Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet)

168

 
Sárga csikó, sárga csikó, sárga,
Az én rózsám nem lesz mindig árva,
Az én rózsám nem lesz mindig árva,
Szüret után én leszek a párja!
 
 
Azért hogy én szegény legény vagyok,
Barna kis lány szeretője vagyok,
Szeret az a barna kis lány engem,
Meghalni is kész volna érettem.
 

169

 
Sem eső nem esik, sem felhő nem látszik,
Mégis az én bundám két oldalról ázik.
 
 
Sír az egyik szemem, a másik könyezik,
Sírjon mind a kettő, mint a sebes eső.
 
 
Lehajtom fejemet, rózsám, a válladra,
Hullatom könyemet hószinű nyakadra.
 
 
Záporeső után eszterhaj megcsordul –
Talán még idővel szíved hozzám fordul.
 

170

 
Sír az egyik szemem, a másik könyezik;
Mert az én édesem rólam felejtkezik,
Sírjatok hát ti is, édes két szemeim,
Áztassátok sürűn az én két orczáim.
 
 
Majd elveszi Isten a szép fényes napot,
Sötétségben hagyja a szegény parasztot,
Felderiti Isten a fényes csillagot,
Hogy rakhasson minden szegény jó asztagot.
 
 
Árva vagyok árva, én vagyok az árva,
Áldja meg az Isten! ki az árvát szánja,
Búval és bánattal élem világomat,
Búval terítették az én asztalomat.
 

171

 
Siroki erdőben
Egy pár fiatal fa,
Ezüsttel bimbódzik,
Zölddel leveledzik.
 
 
Allatta folyik el
Egy szép patakocska,
Oda jár friss vizre
Egy pár galambocska
 
 
Az ágyok dereka
Majoránna fája,
Bár rózsafa volna,
Hogy ne csikorogna.
 
 
Hogy az én galambom
Csendesen nyugodna,
Csendesen, édesen,
Ketten, szerelmesen.
 

172

 
Szabad a madárnak ágról-ágra szállni,
Csak nekem nem szabad szeretőmhöz járni.
 
 
Áldd meg Isten, áldd meg a szeretőm házát,
Verd meg Isten, verd meg a benne lakóját!
 
 
Azt se mindeniket, csak az édes anyját:
Mért nem adta nekem az ő kedves lányát?
 
 
Ha neki lánya volt, nekem szeretőm volt,
Ha neki kedves volt, nekem kedvesebb volt.
 

173

 
Szabadhegyi dobogó hid alatt
Barna kis lány rozmaringot arat;
Én vagyok a rozmaring szedője,
Barna kis lány igaz szeretője.
 
 
Mikor viszi a kis lány a vizet,
Akkor leli a szerelem-hideg,
Tedd le, kis lány, a hideg vizedet,
Elhagyatom veled a hideget.
 

174

 
Száll a felhő napnyugatról keletre,
Gyönge rózsám, jutok-e még eszedbe?
Nem jutok én soha többet eszedbe,
Más legényt zársz immár te a szivedbe.
 
 
Ha én téged el tudnálak feledni!..
Rajtad kívül mást is tudnék szeretni!..
De én téged nem tudlak elfeledni,
Rajtad kívül nem tudok mást szeretni!
 

175

 
Széna, széna, széna terem
A réten, a réten;
Megcsókollak, kedves rózsám,
A héten, a héten!
Piros alma, gömbö-, gömbö-,
Gömbölyü,
A te orczád gyönyö-, gyönyö-,
Gyönyörü!
 

176

 
Szeretnék szántani,
Hat ökröt hajtani,
Ha a rózsám jönne
Az ekét tartani.
Az ekét tartani,
Hat ökröt hajtani,
Ha a rózsám jönne
Az ekét tartani.
 
 
Hat ökröt hajtottam,
Nagyot kurjantottam;
Csálé csákó, csálé,
Barna rózsám felé.
Barna rózsám felé.
Nagyot kurjantottam:
Csálé csákó, csálé,
Barna babám felé.
 
 
Az ökör a földet
Nem magának szántja,
Asszonyom a lányát
Nem magának tartja.
Nem magának tartja,
Nem magának szántja,
Asszonyom a lányát
Nem magának tartja.
 

177

 
Szerettelek, nem kellesz már,
Szidott anyád, ne szidjon már,
Nem fog engem meg az átka,
Szálljon a maga nyakába!
 
