Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

V
A DRÁMA FORRONGÁSA
1814–1878

Mikor Balaton-Füreden az ott nyaralgató magyar közönség áldozatkészségéből egy kis szinház épült: az immár kész épület homlokzatára szerettek volna valamely rövides, jellemző föliratot helyezni. Kisfaludy Sándort kérték föl, fogalmazzon egyet. A költő ezt a két szót vésette oda:

– Hazafiság a nemzetiségnek.

És ez a két szó, a mily röviden, ép oly híven fejezi ki jobbjaink fölfogását a szinpad hivatásáról. A szinpad deszkái másutt jelenthették a »világot«: nálunk egyelőre csak a »hazát« jelentették. Nemzetiségünknek egyik mentsvára lett ez, oltár, melyen az áldozat tüze égett, templom, a hol szárnyra kelt a hóditó eszme: nyelvében él a nemzet! Igy fogták föl a hazafiak, kiknek filléreiből fölépült Pesten a Nemzeti Szinház s 1837-ben a németnyelvü Thalia nem nagy örömére Vörösmarty lelkes prológjával, az Árpád ébredésével szerencsésen meg is nyilott. Igy szinészeink is, egy Lendvay, Egressy, Bartha, Megyeri, Benke Róza, Déryné,³ kik silány keresetük száraz kenyere mellett a művészetnek igazi fölkentjei s a magyarságnak valódi apostolai voltak. És igy főkép az irók, kik a szinpad számára dolgoztak. Irányukat már jeleztük Kisfaludy Károly méltatásánál. Az ő halála után Vörösmarty lobogtatta a zászlót, a kit nagy költői hirneve egy ideig a drámairás terén is födözött és a ki a szinmű bizonytalan formáját költői tartalommal akarta izmositani. De, fájdalom, ez a költői tartalom nem igen nyilvánult egyébben, mint a nyelv költőiségében, a ragyogó dikczióban. Ez pedig vajmi keveset lenditett a dráma vajudó ügyén. Bizonyos jelenetek, képek tetszettek és hatottak, földobogott a sziv a dallamosan és szépen ömlő magyar beszéd hallatára, de a pompás jambusok közt hiányzott a helyzet s a szóvirágokon nem tudott keresztültörni semmiféle egészséges cselekmény, a mi a dráma életét hirdette volna. Nagyrészt dialogizált történetek szerepeltek a szinpadon, szaggatott, laza szerkezettel, szintelen alakokkal s terjengős, fölösleges beszéddel. Az emberek mozogtak és fecsegtek, a nélkül, hogy tettek volna valamit. A hogy régebben az elbeszélés formáját az áradozás és okoskodás tette nehézkessé: ugy szoritotta le s bénitotta meg itt is a cselekmény szárnyait a deklamáczió. A vigjátékban még csak pezsgett valamelyes fölszines élet: a komoly szinműben jóformán semmi. Az ugynevezett költői hatás egészen költőietlen módon kezdett megnyilatkozni: a közönség unatkozott.

Ebben az időben aratta legfényesebb diadalait a franczia romantika. Hugo Viktor darabjai átalakitották a szinpadot. Egész Európa tapsolt az uj szellem győzelmeinek. A Borgia Lukrécziák, Angelók hóditva járták be a világot. Hozzánk is eljutottak s egy körülményt rögtön megvilágitottak: hogy azok a merész szellemtől áthatott idegen szinművek jóval érdekfeszitőbbek mint a mieink. Történetök nem elbeszélés, hanem előttünk folyó, megjátszott, cselekményes élet, s ha túlzás az egyik főhibájuk: kárpótlást nyujtanak érte a hatásban, mely elvitázhatatlan. Ennek az izgalmas kornak határozottan megfelelőbbek. Levegőjük izzó, alakjaik szertelenek, helyzeteik kápráztatók, bonyodalmuknak erős az érdeke. Oly eszközökkel dolgoznak, melyek a sikert szinte kétségtelenné teszik és biztositják. Nem fog ártani, ha kilessük a furfangjukat s fölhasználjuk technikájuk előnyeit.

