Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

II
ARANY
1817–1882

Aranyék már szinte megöregedtek, mikor egyszer csak váratlanul a szalontai bogárhátu házikó tetőzetén vidám gólya kezdett kelepelni s megszületett a kis Arany János. A gyermek anyja, Sára néni, örült is meg röstelkedett is a késő istenáldás miatt. Hónapokig nem mutatkozott az utczán. Mit szólnának a szomszédok! Minden gondja a kis fiucska volt, a ki szépen fejlődött s a szülői szeretet gyengéd vezetése mellett okos, pompás gyermekké serdült. Atyjától, az egyszerü földmivestől, megtanulta a betüket, anyjától az imádkozást. Aztán isten nevében ráfogták az iskolára. Jól megállta a helyét, kivált társai közül, s csakhamar egész Szalonta ismerte a kis poétát, a ki rögtönözve tudott rimelni s mindig készen volt valamely eredeti, talpraesett ötlettel. Kellő jártasságra tett szert a latin nyelvben, szivesen olvasgatta a klasszikusokat, a magyar poéták közül Csokonai volt a kedvencze. Tanulmányai folytatása végett, nem minden felszerelés nélkűl, ment át a debreczeni kollégiumba, a hol aztán fordítások révén megismerkedett Tasso, Milton, Voltaire munkáival s később megtanulta a nyugati nyelveket is.

De kissé egyhangúnak találta a kollégiumi életet. Álmok bolygatták. Szeretett volna művész lenni, festő, szobrász, szinész, – de mindenesetre valaki a múzsák szolgálatában. Szinész lett s egy megbukott társaság kóbor és korhely csapatjával regényes sanyaruságok közt felbolyongott Máramaros-Szigetig. Itt aztán megelégelte a költői kiábrándulást s szétfoszlott illuziók meg egy csomó csalódás árán alaposan kiábrándult a művészi élet minden romantikájából. Különben ahhoz, hogy prózai józanságát teljesen visszanyerje, hozzájárult egy álomlátás is. Azt álmodta, hogy az anyja meghalt. Ettől a pillanattól fogva nem volt maradása s gyalogszerrel visszatért Szalontára. Atyját megvakulva találta, anyja pedig megérkezése után rövid idő mulva csakugyan meghalt. A komoly érzésü és gondolkozású gyermekifjura mindez oly erősen hatott, hogy még a költészetről is le akart mondani. Az élet gondokkal terhelte meg fiatal vállait s kötelességeket rótt rá. Kenyér után kellett néznie. Segédtanitó lett a szalontai iskolánál, később városi irnok, aljegyző s ebben az utóbbi minőségében meg is nősült.

És ezzel körülbelül be is fejeződött volna az életrajza, ha esetleg nem születik olyan költőnek, a kinek – hála isten! – volt még némi tennivalója nemzete számára is. Egy jó barátja, Szilágyi István, folyton ösztökélte, nógatta, hogy dolgozzék s Arany megfogadta a jó szót, visszatért a múzsákhoz, dolgozott. A negyvenes évek közepén, 1845-ben víg eposzra hirdetett pályázatot a Kisfaludy-társaság. Arany Az elveszett alkotmány czímű eposzával pályázott s megnyerte a jutalmat. A dicsőség azonban nem volt teljes, mert az egyik biráló – nem kisebb ember, mint Vörösmarty – nyelvére és verselésére azt a megjegyzést tette: »olyan mintha irodalmunk vaskorát élnők«. A kemény szó a szeget a fején találta. A hexameterekben irt Elveszett alkotmány kitünő szatirája a szájhősködő hazafiságnak s a megyei korteserkölcsökből kisarjadzó visszaéléseknek, de egészében véve nem egyenletes munka s formája éppenséggel nem szerencsés. Mintha Vajda Péter Magyarország czimű szatirájának szélesebb és szövevényesebb rajzát kapnók meg benne, a mivel különben nem azt akarom mondani, hogy Aranynak nem volt bőséges alkalma a közvetlen életből meríteni. Sőt ellenkezőleg. Mintegy boszut akart állni azokért a vad kicsapongásokért és izetlenségekért, melyeknek a saját megyéjében minduntalan szem- és fül-tanuja volt. Igazi szatirát írt, a hogy az akkori megyei életről nem is igen lehetett egyebet írni. De a Vörösmarty megjegyzése gondolkodóba ejtette, folyton a fülébe csengett, s azt hiszem, becsvágyára is erős hatása volt.