 
Szerettelek rózsám, nagyon,
De már annak vége vagyon,
Vége vagyon szerelmemnek,
Más parancsol a szivemnek.
 

178

 
Szérül van a rózsám háza,
Körülfutotta a zsálya;
Nem futja a szögfü körű,
Mert nem voltál igazszivű.
 
 
Szeretőnek szeretnélek,
De elvenni nem mernélek,
Mert az a te kutya szived
A hányat lát, annyit szeret.
 

179

 
Szól a világ, mit hajtok rá?
Úgy ég a tűz, ha raknak rá:
Ha hajtanék irigyemre,
Megölne a világ nyelve.
 
 
Ne hajts a mende-mondára,
Ülj a térdem kalácsára;
Átölellek két kezemmel,
Hadd nézze más irigy szemmel!
 

180

 
Szomorú az idő,
Meg akar változni,
Talán a rózsámtól
Kelletik elválni.
 
 
Csak azt mondd meg rózsám,
Melyik uton mégy el,
Felszántatom én azt
Aranyos ekével.
 
 
Be is vetem én azt
Szemen szedett gyöngygyel,
Be is boronálom
Sűrü könnyeimmel.
 

181

 
Szomszéd asszony szép leánya
Reá kapott a rózsánkra,
Ha én őtet megfoghatnám,
A törvénynek majd beadnám.
 
 
A törvény is csak azt mondja,
Leányt illet meg a rózsa,
Menyecskéket levendula,
Öregeket a korója.
 

182

 
Szőke vize a zavaros Tiszának,
Mondd meg annak a szép barna kis lánynak.
Hogy az egész Tisza vize mentiben
Hamisabb lány nincs nálánál senkisem.
 
 
Mi dolog az, hogy a Tisza befagyott?
Mi dolog az, hogy a rózsám elhagyott?
Szokása a Tiszának a befagyás,
A leánynak a szerető-elhagyás.
 

183

 
Szovátai híd alatt
Meleg forrásvíz fakadt;
Én is ittam belőle,
Mégse hótam meg tőle.
 
 
Szovátai híd alatt
Rézsarkantyúm ott maradt.
Eredj babám keresd meg,
Ha megkapod, pengesd meg.
 
 
Szovátai hegy alatt
Árulom a lovamat.
Árulom a lovamat,
S a lovammal magamat.
 

184

 
Tavaszi szél utat száraszt,
Minden állat társat választ;
Hát én vajon kit válasszak,
Szivet szivért kinek adjak?
 
 
Bolyog elmém mint a felhő,
Hull a könyem mint az eső,
Ki ölembe, ki a földre,
Ki kesergő kebelembe.
 
 
Árkot mosott két orczámra,
Mint a zápor az utczára;
Én istenem, rontsd meg, verd meg,
A ki miatt gyászt viselek!
 

185

 
Tavasz lesz már, el fog a hó menni,
De szeretnék kék ibolya lenni!
Kivirítnék a rózsám kertjébe’,
Hadd tüzne fel dobogó keblére.
 
 
Sem rózsa, sem ibolya nem vagyok,
Csak egy szegény szolga legény vagyok;
Nem messze van a rózsám tanyája,
Csak sohajtok s epedek utána!
 

186

 
Téli, nyári piros alma,
Az én babám tuba rózsa,
A csókja meg édes színméz,
Tüzel a szeme, ha rám néz.
 
 
Ha ráhúzzák a nótáját,
Összeüti a bokáját,
Szépen peng a sarkantyúja,
Takaros a fordulója.
 
 
Ha megölel, engem ugyse! –
Nem cserélnék senkivel se’,
Igaz, szegény ő kegyelme,
De esküdtnek beillene.
 

187

 
Tilalom, tilalom
A szegedi halom,
Nekem is tilalom
A kedves galambom,
Nem akkor ölelem,
A mikor akarom.
 
 
Tilalom, tilalom
A makai halom,
Nekem is tilalom
A kedves galambom,
Nem akkor csókolom,
A mikor akarom.
 

188

 
Tisza mellett van egy város, Beregszász,
Volt szeretőm, néha ötven, néha száz,
Volt szeretőm néha száz is,
Jó volna most csak egy pár is, ihaja!
 