Szerencsénkre, épen ez időtájt, ott lenn az Alföldön, Nagyvárad városában, egy apró gyermekember – aki különben az iskolában nagyon jól tanulgatott – szabad idejét arra használta föl, hogy a könyvei üres lapjait teleirogatta versekkel s bábjaival maga által komponált szindarabokat játszatott el. Az eleven eszű kis fiú órákig térdelt bábszinészei mellett s órákig beszélt helyettük mindenféle bolondos, ötletes, furcsa dolgokat. Egyszerre végezte a drámairó, a szintársulat meg a néző közönség munkáját. Szülei nem sokat törődtek ebbeli szenvedélyével, – végre is, minden gyerek játszik. Atyja, Szathmáry Elek, ügyvédember volt, s klienseivel meg a pöreivel vesződve, épenséggel nem sejtette, hogy Jóska fiának ez a minden másnál kedvesebb játéka voltaképen egy komoly és nehéz pályafutás kezdete. Mikor a gyermekszobába lépett, bizonyára nem látta, hogy ott kettecskén mulatnak: a kis fiú meg a Múzsa. Csak arra gondolt, hogy fia kitünően tanul, s épen ezért nagyon jó lesz papnak. Erre a pályára azonban nem lehetett ráfogni: nem volt semmi kedve hozzá. Ráfogták hát a mérnökségre, s a Kőrös-szabályozás munkálatainál rögtön alkalmazták is. Hét évi gyakorlat után meg kellett volna szereznie a mérnöki oklevelet. Evégből az atyja felküldte Pestre. Itt aztán az volt az első dolga, hogy átment a budai szinházba, megnézte Kántornét, Megyerit, Barthát, s miután pompás játékukat teljes lélekkel megélvezte: mérnökséget, diplomát, mindent feledve, beállt a halhatatlan koldusok közé, havi tizenkét forint fizetésért kóristának, tánczosnak.

Hogyan? Az ős Szathmáry-család nagyreményű sarja bohóczkodó komédiás? Mikor ezt a lesujtó hirt atyja meghallotta, rögtön levelet irt a fiának, hogy ezentúl ne merje a nevét viselni, egyébként pedig, ha legközelebb felmegy Pestre, az lesz az első dolga, hogy – agyon fogja lőni. Thalia lelkes ifjú papja minden habozás nélkül letette az ősi családi nevet s egy, azóta sokkal ismertebb és dicsőségesebb nevet vett föl: Szigligeti Eduárd-nak nevezte magát. Ha jól emlékszünk, Francziaországnak is volt egy Poquelin nevű polgára, akiről az atyja szintén azt hitte, hogy szinészkedésével szégyent hoz az ő szeplőtelen hirű kárpitosságára, s aki aztán csakugyan kénytelen is volt nevét a ma már nem egészen rosszul hangzó Molière névvel fölcserélni…

Szigligeti szinészkedése különben csak tisztességes ürügy volt arra, hogy közelebb férkőzhessék a szinpadhoz. Erősen érezte magában a hivatást, s leküzdhetlen vágy sarkalta: előbbre vinni a magyar szinköltészet ügyét. Meg akart ismerkedni ennek a festett világnak minden titkával, a technikai külsőségek s szinszerűség összes furfangjaival, melyek – különösen azokban az időkben – a szinmű életrevalóságának nem épen megvetendő kellékei voltak. Csak ezek segítségével lehetett visszahódítani azt a közönséget, mely már-már elidegenedett a szinháztól s torkig volt a hosszadalmas és áradozó deklamácziókkal.

Mert mit használt állandó szinház, jó szinészek, s micsoda nemesebb missziót végezhettek, ha nem volt annyi eredeti termelés, amennyiből meg lehetett volna alkotni a nemzeti játékrendet? Hálátlan viszonyaink közt ki gondolt arra, hogy szinköltésünknek – ha igazán meg akar izmosodni – teljesen nemzeti talajból kell kisarjadnia? Utánoztuk a németeket, de a másolat mindig silány fegyver arra, hogy megverjük vele az eredetit. A német szinház virágzott, a magyar tengett. A nagy lelkesedéssel megnyitott nemzeti szinház közönsége rövid idő alatt annyira megcsappant, hogy a lapok már komolyan kezdtek beszélni a sok fáradtsággal létesített intézet bezáratásáról.

