Rejtelmek (1. kötet)

V

Egészen magamra hagyatva, csaknem elvesztettem magamat. Kétségbeesetten ragaszkodtam azokhoz a levelekhez, a melyek számomra otthonról érkeztek. A czimem, a nevem, az otthonhagyott levélpapirosom: bizonyitékok voltak számomra, hogy vagyok, én vagyok, a hiba csak ott van, hogy elszakadtam mindattól, a mi meghatároz, elkülönit, körülrajzol mint egy valakit. Szükségem volt e bizonyitékokra, mert különben nagyon könnyen azt hihettem volna, hogy már meg is haltam és az élet, a mit itt viszek végbe ebben az idegenben, már egy másik világban való vergődésem.

Soha se hittem volna, hogy az «Én», a szerelmes, elkényeztetett, édes «Én» ilyen gyenge lábon álljon bennem. Minduntalan meg kellett erősiteni, mintegy hozzám lánczolni, mindenféle tényekkel és ostoba fogásokkal. A mig ebben buzgólkodtam: sokszor kinevettem magamat. Azt hiszem, mások is segitettek nekem ebben. Különösen azok az emberek, a kikbe minden áron beléragaszkodtam, hogy beszélgessek velük. De hiába erőlködtem, nem tudtam a nyelvükön. Abba is hagytam és csaknem egy teljes hónapig nem beszéltem a hotel portásán kivül senkivel. Az se állt velem szivesen szóba, sok dolga volt és ha ideje akadt, legszivesebben társalgott a cselédséggel. Boszantotta, ha megzavartam. Kénytelen voltam neki nap nap után borravalót adni. De ha valamelyik nap elfeledtem neki kiadni a lirát, hát bevonult előlem a fülkéjébe, mindenáron kocsikázni küldött, vagy a mi még jobban fájt, elnézett a fejem fölött és «igen», «nem» – nél nem szólt egyebet.

Egyedüli beszélgető társamnak, hiv barátomnak megmaradt a szicziliai bor. A palermoi piros, mindig csak a piros.

Talán megszólnak érte, de bevallom mégis: mindennap kétszer voltam részeg. Délben és estve.

Már tiz órakor ott ültem a korcsmában, az első vendég. Elébem tették a kedves, drága üveget.

Bache, evan, evoe! Éljen a részegség! Ha nem volna bor és nem lenne mámor: a meghasonlás, a bu, a kietlenség érzése ugy öldösné az embereket, mint a szolgálók az ujszülött macskákat… sokan vagyunk, el velük a patakba, ne vinnyogjanak itt, vigye őket lefelé a viz…

Ha felébredtem reggel, csak az nyugtatott meg, hogy délben részeg leszek. Néztem az órát, vártam az időt és morfondiroztam magamban, hogy micsoda ostoba erkölcsi elv az, mely a részegséget tiltja és elitéli. Van abban bün, ha az ember boldog akar lenni, ha javitani akar az állapotán? Igen ám, de a következő nemzedék megsinyli ezt a boldogságot! feleltem magamnak.

Ördög vigye ezt a következő nemzedéket, igyon az is!

Egy liter vörös – akkoriban – tökéletesen elegendő volt nekem. Ettem egy-két harapást, tojást, vajat, egy kis sós halat, néhány diót, de csak azért, hogy még jobban essen rája a bor. Aztán sietve lenyeltem a magam porczióját, az utolsó pohár előtt siettem fizetni, de már ekkor sem emlékeztem tisztán, hogy mit hoztak az asztalomra; a pinczér méltányolta az állapotomat, egy vastag bajuszu toszkánai legény volt; a mikorra megittam az utolsó csepp palermoit is, hát kedvem lett volna minden pénzemet odaadni az ormótlan ficzkónak. Nagyon jó, igen naiv és humoros fiunak látszott.

Köszöntem a vendéglősnek: a rividerci! Hiszen ő barátom! És barátom e kerek világon mindenki, jöjjetek a kebelemre.

Bandukoltam haza felé a hotel de la Franceba. (Német fogadós birta, németek lakták. Mindenütt németek! De szeretem még őket is.) Nappal nem volt semmi baj, mentem a pálmák irányában, a giardino Julia felé. Czikkczakkban mentem, sok szidást kaptam, nem egy oldalbaütésben részesültem, de végre is csak hazaérkezém.

