabb az asszonynál, legalább az ő feleségénél. Utoljára addig bujkált emide, amoda, hogy a házban az asztalon találta magát.
Nem azt mondom én apjok! szól a ház gazdasszonya, mint ha meghalt volna kend, teritsük ki kendet izibe; ha eljőnek is azok a garabonczások, csak nem bántják talán a holt embert.
Mondasz valamit, anyjok! ennél a tiszttartó sem tudott volna okosabbat gondolni, monda örvendezve az ember, nem hiába akartam én már a te fejedet régen bezsindelyeztetni; a te eszed ollyan éles, mint a borotva. Hirtelen teritő deszkákat hordtak be, s a jó ember felfeküdt rájuk, s onnan beszélgetett a feleségéhez.
A diákok kifáradtak a várakozásban, s egyenként csendesen ott hagyták a fát, mellynek kidülésétől féltek, pedig azt tizen sem tudták volna kidönteni. Egyenesen a hamis ember házának tartottak. A mint a küszöbhöz értek: látták, hogy egy asszony térdepelve a pitvarban sir.
Mi bajod jó asszony? kérdi a legokosabbnak látszó diák.
Isten nyugtassa meg! megholt az én uram! engem egyedül hagyott.
Sohse szánja kend, mert igen kutya ember volt! De ne menjen szárazon tőlem a más világra, szól egyik diák, megnyugtatom utoljára. – S felkapván a halott botját az ajtónyilásból, végig huzott a szegény ember köldökén.
A halott sem hagyott többet ütni hasára, leugrott a teritőrül, s térdre esett a diákok előtt, s hálálkodva igy szólott hozzájok: oh hogy mind a három isten áldja meg kigyelmeteket, legátus uraimék, az a három isten, kit már én szinről szinre láttam! – Ezentúl leszek már én gazdag ember! soha se tudtam én, miért ugrott fel tegnap előtt a döglött kutya az árokból a kert alatt, hát biz a botom ért hozzá, mellyet a varju után hajitottam, melly annak fél szemét már kivájta; csudálom, hogy ugrott fel a garád alól a tekintetes ur paripája, melly ezelőtt három héttel döglött meg vértályogban, hát az én mágyikus botom ért hozzá, mikor róla a kutyákat kergettem, mellyel fél oldalát már takarosan felpanizálták. Oh édes istenem! az én botomnak feltámasztó ereje van! – Nem adnám én azt a világ minden kincseért! Add oda, feleség, minden kincsemet legatus uraméknak; nekem már nem kell semmi, van nekem mindenem. A tekintetes itt az udvarban most haldoklik, ha meghal, egyszeribe lesz ezer forintom, mert olcsóbbért csakugyan nem támasztom fel; ha meghal a király, megyek s lesz millió forintom! annyit adnak egy jó király feltámasztásaért.
Soha se okoskodjál jó ember! kiáltának egyszerre mind hárman a teritőrül feltámasztott gazdára, tedd el pénzedet pokolba, botod kezünkben marad, ha megszakadsz sem adnók vissza; majd tudjuk mi, hol kell ezt használni. És a nélkül, hogy hallgatnának a még mindig erősebben kiabáló ember kérésére, a botot vállukra vették, s mentek vele kincseket keresni.
A csélcsap gazda örült, hogy illy okosságot találhatott, s hogy igy ellenségeit nyakáról letudhatta.
A halottélesztő három gavar ment dalolva, fütyölve; egyszer a mint egy kis faluból kiérnek, meglátnak egy roppant várost, mellynek végén ollyan nagy halotti kiséret jött ki, hogy hosza vége nem volt. Tót ágast állott az öröm a legátusokban, képzelve előre, milly csomó pénz üti most tenyeröket. A mint a kisérettel találkoznak, kiáltnak a halottvivőknek: hó megáljatok! ki ez a halott? mi rangu? mit adnak érte, ha feltámasztjuk?
Egy gyászos asszony, ki talpig bakacsinba volt öltözve, s egy derék ifju ur, egészen fekete ruhában, állott kisirt szemekkel a diákok elibe.
Ez a lány grófkisasszony, szólott a gyászos asszonyság, ennek az ifju herczegnek a mátkája; a mit kértek, annyit adunk, csak támaszszátok fel.
Az egyik diák egyszerre felrugta az aranyos koporsót, a másik csak ugy könnyedén nyakszirton legyinti a grófkisasszonyt, és a halott, torokfájásban halván meg, minthogy torka az ütésre kifakadt, fölkelt, fölállott örömére a grófnénak, s a derék herczegnek.
A gyászének vig nótává vált, a trombiták csakugyan recsegtették az ugrós nótákat, s a három diák legelül ugyancsak hegyezte. A diákokat grófilag megvendégelték, s harmad nap mulva annyi aranyat adtak nekiek, a mennyit elbirtak. Egész világon hirök ment a támasztóknak; hivták őket minden felé, de mig pénzökből tartott, addig sehová sem mentek. A zsidónak megfizették az öt száz forintot interesével együtt, mit a rosz kalapért kellett fizetni a földesuraságnak; a botadó gazdát is ugyan csak megajándékozták, ki a dolgokat magában szivesen kaczagta.