 
Erdélyország fővárosa Kolozsvár –
Volt szeretőm, de elhagyott az is már.
Volt szeretőm, de elhagyott,
Irgalmatlan megtagadott, ihaja!
 
 
Ritka buza, ritka árpa, ritka rozs,
Ritka legény, ritka leány takaros.
Ritka leány, ki megállja,
Hogy a legényt meg ne szánja, ihaja!
 

189

 
Túl a Dunán zörög az ég,
Kedves rózsám szeretsz-e még?
Mutasd hozzám szerelmedet,
Ugy sem soká látsz engemet.
 
 
Egy két pár csók nem a világ!
Száradjon el, a ki nem ád;
Adjál rózsám e világon,
Ugy sem kell a másvilágon.
 

190

 
Tulsó soron a mi házunk,
Nem eladó még a lányunk,
Esztendőre lesz eladó,
Akkor lesz legényhez való.
 
 
Tulsó soron a mi házunk,
Fehér rózsa nyilik nálunk,
Ha fehér kell, abból adok,
Ha piros kell: – magam vagyok!
 

191

 
Uram, uram, biró uram,
Adja ki a fakó lovam,
Sietős az utam nagyon,
Subám’ zálogban itt hagyom,
 
 
Fakó lovam, rugd fel a port,
Ne nézz árkot, ne nézz bokrot,
Mire a nap nyugvóra száll,
Ott legyek a galambomnál.
 

192

 
Vajjon mit irjak rózsámnak
Legkedvesebb violámnak?
Reszket kezem, nem irhatok,
Fáj a szivem, nem szólhatok.
 
 
Gyakran nézek házad felé,
Mind reggel, mind este felé;
Kikönyöklök az ablakon,
Mégsem láthatlak, galambom!
 

193

 
Valamit sugok magának:
Vállaljon el babájának,
Szép is vagyok, jó is vagyok,
Csak egy kicsit hamis vagyok.
 
 
Barna legény elbujdosott,
Ráfogták, hogy lovat lopott.
A vármegye elfogatja,
Szeretője megsiratja.
 
 
Mondd meg, kis lány, a nénédnek,
Vállaljon el kedvesének,
Szép is vagyok, jó is vagyok,
Csak egy kicsit korhely vagyok.
 

194

 
Végig mentem az ormódi temetőn,
Elvesztettem piros bársony keszkenőm,
Piros bársony keszkenőmet nem bánom,
De a régi szeretőmet
Isten uccse sajnálom!
 
 
Barázdában szépen szól a pacsirta,
Levelemet régi galambom irta;
Azt olvastam könyes szemmel belőle:
Csak a halál, csak a halál
Választhat el őtőle.
 

195

 
Verje meg az isten
Szeretőmnek házát,
Nem is épen házát,
A benne lakóját.
Azt sem mindegyiket.
Csupán az egyiket:
Az ő édes apját.
Mért huzta el tőlem
A kisebbik fiát.
Ha neki fia volt,
Nekem szeretőm volt,
Ha neki kedves volt,
Nekem kedvesebb volt.
 

196

 
Volt szeretőm, szép, de hamis,
Hamis még a zuzája is,
Engem mondott kedvesének,
Mást csókolt a hamis lélek.
 
 
Felfogadtam Isten előtt,
Hogy nem tartok több szeretőt;
Ha tartok is, olyat tartok,
Kivel becsületet vallok.
 

197

 
Vörös bársony süvegem –
Most élem gyöngy életem!
Bokréta van mellette,
Barna babám kötötte.
 
 
Ha kötötte, jól tette:
Csókot kapott érette.
Kössél babám másszor is,
Megcsókollak százszor is!
 

198

 
Zavaros a Tisza vize, megáradt,
Az én szivem körülfogta a bánat,
Körülfogta mint a dinnyét a szára,
Kis angyalom, itt hagylak nemsokára.
 
 
Ez a kis lány kiáll a kapujába,
Sirat engem fekete gyászruhába.
Te kis leány, ne sirassál engemet,
Másnak adtam cserébe a szivemet!
 

199

 
Zöld a kökény, majd megkékül,
Nem leszek szerető nélkül,
Kedves rózsám, nálad nélkül,
Nem leszek szerető nélkül.
 
 
Magas a torony teteje,
Bárányomnak nincs mezeje,
Bárányomnak zöld mező kell,
Magamnak szép szerető kell.
 