A német múzsa veszedelmes hatásait azonban (talán nem is a legrosszabbkor?) hirtelen háttérbe szorították a hozzánk is átcsapkodó franczia hatások. Az a nemes romantika, mely – Jókai szerint – Lamartinetól Hugo Viktorig, Dumastól Bérangerig mindent magában egyesített, ami eszmében szép, kivitelben merész, érzelmekben megragadó; ami a szivet hevíti, a lelket fölemeli – jó talajra talált a mi fogékony kedélyünkben, s mindnagyobb és mindmélyebb hatást gyakorolt drámairóinkra. Fölcsaptunk francziáknak, s legalább egy kis mozgékonyság, elevenség támadt körülöttünk. Ügyesebbek lettünk a szerkezetben, fürgébbek a cselekményben, ötletesebbek a dialógban, és abban a boldog illuzióban ringattuk magunkat, hogy a meglepetések eszközeivel elérjük a legmagasabb művészi czélokat. Azt azonban már kevésbbé vettük észre, hogy Hugo Viktorban a különczködésen, a bizarron kivül valami egyéb is van: nagy költői erőre valló jellem- és szenvedélyfestés. Kezdtünk a képzeletből táplálkozni s elfordultunk az élettől. Űztük a chimérákat, viaskodtunk a hétfejű sárkányokkal s előkerestünk az emberiség lomtárából mindenféle »erkölcsi férget«. És iróink francziákká nem tudván, magyarokká pedig nem akarván lenni, oly általánosságokban oldódtak föl, hogy szinte »semmik«-hez hasonlítottak.

Szigligetinek is keresztül kellett mennie a kisérletezések tűzpróbáján. Tehetségének elég tartalma és fénye volt, hogy egy ideig minden gond nélkül tékozolhasson. Egy föltétellel azonban rögtön tisztába jött. Azzal, hogy a sűrű, bonyodalmas s külsőleg erősebben kifejezett cselekmény többet ér a szinpad számára, mint minden nagytartalmú költői mozdulatlanság. Ezt az érdeklődő, de hamar elcsüggedő, szeszélyes közönséget előbb állandósítani kell, hogy aztán vezetni lehessen. Számba kell hát venni az igényeit. A külső hatás eszközei egyelőre alkalmasoknak látszottak e czél elérésére. Szigligeti minden habozás nélkül használta föl a franczia romantika fogásait, s első darabjaiban, kivált a jelentékenyebb sikerű Dienes-ben, szinte kápráztatva az érdekfeszítő helyzetekkel s a »belső dolgokat átugrató« meglepetésekkel. Ily irányban tört előre mindenki. Csakhogy, mig a többiek egyáltalában nem gondoltak arra, hogy az idegen hatások ellen védekezzenek: Szigligeti idejekorán tudatára ébredt annak, hogy e hatások java részét fel kell ugyan használni, de semmi esetre sem az eredeti fejlődés rovására. A magyar szinpadnak első sorban magyar repertoirra volt szüksége, s ebben a tekintetben senki sem tehetett többet, mint ő. Munkabirása rendkivüli volt, termékenysége bámulatos, leleménye kiapadhatlan. Lelkesedés vitte a szinpadra, melynek eleinte játszó szinésze, később – midőn a Nemzeti Szinház megalakult – rendezője, majd titkára lett, utóbb dramaturgjaként s végül drámai igazgatójaként működött, – de mind e tisztségekben csak úgy, mint a drámairás terén, bizonyos veleszületett józanság, a viszonyokkal és körülményekkel megszámolni tudó akaraterő tartotta fenn. Diadalmasan törte magát keresztül minden akadályon s a dicsőség zaja ép oly kevéssé szédítette meg, mint ahogy nem csüggesztette el egy pillanatra sem a féltékenykedők és irigyek lármája. Nyugodtan ment a maga utján, mint a ki föltétlenül bízik ereje és törekvései igazában.