Egyszer hire futamodott, hogy meghalt az ország királya, kiért a királygyermekek fél világot oda igértek. A három jó madár kocsiba ül, s megy nagy kényesen az ország fővárosába. Már vinni akarták a király testét a kriptába, mikor a halottélesztők megérkeztek. Tüstént felrugta egyik a koporsót, másik gyengén kezdi legyezgetni a király holttestét; de az felkelni nem akart, erősebben kezdi rajta jártatni a botot; mikor egyik kifáradt a püfölésben, a másik kezdett a támasztáshoz; de a király csak halott maradt; már egészen széjjelverték a kegyetlenek az öreg király holt tetemeit, midőn a herczegek megharagudván a gonoszokra, azokat elfogatták, megkötöztették, s halálra itélték.
Más nap előhozták a rabokat, hogy kivégezzék. Megkérdezték tőlök, ki hitette el velök azt, hogy azon botnak támasztó ereje van? s tettek-e már valahol vele csudát, hogy a király szent testéhez mertek vele közelíteni?
A megrémült foglyok elmondták a szegény ember, és a grófkisasszony történetét; megmondták azt is, hogy a grófkisasszonynak csak a nyakát kellett egy kissé megütni, s tüstént felült; s azt is megmondták, hogy egy botot vettek egy szegény embertől, ki már őket egy izben csuful megcsalta egy rosz kalappal.
A tapasztalatlan ifjaknak megkegyelmeztek a királyi herczegek, de olly feltétel alatt, ha a hamis parasztot kézre kerítik, s hozzájok viszik, hogy megölethessék.
Tüstént elindultak a megcsalatott ifjak, s három hét alatt a gonosz gazdát a király palotájába vitték. Három óra alatt lefolyt az ember törvénye, s rá az határoztatott, hogy zsákba kötve a vizbe lökjék, melly a város közepén foly el.
Bekötötték a szegény embert egy nagy zsákba, vitték a vízbe. Mikor egy templom előtt vitték, épen akkor a templomban reggeli misét tartottak; a zsákvivők lelökték a rabot az utfélre a templom előtt, ők meg bementek az isten házába, hogy a bünös lelkeért imádkozzanak.
Épen akkor hajtották az utczában a csordát, mikor a halálra sentencziázott rab ott feküdt a zsákba kötve. Elővette a zsákos gazda ismét hamis eszét, s erős hangon igy kezdett kiabálni: azért sem leszek király a megholt király helyett; inkább kész vagyok meghalni; sem irni, sem olvasni nem tudok, hát hogy lehessek én király?
Mit beszélsz te ember? mond a csordás megállva a zsák felett; király nem akarsz lenni? – mert irni olvasni nem tudsz! Jer csak, hajtsd azt a csordát! majd leszek én király, tudok én irni, olvasni, mint az örökélet! – Ezzel kioldta a zsákot, a rabot belőle kieresztette, maga belé bujt; a gonosz csontu ember pedig elhajtotta a csordát.
A miséről a zsákvivők kijöttek, a zsákot saroglyára tették, s vitték a vizre. Hiába kiálta a szegény csordás, hogy ne vessék vizbe, lesz már ő király, – megtanul irni, s olvasni is; bevetették biz őtet a vizbe, hogy most is ott van, ha ki nem fogták valahol. – A gazda ember pedig hajtotta a csordát a város alatt, hogy annál szabadabban menjen velök hazájába.
A három diák kiszabadult, s megnyugodva siettek kirabolni a szegény ember házát, mellyet ők annyira felgazdagitottak. De mint csodálkoztak, midőn épen azon város alatt, hol ő a vizbe vettetett, találkoztak ugyancsak ő véle a sokszor vizre vitt diákok.
Isten áldja meg legatus uraimékat, hogy engem e városba hozattak s a vizbe vetettek; látják, milly gyönyörű csordát hajtottam ki a viz alól! – van még ott ezer csorda is illyen, csak ember kell, a ki kihajtsa! egy ember egyszerre csak egy csordát hajthat ki; én mihelyt ez elfogy, másér megyek.
A diákok, kik látva látták, mikor ezt az embert a vizbe lökték, hitték a mit mondott, s kérték vezesse őket oda, honnan e csordát elhajtotta. Ő is kimutatta a viznek azon részit, melly legmélyebb volt. – A legerősebb diák legelébb úgrott a vizbe, s figyelmeztette pajtásait, hogy ha ő int, menjenek utána. A mint haldoklott, a fél keze felvetődött, s rángatódzása közben ollyan mozdulatokat tett, mintha integetne; ezt a többiek meglátták, s rohantak utána a mélységbe, s néhány percz alatt mind hármok a viz alá merült, s a csordákkal együtt oda maradt.
A figlár ember pedig megszabadulván üldözőitől nyugodtan kisérte csordáját hazája felé; az útban többnyire minden marháját eladogatta, s jó pénzzel megrakodva ment feleségéhez, kivel most is él, ha meg nem holt.