 
Azt gondolod, mindig igy lesz,
Hogy szeretőm soha sem lesz,
Dehogy nem lesz, de bizony lesz,
Nálad rózsám különb is lesz.
 
 
Hideg szél fuj a hegyekről,
Megbocsáss már mindenekről:
Én galambom ablakába,
De sokat álltam hiába.
 
 
Eltörött a kutam géme,
Hol itatok holnap délbe,
Én galambom nyolcz szép ökre,
Nem szokott a folyó vizre.
 

200

 
Zöld erdőben, zöld mezőben
Lakik egy madár,
Kék a szárnya, zöld a lába,
Jaj, be szépen jár!
 
 
Várj madár, te én galambom,
Csak egy kissé várj.
Míg az Isten ugy akarja –
Tied leszek már!
 

201

 
Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapum festve,
Oda vártam a rózsámat estve,
Nem győztem én a babámat várni,
Be kellett a, be kellett a rácsos kapum zárni.
 
 
Bezárhatod, bezárhatod rózsám a kapudat,
Nem lépem át többé házatokat,
Vethetsz belé szegfűt, majoránnát,
Nem taposom, nem taposom többé le az ágyát.
 

II. KATONA-ÉLET

1

 
Adjon isten, adjon isten, kapitány ur, jó napot!
– Adjon isten, adjon isten, barna kis lány, mi bajod?
Kapitány ur, kapitány ur, csak az az én kérésem:
A babámat, a babámat az egyesből kikérem.
 
 
– Nem lehet azt, nem lehet azt az egyesből kikérni,
Ha betyár volt, ha betyár volt, meg kell annak szenvedni.
– Szenvedett már, szenvedett már két kis évig eleget,
Eressze el, kapitány ur, szabadságra, ha lehet!
 

2

 
Adjon isten jó szerencsét
Annak az anyának,
A ki fiát fölnevelte
Lovas katonának!
 
 
Ördög adjon rossz szerencsét
Annak a banyának,
A ki fattyát fölnevelte
Gyalogos bakának!
 

3

 
A gőzösnek mind a hat ablaka
Fekete fátyollal van bevonva.
Gyászolja a magyar legényeket.
Katonának viszik szegényeket.
 
 
Lányok, lányok, szovátai lányok,
Közületek csak egyet sajnálok,
Ha az az egy piros rózsa volna,
Éjjel, nappal kalapomba volna!
 

4

 
Anyám, anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Születésemnek örült kend,
Jaj, de nagy búra nevelt kend.
 
 
Patrontás az oldalamon,
Hozzá puska a vállamon,
Csákó nyomja a fejemet, –
Jaj, beh keserves egy élet!
 
 
Terméskőből van a szobám,
Szomoru az én éjszakám,
Csak egy gyertyavilág virit,
Az is csak engem szomorit!
 

5

 
A mindenit ennek a rongy világnak!
Mért sorozott engem be katonának?
Huszár vagyok, szeretem a lányokat,
Megölelem, megcsókolom azokat.
 
 
Barna kis lány, eszem azt a szentedet,
Isten áldja meg a te szép lelkedet!
Köszönöm az eddig való hüséged,
Áldja meg az isten minden lépésed!
 

6

 
Amott kerekedik
Egy fekete felhő,
Abban tollászkodik
Egy fekete holló.
 
 
Várj meg, holló, várj meg,
Hadd izenjek tőled
Apámnak, anyámnak
Jegybeli mátkámnak.
 
 
Könnyen megösmerhetd
Ennek háza táját:
Piros rózsák lepik
Aranyalma-fáját.
 
 
Gyémánt az ablakja,
Üveg az ajtaja,
Magának kék szeme,
Aranyszinü haja!
 
 
Ha kérdik, hol vagyok?
Mondd meg, hogy rab vagyok,
A török udvarban,
Talpig vasban vagyok.
 

7

 
Apczi torony tetejébe,
Ül egy holló feketébe,
Kék a lába, zöld a szárnya,
Katonának vagyok irva.
 
 
Megizenem a rózsámnak:
Benn maradtam katonának,
Ugy vettek be, én nem kértem,
Ne fájjon a szived értem!
 

8

 
A tüzérnek jó ágyu kell, jó fegyver,
Ugy megyen ő a csatába jó kedvvel.
Nem bánja, ha térgyig is megy a vérbe,
Nem számítja, van-e Isten az égbe?
 