Két év mulva ismét pályázatot hirdetett a Kisfaludy-Társaság egy a nép ajkain élő történeti személyről irandó költői beszélyre s Arany megirta a magyar költészet egyik soha el nem évülő remekét, Toldi-ját. A koszorút, melyet e művéért kapott, a Kisfaludy-Társaság kötötte ugyan, de az egész nemzet osztatlan elragadtatása tűzte homlokára. Az igénytelen falusi nótáriusból egyszerre országos hirű költő lett s Petőfi volt az elsők egyike, a ki Homér-Arany Jánost ezt a »tenger mélységéből egyszerre kibukkanó« tűzhányót, ujongó örömmel üdvözölte. Petőfi szivből fakadó, gyönyörü episztolája különben más tekintetben is érdekes. A kor szempontjából körvonalozza a népköltő valódi hivatását s egyuttal Arany költészetét is találóan jellemzi. Ez a szilaj, önérzetes s a maga erejében és igazaiban föltétlenűl bizakodó szellem szinte hódolattal hajtja meg zászlóját Arany muzsája előtt. Mélyen meghatja előadásának nyugodt és biztos művészete, hangjának nemesen-férfias egyszerűsége, mely oly tiszta mint a »puszták harangjának« csengése. »Más csak levelenként kapja a borostyánt, – neked rögtön egész koszorút kell adni!« mondja lelkes levele kezdetén a pályatárs őszinte örömével, a végén pedig minden féltékenység nélkül buzdítja: »Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék, végezd te, barátom, teljes dicsőséggel!« Ez volt első találkozásuk, s e két nagy, egymást mindenben megértő és kiegészítő szellem a legbensőbb barátságban forrott össze.

Arany ekkor már teljesen tisztában volt a maga költői programmjával s ezt Toldi-ja bizonyíthatja legfényesebben. A Petőfi által tört csapáson indult meg, de a művészi öntudatosság és készültség erősebb fegyverzetével. A népköltészetre támaszkodó nemzeti műköltészet volt jelszava s ebbeli felfogását érdekesen világitják meg egy Szilágyi Istvánhoz irt levelének következő sorai: A népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő.

Szinte örül a lelkem, mikor ezeket a sorokat olvasom. Ezzel a néhány szóval jóformán megmérhetem azt a haladási fokot, a hova Kazinczyék óta eljutottunk. A mester és hivei még nem fogták fel úgy a művészeteket, mint az emberi társulás egyik leghatalmasabb tényezőjét, sőt a kiváltságos izlés bálványaira esküdtek, – s ime, néhány évtized után, a demokratikus elvek alapján előáll egy valóban nagy költő, a ki a népet nemzetnek tekinti s fajszeretetének egész melegével karolva át, föl akarja ragadni költészete nemesitő regióiba! Ez a világosan és szabatosan kifejezett elv érvényesül Toldi-ban is. Nagy, komoly és szinte átlátszó tartalom a lehető legegyszerűbb alakban. Mintha egy nemesebb formát öltött népmese hangjai ütnék meg fülünket. A művészet egészen uj benne, de azért a költeményben semmi sem tetszik ismeretlennek, szokatlannak, ujnak előttünk, – annyira a miénk. Azt hiszszük, ezt a történetet – oly végtelenül egyszerű – magunk is csak igy irhattuk volna meg. Az illuzió teljes, mert a miből támad, az a költészet mindenben természetes és igaz. Minden nagyítás nélkül mondhatjuk első rangú alkotásnak. Ez a tizenkét énekes kis eposz, Ilosvai Györgynek, egy XVI. századi krónikásnak silány monda-töredékeiből remek egészszé konstruálva, oly tömör és formás, mintha egy hatalmas arányú, pompás épületet látnánk magunk előtt, melynek minden köve márvány, minden vonala harmonia s összesége maga a tökéletesség.