Az esti mámor után azonban bizonytalanabb volt a hazajutás. Mindjárt, mindjárt utána baktattam egy szép asszonynak és rendszerint eltévedtem. Mint két lidércztüz vontak, csalogattak maguk után asszonyszemek, ki az ingoványba, ismeretlen, elhagyatott városrészekbe és a nélkül, hogy észre vettek volna, eltüntek előlem és magamra hagytak a sötétben.

Halálra fáradva testemben és energiámban, leültem valami kődarabra és vártam, ha jönne valami kocsi, de minthogy rendszerint nem jött, ott ülve töltöttem a hüvös éjt. Kutyák szaglásztak körülöttem, csavargók közeledtek felém, lassan jött egy, még egy, körülfogtak s bandita szemeikkel a szemembe világitottak, az egyik megszólitott minden teketória nélkül, a másik kereste velem az érintkezési pontokat.

– Hány óra signor?

– Nincsen órám, niente!

– Hát mid van, signor?

– Semmim, niente, mai piu!

Hebegésem mulattatta és egyszersmind meggyőzte őket, hogy nincs rajtam mit keresni valójuk, csak olyan szegény ördög vagyok mint ők, csakhogy beteg és elzüllött.

Figyelmeztettek a rendőrségre, sőt figyelmemet egy jó fekvőhelyre is fölhivták, a tenger mellett, a monte Pellegrino alatt, ide egészen közel, pompás sziklaágyak vannak, vánkos is van, mohából, paplan is tengeri füből, az il mare mormol altató danát és egyszer-egyszer lágyan megnyalja a képedet.

De nem igen tudtam megmozdulni a helyemből, vártam a reggelt, a mig kipihenhetem magam és jön valami kocsi. Agyonüthetnek, csinálhatnak velem a mit akarnak, még csak nem is kiabáltam volna.

Az ilyen éjszakák után, másnap, pihenőt kellett tartanom a bor dolgában. Iszonyu, iszonyu, nem tudtam inni! Egész napon át ott feküdtem az ágyon, felöltözve, mozdulatlanul. Estefelé föltápászkodtam s lementem a tavola rotundához, nem azért, hogy egyem, hanem hogy lássak esetleg vagy egy szép asszonyt.

Csunyák voltak rendszerint, és egészen elkeseritettek azzal, hogy végigették az egész menut, ha már megfizették. A hotel-tulajdonos, a pinczérek meg egyre arra lestek, mi marad meg, mit lehet eltenni holnapra? Mohóság és kapzsiság, ez az egész világ!

Tökéletesen visszaestem a magyarországi állapotba. Ha a mámor elmult, elhagyott az élet: halott voltam, egy szerelmes halott. Mert az élet hatalmas ösztönei közül csak ez az egy, a legelső, maradt meg bennem. Ez is tárgy nélkül, a kielégitettés reménye nélkül, csupa vágy, egy hőmérsék nélkül való óriási láz, valami iszonyu lelki szomjuság.

VI

Kimentem a vasuthoz. Még bennem volt a déli mámor, még kedvesnek és vidámnak láttam a világot. A vasutról vártam valakit. Kit? Ki jöhet? nevettem magamon. «Kevés ilyen nagy bolond van ez időszerint a világon, mint én!» mondottam hangosan, és mindjárt jól mulattam a magam megjegyzésén. Egyáltalán, a részegség tipikus ismérvei közül csak ez az egyetlenegy, a hangos, magammal való beszélgetés kedve ütközött ki rajtam. Jól esett magyar szót hallanom, egyáltalán jól esett valakivel beszélgetnem, még ha ez a valaki csupán én voltam magam.

Még nem jött meg a vonat Messina felől.

Bementem a váróterembe és a következő rövid felhivást intéztem magamhoz:

– Emlékszel-e még?

Hogy ne emlékezném. Ilyen kérdés, ostobaság, hogy lehetne az ilyesmit elfeledni? A váró-terem volt nekem egykor legkedvesebb helyem. Ott találkoztam az egyetlen lánynyal, a ki szeretett. Kicsi volt az állomás, a vasut csak kétszer állt meg napjában, az egész délután a mienk volt, mienk. Az állomásfőnök kártyázott a kaszinóban, a személyzet aludt, a váró-terem nyitva, télen befütve: az isten áldja meg az államot, a mely ily pompás találka-helylyel segitette elő szerelmi boldogságunkat. Mig egy vén pénztáros-leány jött, reánk lesett és nem találkozhattunk többé zavartalanul. Külön-külön sokáig kijártunk még és üzeneteket vittünk egymásnak a fali mappára, a képekre, a vasuti tarifákra… «Szeretlek», «Én jobban».