Szinműirói tevékenysége csakhamar oly méreteket öltött, melyekkel ez idő szerint nem versenyezhetett senkisem. A magyar játékrendet majdnem félszázadon át ő látta el eredeti szinművekkel. Neve annyit jelentett, mint a magyar dráma története; a többieké, mint Rákosi Jenő szellemesen jegyzi meg, csak epizódul ékelődött e mozgalmas történetbe. Oly adomány állt rendelkezésére, melynek segítségével föltétlenül uralkodott a szinpadon: teljesen otthonos volt a szinszerüség titkaiban. Nem álmodozott nagy dolgokról, nem vesződött szövevényes problémákkal, de éles tekintetét rászegezte a cselekményre és sokszor a legegyszerübb eszközökkel jelentékeny hatásokat tudott elérni. A tárgy, melynek föltalálása másnak gond, neki játék volt; első feltünésekor rögtön megnyerte a maga drámai formáját s a fordulatos helyzetek közt eleven és éltető maradt mindvégig. Munkásságában bizonyos rendszer nyilvánul, minden ridegség nélkül. Nem az ihlet sodorja, hanem valami számító okosság viszi előre, mely nem akar koczkáztatni semmit, – a sikert legkevésbbé. Főczélul az lebeg előtte, hogy a magyar dráma a magyar élet tükre legyen s diadalmaskodjék mind ama válságokon, melyek fenyegetőleg torlódnak köréje. Átveszi Kisfaludy Károly örökét s ez a nagy nemzeti törzsvagyon sohasem kerülhetett volna becsületesebb kezekbe, mint az övébe. Nem pazarolt el belőle semmit, de az erkölcsi tőkének oly garmadájával gyarapította, melyből szükség esetén minden gond nélkül elélhet néhány nemzedék. Sokerejü tehetsége megpróbálkozott a dráma összes válfajaival s mindegyikben teremtett valami jóravalót, derekasat, mely ha nem is stilje költőiségével, vagy jellemei szabatos rajzával, de a biztos formával s az ügyes helyzetekből kiépülő cselekménynyel mindig hatott.

Szomorujátékai közül Gritti, Béldi Pál, A fény árnyai és a Trónkereső tartották magukat legtovább a szinpadon. Ez az utóbbi akadémiai koszorut nyert s ugy ismeretes, mint Szigligeti legjobb tragédiája. Ebben a dicséretben azonban sok a viszonylagos. Ha pusztán a konstrukczióra nézünk: megtaláljuk benne Szigligeti minden jóravaló előnyét. Szinte bele látunk az iró műhelyébe, ahol kedves össze-visszaságban, kifogyhatatlan változatosságban ott függ a józan kombináczió minden eszköze, a szinszerüség és külső hatás minden tiszteletreméltó szerszáma s alapul egy egészen jól kifaragott tragikai elv, mely röviden az egész darab lényegét magában foglalja: hitte, hogy joga van. Hőse Borics, kit elégületlen magyarok feltüzelnek Béla király ellen s meghivnak a magyar trónra. Borics azt hiszi, joga van a koronára, mert anyja, hogy becsvágyát fölkeltse, születésének titkát, mint törvényes fejedelmi származást fedi fel előtte s később, midőn már nem másíthatja meg a helyzetet, megtudja, hogy származása törvénytelen, joga képzelődés, bukása kikerülhetetlen. Mindez jól kigondolt, szilárd szerkezetre vallana. De mindez nem a jellemekből épült fel, hanem az esélyek erős belejátszásával válik bizonyossá. A szenvedélyeknek csak külső körvonalait kapjuk meg s nem a végzetes történet nagystilü karaktereinek félelmesen teljes rajzát. A cselekmény biztosan foly, a dikczió szabatosan árad s a dolgok külső képe kifogástalan, de megrázó költészet, tragikai mélység és erő, a szenvedélyek mindent magával sodró vihara nem érint bennünket sehol.