Szeretném elmondani a meséjét, de nem akarok tulságos részletezésekbe bocsátkozni. Csak jelzem a tartalmát. Egy rengeteg erejü pórsuhancz története, ki érzi, hogy nagyokra termett s lerázva magáról a bénító viszonyok jármát, hősies kalandok után bemutatja vitézségét a királynak is, a ki ezért lovaggá üti s maga mellé fogadja. Ennyi az egész. De hogy van mindez elbeszélve! A mindenki által megérthető művészet legegyszerűbb s éppen ezért legfelségesebb nyelvén, – a legtisztább, legtősgyökeresebb magyar nyelven. Ha klasszikusan népies nyelvről lehet beszélni: akkor ez az. Nem oly pompázó és merész mint a Vörösmartyé, de jellemzőbb, igazabb, teljesebb és melegebb. Alig van sora, melyben ne lepne meg bennünket a körmönfont, tiszta beszéd valamely naiv és mégis művészi ékessége. S mindez oly pazarul, oly frissen ömlik mint a zuhatag, – keresettségnek, mesterkéltségnek, szenvelgésnek még csak árnyéka sincs sehol. A komoly, erős s minden tekintetben alapos nyelvtudást a művészi előadás ily bájos és természetes formáiban nem mutatta fel még eddig nálunk senkisem s ép igy nem mutatta fel a költői kompozicziónak ily tökéletességét sem. A legaprólékosabb vonásokig lelkiismeretesen kiszámitott s mégis minden erőszakoltság nélküli, népies s mégis művészien szabatos, a fukarságig takarékos s mégis oly teljes szerkezet ez, melyet, Madách szavai szerint, »csak hódolat illet meg, nem birálat«. Minden apró részlete oly szerves összefüggésben van egymással, hogy szinte szétbonthatatlan. Vasnál szilárdabb lánczszemekként kapcsolódnak egybe. Sehol epizód! Sehol henye részek! Minden a cselekménybe olvad fel, még a tájrajzok is. Minden apróságnak tetsző mozzanat szerkezeti titkokat rejt magában s megannyi komoly inditék a cselekmény tovább fejlésére vagy a jellemek megvilágítására. S milyen hatalmasak, igazak és plasztikusak ezek az alakok, – ez az öt-hat ember, a kiknek sorsán megfordul a mindvégig előtérben álló hős története! Szobrok, a kiket, ha egyszer láttunk, sohasem feledünk. Az álnok szivü bátya, a gyöngéden szerető édes anya, a hűséges Bencze cseléd, a gyermekeit sirató szegény özvegyasszony, a cseh Mikola, a dolgok szövedékein átlátó bölcs király, s mindezek fölött az araszos vállú, érczidomú, hatalmas Toldi Miklós óriás erejével s megható gyöngédségeivel! Ha szerencsésebb nemzet költője irta volna e művet: tapsolna hozzá az egész világ, de nekünk igy is nagy vigasztalás, hogy a művészetek elfajulásának e szomorú korában oly munkáról beszélhetünk, mely végtelen egyszerüségeiben a művészet legmagasabb s legörökebb törvényeit mutatja fel.