Itt, a palermoi állomáson, a messinai vonatra várva, körülnéztem, nem lát-e valaki és loppal, lázzal, boldogan, valami képes hirdetés géniuszának a szoknyájába beleirtam apró betükkel: «Szeretlek, felelj!»

Kit szeretek, ki feleljen? Erre nem igen gondoltam, hanem ha nagyon ködösen is, derengett bennem a remény, hogy megkapom rá a feleletet.

Erősen mámoros voltam e napon, az igaz. Érzésem és gondolkozásom oly merész szárnyalást vett, mint a hogy csak álomban szokott. De azért ébren voltam, sőt kinoztam a vasuti személyzetet is, mikor jön meg már a vonat?

Megérkezett. Kevesen érkeztek rajta, megnéztem külön-külön mindenkit, a szivem hangosan dobogott ezalatt. Senki ismerős, senki, a kire várok! senki? De hát kit akarsz.

Beültem a hotel emeletes kocsijába, éppen indulófélben volt már. A teteje megrakva málhákkal, az ablakai befüggönyözve sürün, mint rendesen. A szikrázó levegő, a szemkápráztató nap miatt és azért, is, hogy az érkező utas az ut alatt meg ne lásson valami gyönyörü fekvésü hotelt és kedve támadjon – a kocsibért kifizetve – oda kiszállani.

A kocsi tele volt, de akik benne ültek, azokat nem láttam. Azok sem engem. Csak a hol fejünk a függönyhöz ért, ott rajzolt a nap egy jó vastag és sötét arany konturt. E körvonalakból tudtam, hogy két asszonynak kell velünk együtt jönnie. Az egyik mellettem ült, a másik szemben. Egymáshoz tartoztak, de nem beszélgettek. Bizonyára idegen országbeliek vagyunk valamennyien, senki sem szól. Valaki pénzt olvas, ásit egy másik. Most a mellettem ülő asszony – leány bizonnyal – megszólal. Nem tudom miféle nyelven beszél, ugy tetszik mintha angolul, de még sem ugy. Valami ismeretlen idioma, de a hang olyan édes, ismerős, szelid, panaszkodó, meleg. Álmos, éhes és mégis vidám a kicsi. Elhallgat, kényelmesen akar elhelyezkedni, kiterjeszté karjait és meleg kezét az én mindig hideg kezemre teszi. Nem rebben meg, nem vonja vissza kezét, nyugtatja az enyimen tovább; vigyázok, hogy meg ne mozduljak.

A kocsi megáll a hotel előtt. Az ajtót leveszik, a vendégek kiszállanak. Kereskedelmi utazók, két pap, az angol, legvégül pedig az enyémek. Előbb egy öreg asszony. Egészen elaggott, meghajlott, az első pillantásra megismerik, hogy se nem hall, se nem lát jól többé. Azért ő segitette le a másikat, a fiatalt.

Lassan lépett le az a legfelsőbb lépcsőről. Beléfogódzkodott az öreg asszony reszkető karjába. De nem mert lépni többet, körülnézett, nincs-e valaki itt, a ki segitsen. A szálló személyzete már odabenn alkudott a kereskedőkkel, egyedül én állottam a kocsi előtt; felém forditotta fejét. Odamentem hozzá és megfogtam a vékony kacsócskáját, lesegitettem. A mikor már lent volt, csak akkor néztem meg.

Nem voltam meglepődve, nagyon természetesnek találtam, hogy ez az a lány, a kire vártam. Ugyanaz az arcz, ugyanaz az alak, mint a ki engem egykor, régen, olyan nagyon szeretett. Az, a kinek csak az imént irtam a váróteremben. Eljött meghozni a választ. Csak hogy egy kissé fiatalabb mint az, és szegény fáradt. beteg. De a muskátlit épp ugy szereti mint ő. Halványbarna feje körül van tűzködve az égő vörös, buja mégis gracziőz virággal. A hajában pedig egy világos piros pelargonia. (A vasuti állomások garádja erre csupa ilyen virág. Ott szakithatta és ott szórhatta fejét, mellét ezekkel tele.) A virágok az ut alatt elhervadtak egy kissé, de szinük tüzelt és fényt szórt az egész alakra. Különösen homlokára és szemébe.