Szigligetinek nem adatott meg, hogy égjen alakjainak megteremtési munkájában s széthasogassa enszivét, midőn azok fájdalmait megszólaltatja. A múzsa megajándékozta a lelemény rendkivüli adományával, a termékenység bámulatos erejével és – megkimélte a belső megrázkódtatásoktól. Örüljünk neki, hogy igy történt. Csak igy teljesíthette azt a hivatást, mit végzete rárótt. A könnyed és hasznos termelésnek az a kitartó munkája, mely ez időben egyértelmü volt a magyar szinpad népszerüségének biztosításával, örök érdeme marad. Nem szabad kicsinyelni, annál kevésbbé lenézni. Oly művek mint Katona Bánkbánja, kétségkivül hatalmas alkotások, de egyuttal annyira magukban állók, hogy a magyar szinmű fejlődésének történetében szinte különváltan helyezkednek el. Szigligeti minden ízében saját korának embere, anélkül, hogy hajszolná a korszerűséget vagy éppen a napi kérdések szinvonalára ereszkednék alá. Az ő korszerűsége tulajdonképpen abból áll, hogy szakadatlanul foglalkoztatja a szinpadot s mind nagyobb és nagyobb közönséget hódít. Egy minden jó sorsra érdemes nemzeti intézetet lát el kitünő matériákkal, szellemmel, ötlettel, mozgékonysággal s válságokból vezeti diadalra.

Vigjátékainak pompás bokrétája állandó közönséget gyönyörködtet s a nyilván látható hatás még nagyobb termékenységre ösztönzi. Mintha csak félne, hogy sikere hamar-muló virág: ujabb és ujabb termeléssel jár a saját győzelmei nyomába. Pedig csak kedélye kifogyhatatlan, pedig csak földi gondok űzik az égiek felé. Dolgozik, mert a munka élteti s tudja, hogy amit csinál, nem haszontalanság. Oly élénk a leleménye, oly biztos az alakító képessége s oly teljes a formaérzéke, hogy érintésére a legegyszerűbbnek látszó ötlet is drámává kerekedik. Egy holtnak hitt lovag két nő hálószobájának erkélyén megjelen: – semmiség! de neki éppen elég, hogy technikai bravourjával mindvégig érdekfeszítő öt felvonásos szinművet boszorkányozzon ki belőle.

Még nagyobb hasznát veszi leleményének a vigjátékban, de itt már jelentékenyen segíti egy más hatalom is: a humor. Ez a minden fanyarság nélküli, tiszta, természetes jókedv, mely a változó élet minden esélyei közt vidámon tánczol és csapong, kaczag és kaczagtat, Szigligeti kedélyének igazi napfénye. Rózsá-tól az Udvari bolond-ig egész vágtató világa a derünek! Semmi széleskörü, semmi komplikált, semmi mesterkélt, – minden egyszerü, világos s természetesen bonyolódó, mint a közönséges élet. Egy jó férj, a ki barátjával az »Angol királynő«-ben akar vacsorálni: ugyan mi van ebben? de e miatt aztán megbomlik minden családi béke és boldogság. Ez a Mama meséje. Hanem Mogorinét azért nem fogjuk feledni, s ha typus is: szivesen látjuk örökös zsörtölődéseivel s mindenkit összeveszítő nyelveléseivel az általa jószándékból szőtt fonák helyzetek közt. Ép igy a Nőuralom pompás alakjait, kik közül a férjeknek kellene a rövidebbet huzniok s végűl az akaratos fejü feleségek vallanak kudarczot; vagy a jellemvigjátékhoz közelítő Fenn az ernyő, nincsen kas-ban Klárát, a nagyravágyó, hiú nőt, ki, hogy lányait bárókhoz adhassa nőül, takarékos férjét a legkedvesebb raffineriával hurczolja az orránál fogva a pazarlásig.

Mindezek, mint látható, a családi élet szűk köréből vett tárgyak, typikus jellemek, ismert vonások, de komikumuk a formában mintegy ujjászületik. Czéljuk alig egyéb, mint a mulattatás, de azért mindenki számára van bennök valamely vidám tanulság. Ezen a téren legtökéletesebb alkotása egy, a korlátnélküliségig eleven s kápráztató leleménynyel irt bohózata: Liliomfi, mely ellenállhatatlan komikumával eddigelé a legjobb magyar bohózat.