Arany távolról sem gondolt arra, hogy a Toldi-mondából trilógiát készitsen, de hevenyében megirta Toldi Estéjét is, mely az ősz és világtól elfeledt hős utolsó napjait s végső diadalát énekli meg. Más a légkör, más a hang, – a vén Toldit a hanyatlás humorának bizonyos nemes patinája vonja be – de művészet dolgában ott áll, ha nem magasabban, a hol az első rész. Petőfi kéziratban olvasta e költeményt s lelkesen unszolta barátját: »Ha a fejét és lábát megcsináltad, ird meg a derekát is.« Arany ekkor kezdett először a tárgyról gondolkozni, de, nem lévén a saját választása, erősen huzódozott tőle. Egyszer aztán mégis hozzá kezdett, de a munka éppenséggel nem ment könnyen. A költő, kiben a hagyományok tisztelete nem volt kisebb mint a művészet szeretete, a két előbbi rész számára elég anyagot talált Ilosvaiban, de azok felhasználásával mind jobban fogyott az alap s úgy rémlett előtte, hogy, ha szabadon komponál: koczkáztatja az epikai hitelt. Erre pedig nagyon kényes volt. Lelke szinte belegyökerezett a multba, s történelmi vagy mondai támasz nélkül nem akart egy lépést sem tenni. Hozzá fogott többször, ujra meg ujra próbálgatta s megint csak abbahagyta. Azután életében is változások álltak be. A forradalom után tanár lett Nagy-Kőrösön s egyéb költői munkák mellett a professorság vette igénybe minden idejét. Majd 1860-ban a Kisfaludy-társaság igazgatójává választotta s Pestre költözött, a hol szintén egyéb költői munkák mellett a hivatalos teendők s a Szépirodalmi Figyelő, később a Koszorú szerkesztése vonta el Toldi-jától. Néhány év mulva pedig az akadémia választotta titkárul s ez a nagy megtiszteltetés még több dolgot és gondot rótt rá. Egy kis »független nyugalomról« álmodozott. Ez azonban nem mutatkozott sehol. Tudjuk, hogy ezt legtöbbször a pékek és fűszer-kereskedők érik el. Költők ritkán, vagy akkor, mikor már nem veszik semmi hasznát. Eközben családi csapások is érték s »kórral, bajjal« küzdködve, sokára, – az első Toldi megjelenése után harminczkét év mulva – látott napvilágot a regényes eposzszá szélesedett középső rész: Toldi Szerelme.

Az a sok tusakodás, vajudás, bú-baj, tervek változtatása, meg-megujuló poétai aggályok, melyeknek kiséretében Toldi Szerelme lassanként megszületett: semmi esetre sem váltak előnyére a nagy eposznak. Szines és ragyogó rajzokban reszket előttünk a romantikus lovagvilág minden elképzelhető diszlete, de a részletek e sokaságában Toldi alakja minduntalan háttérbe szorul, sőt gyakran egészen elvész a szemünk elől. Azt a régi, takarékos kompozicziót, mely még az epizódokat sem türte meg, itt a korrajzi kitérések s mellékesemények tékozló uralma váltja fel. Arany művészete itt is tündöklik s egy-egy részletben mintaszerű, homéri helyekkel találkozunk, de nem tehetek róla, ez a Toldi nekem nem a régi Toldi, a hogy egy szobornak sem szokás legvégül csinálni a derekát. De Arany úgy fogta fel a dolgot, hogy ezzel az egy munkával még igazán tartozik s megirta, mert nem akart adósa maradni senkinek.

Pedig, ha valaki, ő bizony busásan megfizetett minden vett jóért, a mi sokszor talán nem is éppen volt jó neki. Zaklatott élete és sokoldalu elfoglaltsága daczára állandóan hű maradt a költészethez s roppant sokat dolgozott. Összegyüjtött műveinek tizenkét hatalmas kötete áll előttünk, szakadatlan munkásságról tanuskodó pályafutásának maradandó emléke. Büszkén tekinthetünk végig a remekművek e nagy birodalmán, mely egyuttal a magyar szellem legnemesebb erényeinek foglalatja s minden parányában a – mi dicsőségünk.