A leány mosolyogva, kiváncsian, hosszan nézett reám. Látta rajtam, hogy nézem a virágjait és arra gondolhatott, hogy szeretnék egy szálat. A melléhez nyult, hogy onnan tépjen egyet és nekem adja. De meggondolta és nem adott, a helyett mondott valamit. Valószinüleg megköszönte a maga nyelvén, a mért lesegitettem a kocsiból.

Milyen nyelven mondta? Hogyan, mit?

Az esti mámor alatt meg voltam győződve, hogy ezt mondta: «Köszönöm». Egész világosan ezt: «Köszönöm!» De mégis, ugy lehet csak annyit mondott: «Holnap!»

Reggelre kelve, mint rendesen összetörve, oly józanon és oly élettelen, megállapitottam magamban a nyomorult valóságot. Nem mondta «köszönöm», nem mondta «holnap» hanem azt mondta «thank jou» és nem az én lányom, a kinek üzentem, hanem egy haldokló árva skót leány.

De olyan kedves, olyan bájos és az már mámor nélkül is egész bizonyos, hogy mélységes szeretettel nézett reám, megölelt a tekintetével és gyönge karjait képzeletében kinyujtotta az én elsorvadt fejem körül.

Hálából, a miért lesegitettem? Mert én is beteg vagyok! Nem, nem, hogy is lehetne igazuk ez orczátlan piaczi okoknak! Ujra a régi jelenség áll előttem, a megdönthetlen, de érthetetlen törvény: senki se néz engem, mindenki utál engem, csak az jön egy rögtön ébredő forró érzéssel felém, a ki a régihez, az igazihoz, az egyetlenhez hasonló!

VII

A skót leány hivatott; mindjárt az első héten, estve. Azaz, hogy éjjel volt már, sőt aludtam is, a mikor a szobaleány felköltött.

– A szomszéd kisasszony hivatja, valami baj van!

Sietve kaptam magamra valami ruhát és átmentem. A lány is alig volt felöltözködve, egy szál kék ruha rajta, egy darabból való az egész, olyan, mint a milyent a gyermekek viselnek. Köszöntünk egymásnak, mosolyogva fogtunk kezet, a nélkül, hogy megmondtuk volna egymásnak a neveinket. Mindegy. A lány fölkelt és intett, hogy menjek utána a másik szobába és vigyem magammal a gyertyát is.

Megálltunk egy ágy előtt, a melyben halva feküdt az öreg asszony.

A lány mondott valamit angolul, de én nem értettem. Kértem, hogy francziául ismételje szavait, nem értett meg. Olaszszal, némettel próbálkoztam, mindhiába. Magyarul szólaltam meg: gyengén elpirult és mosolygott. Egyáltalán nem volt megrémülve, ugy lehet nem tudta, hogy egy halott fekszik előtte, vagy ment volt attól az emberi babonától, mely félelmessé és irtózatossá teszi a halottat. Megfogta az öreg asszony kezét, szólongatta: Lizzie, Lizzie! Kezeivel mutatta, hogy nem érti a dolgot. Aztán meg egy kis ijedséggel már arról beszélt, hogy a néni kisebb lett az éjszaka, egy éjszaka alatt olyan kicsiny lett, mint egy gyerek. Valószinü, hogy azt mondta, de azért nem állithatom bizonyossággal. Ő sokkal jobban megértett engem és helyeselte, a mikor mindenféle jelekkel megmagyaráztam neki, hogy jó volna orvost hivatni.

Csendesen ültünk egymás közelében, ő az ágy fejénél, én az ágy lábánál, a mig az orvos jött. Nem szóltunk egy szót sem, pedig nekem nagy gyönyörüségem telt volna abban, ha elmondhatom, hogy az, a ki mellett virrasztunk, az már halott, halott egészen. De az okosság és a gyengédség reám parancsolták, hogy hallgassak erről, a mig jön az orvos. Többe, mint másfél órába beletellett, a mig az megjött. Előbb el kellett neki küldeni a tiszteletdiját és a szegény leány nem tudta, hogy a halott hová tette a pénzt. Végre is a szobaleány találta meg az öreg asszony párnája alatt.

Egy kecskeszakállu, ordináré ember jött és hamarosan konstatálta a halált. A leány kétszer is megkérdezte: de hát csakugyan-e? Aztán oda lépett az öreg asszonyhoz, megcsókolta a homlokát, megigazgatta a haját és miután elmondott valami rövid imádságot, megköszönte, mert átfáradtam hozzá.