9

 
Az aradi városháza de sárga –
Holnap visznek, babám, vizitálásra.
Ráültetnek valamely zöld lóczára,
Levágják a göndör hajam simára.
 
 
Kiugrom a mérték alól begyesen,
Összeütöm a sarkantyúm kényesen.
Még a kapitány úr is azt kiáltja:
Nincsen a pécskai legénynek párja!
 

10

 
Az éjszaka jaj de furcsát álmodtam:
Ferencz Jóskát tiszta fehérben láttam.
Fényes kardot kötött az oldalára:
Jertek fiuk, menjünk el a csatába!
 

11

 
Az én lovam törökországi fakó,
Azt sem tudom, rajta van-e a patkó?
Azon kérem a kovácsot, nézze meg:
Lovam lábát egy szeggel szegezze meg.
 
 
Az én lovam a kapuba enyeleg,
Azt sem tudom, rajta van-e a nyereg?
Azon kérem a kocsist, hogy nézze meg:
Lovam hátán rajta van-e a nyereg?
 
 
Míg a kocsis a lovamat nyergeli,
Addig rózsám a piros bort mézeli.
Míg a kovács a lovamat vasalja,
Addig rózsám a zsebkendőm kivarrja.
 

12

 
Az én lovam világos pej,
Komisz nyereg rajta,
Ha felülök a hátára,
Beugratok korcsmáros udvarába.
Parancsolok korcsmárosné
Lujza nevü lányának;
Kilencz itcze jó bort hozzon
Ennek a szép szabadságos huszárnak.
 
 
Az én lovam tiszta fehér,
De komisz nyereg rajta.
Ha felülök a hátára,
De beugratok babám udvarába;
Parancsolom a babámnak,
Ej, haj! szeretőmnek, magának!
Gyujtson gyertyát, vessen ágyat,
Ennek a szép szabadságos huszárnak.
 

13

 
Az én rózsám sarkantyus csizmája
Nem csörög már többet a csárdába;
Majd csörög a debreczeni várba,
Debreczeni huszár-kaszárnyába.
 
 
Az én rózsám karjai, karjai,
Nem akarnak hajlani, hajlani;
Meg kell annak hajlani, hajlani,
Ha meg akar ölelni, csókolni.
 
 
Az én rózsám rózsaszin ruhája, –
Rászállott a harmat az aljára.
Gyere babám, verd le a harmatot,
Üzd el a szivemből a bánatot.
 

14

(Székely népdal.)

 
Az Olt vize folydogál csendesen,
Az én rózsám zokog keservesen,
Zokoghatsz már, mert elszalasztottál
Egy oly hivet, kit rég ohajtottál.
 
 
Engem hínak Búslaki Mátyásnak,
Visznek engem holnap katonának,
Fényes kardot kötnek oldalamra,
Tarka övet karcsú derekamra.
 
 
Ha meghalok, ki sirat meg engem?
Vajjon kinek marad pergát-ingem?
Ha meglőnek, jó lesz a sebemre,
Ha meghalok, eltemetnek benne!
 
 
Ha meghalok, szépen temessetek,
A rózsámnak levelet küldjetek;
Ha nem hallja gyönge szavaimat,
Ölelje bár gyászos koporsómat!
 
 
Tán magamnak sírt ások előre,
S lefekszem a sírom fenekére,
Szemeimet vetem az egekre,
S a rózsámat bízom az egekre!
 

15

 
Azt mondja a kapitány a fűrernek:
Ezt a bakát szalutálni tanítsd meg!
– Megtanítnám, százados ur,
De nem megy a fejébe,
Sírva mondja, hogy, aszongya:
Szeretője van mindig az eszébe.
 

16

 
Bakagyerök ha megunja életét,
Megtölti a hátultöltő fegyverét,
Nekiszögzi az ő elszánt szüvének,
Ugy lesz vége katonaéletének.
 
 
Édes anyám, mire nevelt engemet!
A leányok nem tudják a nevemet.
Az én nevem rozmaringszál, liliom,
Ha meghalok, az nyillik a siromon.
 

17

 
Becskereknél széles árok,
Ott vannak a szerviánok,
Viselik a veres sapkát,
Mellette kardot, puskát –
Magyar huszár!
 
 
Hallod-e te vad rácz fattyú!
Van-e a juhod közt tokjuh!
A kiben van hat font fagygyú,
Hat ponyvára való gyapjú? –
Juhász fattyú!
 