Arany a magyar epikai költészetnek egészen uj világát alkotta meg. A képzelet szabad és pompázó magasából leszállt a történelmi élet egyszerű költészetéhez, megható igazságaihoz. Oda, a hol az események többé nem ábrándok, de adatokon, okmányokon, mondákon alapuló valóságok. Rendkivüli alkotó képességének elég volt a hagyományok néhány szála, hogy tündéri szövetet szőjjön belőle. De erre a néhány szálra okvetetlenül szüksége volt. Amit Ilosvai hitvány soraiból csinált, az – csoda. Pedig azokból csinálta. Abból a penészbe sülyedt kontár krónikás versből merítette lelkesedéséhez a – bizalmat. S a Toldi egyes énekei fölé mottóul odaírt XVI. századi naivitásokat éppen ezért nem lehet bizonyos megilletődés nélkül olvasni. Az ember áhitattal látja köztük Arany nagyratörő s mégis nyugodt szellemét, azt a merészen-biztos kezet, mely e törmelékekből, e romokból a naiv eposz egyik legmonumentalisabb palotáját építi föl.

Epikai alkotásai, még a kisebbeket sem véve ki (Keveháza, Szent László füve, Hamis tanu stb.), mind igazolhatják azt az állításunkat, hogy Arany múzsája csak a történelem vagy a mondák levegőjében érzi magát egészen jól és biztosan. Murány ostroma (1848) Széchy Mária ismeretes kalandját énekli meg; a Nagyidai czigányok (1854) kétségbeesett kaczaj a forradalom csodáira; a Byron formái után készült Katalin egy Majláth-féle történeti monda művészi fölépitése; a pazar komikummal fűszerezett Jóka ördöge alapja egy török népmese, a Bajusz egy adoma feldolgozása; a töredékül maradt Bolond Istók erősen szubjektiv tartalmával szintén belefogódzik legalább egy közmondásba (Bekukkant, mint Bolond Istók Debreczenbe) s végül itt van a hún mondakörből nagyszabású trilogiának tervezett epopéja első része, Buda halála (1864), melynek motivumait a költő az »idők vén fájának egy régi levelén találta«.

Ez az utóbbi az Arany nagy és komoly epikai talentumának legérettebb gyümölcse. A trilógia szempontjából csak expoziczió, de azért magában is kerek egész. A költő hún regé-nek nevezi, az olvasó azonban egy hatalmas történet megrázó jelenetei közt bámulja azt a művészetet, mely a gyér hagyományból ezt a fenséges idomu mesterművet tudta megalkotni. Van benne valami meghatóan kezdetleges, mely különben csak látszik annak, voltaképpen nem az, – jóval több: az egyszerűség fensége. Mintha Buda és Etele vészjósló viszályaiban az ős nemzeti élet nagyarányú alakjai, szilaj erkölcsei, vad szenvedélyei nyomakodnának fel előttünk – közöttük az ármánykodó, fakósárga arczú, gonosz Detre, az egymásra gyülölettel támadó asszonyok, a keserü Hilda és az izzó indulatu Gyöngyvér. Csak néhány alak, egy tragikus összeütközés történetének szigorúan kimért keretében, de biztos, erős kézzel megrajzolva. Vérökben ott lobog a bekövetkezendő vész üszke. Minden szavuk, minden lépésük egy-egy rugó a cselekmény tovább fejtésében. A fejedelmi testvérpár ellentétes vonásai a jövendők előre vetett árnyaiként szökkennek szemünkbe. Az idősebbik, Buda, könnyen sértődő, ingadozó, gyámoltalan. Maga is érzi gyarlóságait s éppen ezért megosztja az uralkodást öcscsével, Etelével. Csakhamar megbánja s a gyanú zöldszemű szörnye pusztulásba kergeti. Etele sem ment az emberi hibáktól. Nemes királyi tulajdonságai daczára enged indulatainak, hallgat a nagyravágyás szavára s ezek oly tettre ragadják, melyre az égiektől nincs bocsánat: párbajban, de félig orvul, megöli bátyját. Eddig a trilógia expozicziója. A második részből (Ildiko) és a harmadikból (Csaba királyfi) csak érdekes és erőteljes töredékek, meg a mese váza maradt fenn.