Reggel volt, a gyertya még égett az asztalon. Leült melléje és fejét kezeibe temette. Csendesen mondott valamit a szobaleánynak, a ki az ablakokat nyitogatta ki. Megkérdeztem, hogy mit szólt. «Most már nincsen senkim!» ezt mondotta.

De azért még csak nedvesek se lettek a szemei. És a mikor harmadnap a nénit eltemették, – lopva, hogy a vendégek meg ne ijedjenek, – még csak más lakásba se ment át. Sőt midőn ötöd- vagy hatodnapra lejött a table d’hôtehoz, vörös pelargonia volt a hajába tüzve.

VIII

Ő: én voltam és én: ő. Két árvaság; egy pár: elhagyatottság. A giardino Juliában találkoztunk minden napon, egyedül voltunk a világ legelső kertjében. Leültünk valamelyik lóczára, a hová legjobban tűzött oda a nap, és a mig láttuk egymást, meg nem mozdultunk onnan. Miért nem ültünk egymás mellé, miért játszottunk bujósdit, mért nem fogtuk meg egymás kezét? Nem látta volna senki, csak a pálmák, és azok szeretik az ilyen dolgokat, mindegyre csókolóznak a gyenge szélben. Semmi, de semmi magyarázata nem volt egymástól való tartózkodásunknak, hiszen minden bizonynyal mi voltunk egymásnak a legjobb ismerői a világon, összetartozandók, egymáshoz kapcsoltak, ismeretlen és mérhetetlen idők óta.

Egyszer, egy délután esett az eső. A leány behuzódott egy fedett fülkébe, én meg, valami különös, ismerős illat után behatoltam a kert mélyébe. Megtaláltam az illat forrását: viola-táblát. Szerettem volna megszólitani a fehér virágokat, mint valami földit. E helyett nekiestem és letéptem belőlük egy ölre valót.

Aztán egyenesen siettem az én kis fázó leányomhoz. Az ölébe hánytam a virágokat. Mérhetetlen volt az öröme, mindjárt tele tűzködte magát vele. Nekem is egész bokrot tűzött a kabátomba. A mig reszketve motozott a ruhámon, megcsókoltam a kezét. Bámulva nézett reám és hirtelen elhatározással fogta a kezemet és megcsókolta.

Egymás mellé szorultunk a fülkében. Beboritott bennünket a fehér viola, fogtuk az egymás kezét és néztük az esőt.

Kerültük egymást aztán. Valamelyik nap beüzentem hozzá, beküldtem a névjegyemet is. Visszaüzent, hogy nem ismer. «Most beteg», tette hozzá a szobaleány, a szobaleányokkal vele-született jóakarattal.

Ujra és még nagyobb hévvel adtam magamat a boritalra. Rátaláltam a régi Asztira, mely pezseg a pohárban, de nem nagyon. Egy félvér pezsgő, melyen még sem érzik a csináltság. Raszig bor! mint a hogy némely, messze innen élő barátaim mondanák. Egy vékony nyaku üveg tökéletesen elég volt nekem belőle. Ezek a kedves flaskák! Óh édes kis Asztim, szerelmes angyalom! Szerettem volna megölelgetni, aztán belevágni a szemben levő tükörbe, a honnan egy hozzám hasonló vázalak kancsalitott reám; egy csúf, hosszuképü ember, a ki nyilván gunyolta a bennem élő kerek arczú, életerős, vidám alakot.

Egyenesen hazamentem a becsipések után. Egy estén igen hamarosan végeztem és különösen siettem el a korcsma nagy világosságából. Oly boldog voltam, hogy kerestem a magányosságot, helyesebben a tête a tête-et az éjszakával. Nagyon is hamar érkeztem haza. A hotel ablakai még nyitva, a legtöbb világos, most ágyaznak a szobaleányok. De egy sötét. Hanem a sötétségben egy mozdulatlan fehérség látszik. Nem emberi test, hanem valami különös világosság.

A leányom, az én leányom!

Vár reám, hiv magához! Siettem föl a lépcsőn és minden gondolkozás nélkül léptem a szobájába. Világ ott sem égett, a kandallóban morgott valami kis tüz. És az ablakok nyitva, benéznek rajta a pálmák, csodálkozva a télen, a melyet az északi asszony itt is érez és a melyet ők nem ismernek, csak szomorú mesékből…

Az én édes, szerelmes halottam ott maradt az ablaknál, megfordult, meg nem rezzent, föl nem kiáltott, csak olyan hangot hallatott, mint a galamb, ha a kánya száll felé… Nem nyujtotta a kezét, leült, inkább lerogyott az ablak előtt, szemben a sötétséggel. Mellé ültem, megfogtam a kezét.