 
Hallod-e te magyar fattyú!
Van-e patrontásban bankó? –
Vagyon, vagyon hatszáz golyó,
Hatszáz szerviánba való,
Vad rácz fattyú!
 

18

 
Besorozott a német katonának,
Lovat adott még, hogy gyalog ne járjak.
Rózsafából csináltatom a nyerget,
Kedves babám, rávágatom a neved.
 
 
De meguntam Ferencz Józsit szolgálni!
Abba, a hunczfut kaszárnyába sétálni.
A prófontját a mellembe’ hordani,
Rugós lovát mindég tisztán tartani!
 

19

 
Boszniába megfútták a trombitát,
A ki huszár, nyergelje meg a lovát.
Én is megnyergelem szürke lovamat,
Karikára verem a sarkantyumat.
 
 
Ha meghalok, tudom, hogy eltemetnek,
Boszniai temetőbe letesznek.
Diófaszin legyen az én koporsóm,
Barna leány legyen az én siratóm.
 

20

 
Dalmáczia hegyes-völgyes határa,
De sok kis lány átkot mondott reája!
Fogadom, hogy meg is fogja az átok,
Barna kis lány, megöl érted a bánat.
 
 
Édes anyám postán küldött levelet:
Gyere haza, édes fiam, ha lehet!
Haza mennék, édes anyám, nem lehet,
Holnap reggel kezdődik az ütközet.
 
 
Dalmáczia köröskörül füstölög,
Ferencz-József nagy ágyuja de dörög!
Ferencz-József fujja réztrombitáját,
Harczra hijja sok szép magyar bakáját!
 
 
Sok ágyuja van a dalmát seregnek,
Csak ugy ropog, még a fák is recsegnek,
Tüzes golyó hasítja a levegőt,
A sok holttest beboritja a mezőt.
 
 
Ird meg pajtás azt az édes anyámnak,
Hogy a fia beszámolt a világnak,
Ellőtték az egyik karját szegénynek,
Barna kis lányt nem ölel meg már többet!
 

21

 
Debreczeni zöld leveles csárda,
Benne mulat három öreg baka.
Egyiknek sincs pangnét az oldalán,
Szabadságra mennek ezek talán.
 
 
Arra jár a csendőrök káplárja,
Megkérdezi: ki van a csárdába?
Feleli a korcsmárosné lánya!
Honvédbakák mennek szabadságra.
 
 
Korcsmárosné, száz itcze bort, hallja!
Kék atillám itt hagyom zálogba.
Hogyha ki nem váltom holnap délre:
Akasztasson a czégér helyére.
 

22

 
De szeretnék a császárral beszélni,
De még inkább szobájába belépni.
Megmondanám a császárnak magának:
Lányokat is sorozzon be huszárnak.
 
 
De a király azt irta a levélbe:
Nem illik a csákó a lány fejébe,
Mert a lánynak, mert a lánynak szoknya kell,
Az aljára harminczhárom fodor kell.
 

23

 
De szeretnék a Kossuthtal beszélni,
De még jobban szobájában sétálni,
Megmondanám én a Kossuth Lajosnak,
Hány forint az adója a magyarnak.
 
 
De szeretnék a császárral beszélni,
De még jobban szobájában sétálni,
Megmondanám én a Ferencz Józsefnek,
Ne hordja el a magyar legényeket.
 

24

 
Édes anyám, édes anyám,
Készitsd el a fehér ruhám!
Most indulok olyan útra,
Kiről többet ne várj vissza.
 
 
Amottan jön egy katona,
Még azt mondják, atyámfia;
Hogy ne volna atyámfia,
Mikor édes hazám fia!
 

25

 
Édes anyám, ha feljön,
Édes anyám, ha feljön Budára,
Nézzen fel a kaszárnya,
Nézzen fel a kaszárnya ablakára.
Ott lát engem komisz baka ruhába,
Göndör hajam rövidre,
Göndör hajam rövidre van levágva.
 
 
Édes anyám, ha feljön,
Édes anyám, ha feljön Budára,
Nézzen fel az áristom,
Nézzen fel az áristom ablakára.
Ott lát engem a priccsen megvasalva!
Nem csodálnám, ha szive,
Nem csodálnám ha szive meghasadna.
 