Arany ezzel a trilógiával nemzeti naiv eposzunk hiányát akarta pótolni. Ha valaki, ő bizonyára rátermett, hogy ezt megcselekedhesse. A hajdankor igriczeinek, regőseinek és hegedőseinek eléggé nem sajnálható mulasztásait szerette volna helyreütni, s bár sejtette, hogy az eposz ily formában ez idő szerint nem igen válhatik többé korszerüvé: komoly odaadással és lelkesedéssel foglalkozott nagy tervével. »Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: irjad!« És a mit megirt belőle: nyilván láttatja, hogy ez epopéja csonkán maradása örök veszteségünk. A ki a csodaszarvas regéjét a művészi előadásnak annyi elevenségével, a régies nyelvnek annyi bájával tudta megirni; a ki a jellemzésben oly erős, a szenvedélyek rajzában oly biztos, mint Arany volt: fölül kerekedett volna az időkön – s korszerüség ide vagy oda! – hatalmas szerkezetű trilógiáját minden idők számára alkotta volna meg.

Kisebb elbeszélő költeményeit méltatva, külön kell megemlékeznünk egy rendkivül bájos népies beszélyéről, az Első lopás-ról, mely a maga nemében igazi kis mestermű s a legnemesítőbb hatású költői termékek egyike, melyeket valaha poéta-ember a nép számára irt. Egyszerű falusi történet, erős erkölcsi czélzattal, de egyuttal az objektiv művészet minden fényes tulajdonságával. Arany költői egyéniségének egész valója, rokonszenves lényének minden jósága megnyilatkozik e kis műben, – szinte kiérezzük belőle a teljes embert, azt a művészt, a ki egy hétköznapi történetet mesélve lehajol a néphez s az elesettet, a védtelent, a gyámoltalant fölemeli a megtisztulás és ujjászületés átjobbitó forrásaihoz. És külön kell megemlékeznünk balladáiról is, melyeknél tökéletesebbeket e műfajban senkisem teremtett nálunk. Irtak azelőtt is balladákat, de azok csak krónikás énekek, terjengős lirai mesék voltak. Hiányzott belőlük a lélek: a tömör szerkezet meg a cselekmény drámaisága. Arany itt is a népköltészeti termékeket vette mintákul s a skót meg az ó-székely balladák alapján megteremtette a valódi drámai dalt. Gyulai Pál méltán nevezi őt a ballada Shaksperejének. Egy-egy nagy történetet – egész tragédiákat – igy tömöriteni, elrendezni, megformázni; a szereplő egyéneket erős drámai akczióban, plasztikus mozgásban, a vágtató események árja közt legjellemzőbb vonásaikkal feltüntetni s kedélyünket az előadás erélyével művészileg meghatni: ehhez Arany ért legjobban. A ki ezen a téren követni akarja: csak utánzója lehet s csak gyöngébbet alkothat. Szereti a komor, sötét tárgyakat, melyekben a rejtélyes játszsza a főszerepet s a képzelődés csapkodó fénye világitja meg az egyes részeket (Ágnes asszony, Bor vitéz, Éjféli párbaj, Ünneprontók). A történeti tárgyúakban a szűk keret daczára gyakran egész korszakok képe elevenedik meg előttünk, – gondoljunk csak Ötödik László-ra, a Tetemre hivás-ra, Pázmán lovag-ra, a Welszi bárdok-ra, de főkép Szondi két apród-jára, melyben játszva küzdi le a legszövevényesebb szerkezeti akadályokat. Nem csoda, sőt egészen természetes dolog, hogy egyik kiváló aesthetikusunk, Greguss Ágost, Arany mintaszerű balladáiból szürte le e műfaj elméletét. Beszédesebb, világítóbb és teljesebb példákra nem talált volna sehol sem.