– Beteg voltam! mondá angolul, és olyan hangon, mintha bocsánatot kérne tőlem.

Megértettem; különös, csaknem minden mondatának értelmét kivettem ezen az estén. És ő is érteni látszott, a mikor valamit mondottam a magam nyelvén. Különben ő nem sokat törődött azzal, hogy értem-e, nem-e? Hirtelen beszélő kedve támadt és megállás nélkül pergett a szó láthatatlan ajakáról.

Azt hittem, nem: bizonyos vagyok benne, hogy arról beszélt, a miről az asszonyok minden találkozáson, a mely az elsőt követi.

– Ugy-e, most megvet? Mit gondol rólam? Talán haragszik is reám?

Hirtelen megakadt, de csak egy szótag kimondásának időtartamára. És folytatta megállás nélkül, mintha leczkét mondana föl:

– Szeressük mi egymást, az élőknek nem tartozunk mi ugy sem, semmivel!

– Az élők? Hát mi nem vagyunk az?

– Nem.

Borzalmas és fenséges érzés, hogy mi ketten igy külön vagyunk, hontalanitva az emberek társaságából, az élő lények közül. Nekünk nincsenek törvényeink, mi nem tudunk semminemü konvenczióról, mi vagyunk azok, a kik meghaltak már, de még szeretnek.

A leány csicsergett tovább. Kinyujtotta nyelvét a halálra. Egy-egy szava ugy hatott rám, mintha a sötétség hirtelen izzó napra vált volna és forró sugarai az én testemet elboritanák. Ő meg fázott, azt mondotta, és hozzám bujt a sötétben. Didergett és reszkető ajkakkal mindegyre azt sugta.

– Szeretek, szeretek, szeretni akarok!

Magamhoz szoritottam, de a láz mégis birtokába vette. Szemeit, jéghideg ajkait csókoltam, magamhoz öleltem. – Kimerült, mozdulatlan lett, szemeit lehunyta, ajkát becsukta.

«Meghalt!» gondoltam magamban lassan, álmodozva, minden félelem nélkül. De nem halt meg, megmozdult, kinyitotta a szemeit és egyszerre oly forró lett, hogy szinte sütött. És én bennem – ugy lehet, hogy e melegtől – olyan ereje kelt az életnek, annyi vidám, friss és egészséges szenvedély, hogy husz évesnek éreztem magam ujra. Vagyok a régi, régi szerelmes legény és a tiz év, a mely azóta eltelt, csak tiz percz, éppen annyi, a mennyi ideig az elsőre, az igazira szoktam várni az alföldi város háza előtt. Nem mult el semmi, vagy minden visszajött: a vissza nem térő elmult idő itt van és megtaláltam azt, a ki mindörökre elveszett nekem. Itt fekszik a leány karjaimban szerelmes szókat suttogva nekem, átadva magát mint a régi, szinte könyörögve, hogy letépjem… Az ostoba erkölcs, a gyáva álszemérem mindeddig megmarkolta a kezemet. Eh, enyém az erő, kiszabaditom magamat…

Mielőtt meghalunk!

– Mielőtt meghalunk! – suttogta az elhaló hang.

A diadal gunyos demonja kibontotta bennem a szárnyait. De mintha maga a lány is ugy érezte volna, pár pillanatra elengedtük egymást.

– Már azt hittem, hogy ugy kell meghalni…! – mondá az én szerelmes halottam csendesen. Aztán a nyakam köré fonta a karjait. Nem szólt többé, csak ha kérdeztem. Akkor is csak azt felelte, a mit én akartam:

– Ki vagy te?

– Az.

– Kicsoda?

– A kit te akarsz.

– A te neved: Kata.

– Kata.

– Te vagy az, a kivel találkoztam nyáron a várkertben, fenyvesek alatt.

– Fenyvesek alatt.

– Nyáron, régen.

– Nyáron, régen.

– Télen, most.

– Télen, most.

– Hol csókoltalak akkor meg legelőször, emlékszel-e még? Gondolkodott és mondta ugy, a hogy volt.

– A szememen, másnap.

Emlékezett; ő volt. Vagy a másik, a régi, az első volt ő?

A tenger éjjeli zöld világossága lassanként elveszett az elnémult szobában.