26

 
Édes anyám, hol van az az édes téj,
Amelyiken katonának neveltél?
Adtad volna azt a kicsi macskának,
S ne neveltél volna fel katonának.
 

27

 
Édes anyám, ki a baka, ha én nem?
Ki füzi be a bakancsot, ha én nem?
Befüzöm a bakancsomat nyolcz ágra,
Összeütöm magyar huszár módjára.
 

28

 
Édesanyám mi zörög a zsebébe?
Ha dió van, adjon nekem belőle;
Ugysem eszem sokáig a dióját,
Puczolom a Ferencz Jóska pej lovát.
 
 
Édesanyám mi vagyon a zsebébe?
Ha kenyér van, adjon nekem belőle;
Ugysem eszem sokáig a kenyerét,
Puczolom a Ferencz Jóska fegyverét.
 

29

 
Édes anyám most küldött egy levelet:
Gyere haza, édes fiam, ha lehet.
El is mennék, édes anyám, nem lehet,
Holnap reggel masérozunk, ugy lehet.
 
 
Ha kiállok a kaszárnya elébe,
Feltekintek a csillagos nagy égre.
Jaj, istenem, merre van az én hazám?
Merre felé van az én édes anyám?..
 

30

 
Édes anyám nem lett volna,
Katona sem lettem volna,
De még akkor beiratott,
Mikor bölcsőben ringatott.
 
 
Édes anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Jobb lett volna kis koromba
Zártál volna koporsóba!
 

31

 
El akarnám a bakancsom cserélni,
De már látom el kell aztat viselni;
Jaj de rövid az én bakancsom szára,
Esik a hó, fázik a lábam szára.
 
 
Hej a bunda, az a bunda, a bunda –
Mikor ketten melegedtünk alatta;
Hej istenem! minek is jut eszembe, –
Tán azóta menyecske lett belőle!
 

32

 
Elindulék a hazámból Gyöngyös város felé,
Fél utamból visszanézék hazám felé.
Látom a nagy hegyeket,
Hogy siratnak engemet:
Arczczal vagyok leborulva,
Hazám felé fordulva!
 
 
Könnyes szemmel feltekinték a nagy magas egekre,
Ott láték egy barna hollót, hazám felé repűlve;
Állj meg, holló, ha lehet,
Vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én édesemnek:
Ne sirasson engemet!
 

33

 
Elindult a gálya,
Lobog vitorlája,
Viszik a sok magyar huszárt
Talián-országba.
 
 
Zúgnak a hullámok,
Sírnak a leányok,
Mert elmennek messze földre
A magyar huszárok.
 
 
Ne sírjatok, lányok!
A magyar huszárok
Nem vesznek el a csatába,
Vigyáz az ég rájok.
 
 
Majd ha fecskék jönnek,
Hogyha szüretölnek.
Majd az őszszel kedvesitek
Ujra visszajönnek!
 

34

 
Elmennék én katonának,
Csak kötéllel ne fognának,
Ugyan kinek volna kedve,
Gyöngyéletre erőtetve.
 
 
Szenvedés a napi dolga,
Sok az ura, maga szolga,
Egyik lába a békóba,
Másik van a koporsóba.
 
 
Komisz kenyerében nincs só,
Huslevese csak néha jó,
Az jár mindennap számára:
Csillagot néz vacsorára.
 

35

 
Én Istenem, jaj de jó a huszárnak,
A csizmáját kipucczolja magának,
Ballábát teszi a kengyelbe,
Maga pedig büszkén ül a nyeregbe.
 
 
És Istenem, jaj de rosz a bakának,
A bakkancsát kipucczolja magának,
Bornyuját teszi a hátára,
Maga pedig térdig úszik a sárba.
 

36

 
Esik a fergeteg,
Ázik a köpönyeg, –
Eressz be hát, csárdás kis angyalom,
Mert megvesz a hideg.
 
 
Vagy a hideg megvesz,
Vagy a fene megesz,
Kettő közül, csárdás kis angyalom,
Valamelyik meglesz.
 
 
Könnyü neked, rózsám,
A paplanos ágyba,
Hej de nehéz a szegény bakának
Térdig érő sárba!
 

37

 
Ez a templomutcza
Végig piros rózsa,
Arra jár az én galambom,
Mind leszakasztotta.
 
 
Szakítsd babám, szakítsd!
Nekem bokrétába.
Jól illik az a bakának
Gyászos csákójába.