Mit mondjak lirájáról, a melancholia és humor e csodásan gazdag dalvilágáról! A Petőfi utáni kor lirai handabandái közt mily nemesen egyszerű, fenségesen komoly, szivetrázóan megdöbbentő hangok ezek! Mily változatosság a tárgyakban, mily őszinteség és igazság a hangulatokban! Talán nem hat könnyedén és közvetlenül, de ha átengeded lelkedet e vívódó sziv nagy fájdalmainak, érezni fogod mélységeit és melegét. Nem szenveleg semmit: az igazat dalolja. Benső szükségből árad ki s istentől nyert tehetségeit sokoldalú tudással mélyíti szakadatlanul. Nem játékból ír. Czélja nem a pompázás, a külső hatás, de az igazság keresése. Maga mondja egy Erdélyi Jánoshoz intézett levelében: Ha valami, a költészet meggyőződés dolga; vezérczikket lehet írni meggyőződés nélkül, de jó verset nem. Izről-izre át van hatva hivatásának komolyságától s nem az olcsó tetszés számára dolgozik. Elmélyed a költészet édes-fájó titkaiba s önzetlenül szolgálja a múzsákat. A szépet a szépért szereti, a munkát a munkáért becsüli. Magányos világa elég gazdag arra, hogy hitet, vigasztalást, megnyugvást találjon benne. Midőn millióknak teremt, bizonynyal millióknak él. Meg-megzendűl öröme, bánata, de főkép nemzetének, fajának gyásza és dicsősége az, ami ihleti. Ez az a »szent«, az a »magasztos«, mely besugarazza álmait s ott lebeg működésének egésze fölött is. A Dalnok búja, Őszszel, Rachel siralma, Széchenyi emlékezete, Rendületlenűl halhatatlan énekek, a magyar hazafias lira legtartalmasabb darabjai, koruk lelke lüktet valamennyiben. A Dante, Gondolatok, Honnan és hová, Fiamnak, Kertben stb. czimű költemények megannyi mértföldmutatói egy roppant látkörnek, melyet a bölcsészet, lét és vallás problémái határolnak.

De mindegy, bárminő genre áll előttünk, komoly vagy humoros, óda vagy népdal: Arany sohasem tagadja meg önmagát. Mindig egy szilárd jellem, egy erős, nagy egyéniség kifejezése az. Itt is szivesen hajlik a tárgyias felé, érzéseit szereti képekben feltüntetni, kedvvel részletez, de szive dobogása tisztán keresztűl csendűl a rimeken. Tud álmokba ringatni, meghatni, tud mindenhez, csak ahhoz nem, hogy amit ír: lángész munkája. Szerény és férfias. Nyugodtan halad a maga külön csapásán s megvet minden léhaságot »Józan, okos mérték« a mértéke. Egyetlen költőnk, akinek lantján nem zendűl szerelmi dal, talán azért, mert Petőfi tüzes dithirámbjai után fölöslegesnek tartja erre vesztegetni az idejét. Különben sem közlékeny. A magánéletét érintő részleteket szivesen formálja objektiv képekké s el-elburkolja. Fél a piacztól, s a politikai és irodalmi dulakodások láttára magányába menekűl a régi jóizű magyar poétákkal foglalkozik, sok tudással s gonddal írt elméleti tanulmányokban vitatja meg a magyar költészet szükségeit, fordítja Shakspearet és főkép – Aristophanest, akinek maró szatirája mintha korára illenék. Szakadatlanúl kezében van a toll, mert váltig azt hiszi, hogy még mindig – tartozik valamivel. Pedig már jóval megelőzőleg csak a nemzet volt adósa neki. S adósa is maradt. Azzal a »független nyugalommal«, melyről még teljes erejében, reménykedve, vágyakozva, álmodozni mert. Most már föltétlen nyugalom az osztályrésze, de osztályrésze egyuttal a halhatatlanság is. Minden időknek egyik legnagyobb költője marad s a magyar költők közt bizonynyal ő lesz mindig a legnagyobb – művész.