Imént a korszerüséget emlegettük, mint oly elvet, mely előtt kisebb-nagyobb mértékben minden irónak meg kellett hódolnia. Tág fogalom, melyet sokféleképen lehet magyarázni. Az irók egy része jóformán a napi kérdéseket szolgálta s ebben találta a korszerüséget. Szigligeti magasabb szempontból nézte s itélte meg a dolgokat. Lehetetlenség volt észre nem vennie, hogy a magyar társadalom figyelme mind élénkebben fordul a nép felé s mi sem volt természetesebb, mint az, hogy ez irányban a szinpad is – az eszmék egyik leggyorsabb terjesztője – megtegye a maga kötelességeit. Korszerünek találta tehát felvinni oda a magyar népet, elnyomott helyzetének rajzaival, jóravaló erényeivel, szenvedéseivel, jogtalan megterheltetéseinek beszédes jeleneteivel, meddőségre kárhoztatott értelmiségének, gondolat- és érzelemvilágának összes igazságaival. S megalkotta a népszinművet, a népdrámát. Mintha csak igy akart volna szólni a közönséghez:

– Nézzétek ezeket a becsületes parasztokat! Mennyi őserő hever bennök parlagon! Milyen kincs ez itt egy halomban! Úgy éreznek, gondolkodnak, mint ti s bizonynyal erkölcsösebbek nálatok. Mi jogon nézitek le, mért nyomjátok el őket? Csak magatokat gyengítitek, midőn e nemes, nagy erőre rátiportok. Öleljétek inkább a szivetekre s forrjatok össze egyetértő szeretetben!

Első népszinművét, a Szökött katonát 1843-ban adták elő s a hatás óriási volt. Annak a becsületes kovácslegénynek, kit elszakítanak jegyese mellől s karhatalommal visznek katonának, sorsa mindenkit meghatott. Ellenállása a nép tiltakozásaként hangzott: »Mit akartok? Gyilkosok, haramiák lettetek-e, vagy én vagyok az, hogy igy rohantok rám?« S mindenki jól megértette azt a dalt is, mely a családja s munkája köréből tiz évre elhurczolt suhancznak ajkán fölsirt:

 
Már mi nálunk verbuválnak kötéllel,
Elviszik a szegény legényt erővel.
A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják,
A szegénynek, ha egy van is, elfogják.
 

Egymásután következtek aztán a Két pisztoly, Csikós, Czigány, Pünkösdi királynő, Dalos Pista, Obsitos huszár, Lelencz stb. s köztük a szintén kora hangulatából kisarjadzó II. Rákóczi Ferencz fogsága.

Mindezek a hódító magyarság megannyi diadalai. Nem jelentenek kevesebbet, mint a nép géniuszának győzelmét a művészet világában s a bárgyú német Possék és Volksstück-ök teljes vereségét. Szigligeti ezzel az általa teremtett uj s eléggé meg nem becsülhető műfajjal többet tett a főváros nemzetiesítésére, mint összevéve minden törvényczikkelyünk. Kétségkivül a kor demokratikus áramlata segítette, de ő meg egy hosszu emberélet munkásságának legjavával segítette elő a nemzet ügyét. A népszinmű: érdemeinek orma. Tiszta és nyugodt lelkiismerettel nézhetett vissza megfutott pályájára. Derekasabb munkát kevés irónk végezett. Száznál több eredeti darabot irt s ezek közt alig egynehány idegen tárgyú, a többi mind a mi történelmi vagy társadalmi életünkből való. Tizenhatszor nyert akadémiai jutalmat, három izben a nemzeti szinház koszorúzta meg. Sokoldalu tudását, gazdag tapasztalatait élete vége felé egy világosan, kellemesen irt elméleti könyvben (A dráma és válfajai) foglalta össze, mintha számot akart volna adni idevágó összes tanulmányairól s mintha azt akarta volna vele mondani: »Csináltam a dolgaimat, a hogy legjobb erőm és tehetségem szerint tudtam és ujongani fog a lelkem, ha tulszárnyaltok munkában, sikerben, dicsőségben!«