II.
Egy tragédia
Garibangyi nagyon vígan söpörte a rá kirótt sarat künn az újpesti úton.
Táti, meg az öreg Virág egyre csak azt nézték, milyen szaporán forog a Garibangyi kérges kezében a nyírfasöprő nyele s milyen vígan fütyörész az öreg s hosszú sárgás-őszes szakállába hogy mosolyog egyre…
Virág, a ki nagyon fortélyos ember volt, egy vasárnapi reggelen igy szólt a Tátihoz, miközben a pálinkás bódéból ki a stácziójukra utczasöpreni bandukoltak – hogy: »te Táti, az a hunczfut Garibangyi alighanem megütötte a lutrit!«
»Az ám!« szólt Táti s kalpagját fel a feje búbjára tolva – megállott az utcza közepén:
– Vigyen el az ördög, ha igazat nem mondasz!.. Már az nincsen másképen… Úgy van, hogy a vén hunczfut megütötte a lutrit…
Az utcza másik szélére, az öreg Garibangyihoz a szél meg a seprőcsapások alatt felkavargó por odahozott egy-két hangosabb szavat az utczasöprők suttogásából. És az öreg tovább mosolygott tömött szakállába, olyan vígan, olyan elbizottan.
Virág átkiáltott hozzá:
– Garibangyi, sohse légy oly büszke…
A vén utczaseprő ravaszon sandalított vissza:
– Hát ha van rá okom…
Erre meg Virág tolta volna fel kalapját feje búbjára, ha kalapja egyáltalán lett volna:
– Táti, halld csak: ez a vén kötélrevaló aligha nyert a lutrin, de biztosan elemelt valahol valamit…
– Ejnye, kutya a lelkem, ha igazat nem szóltál! Nyilván valami papi bugyillárist…
– Vagy valami utas adta oda néki a kufferját, hogy vigye ki a vasuthoz s az öreg elvasutozta magának…
– Vigyen el az ördög, ha igy nincs! Én is láttam az öreget kinn az állomáson türüszködni a trágerek között, valami utas holmijáért. Bár a veressipkások nem egyszer megagyabugyálták, de az öreg nem tágított; ha ma pofon ütötték, holnap megint ott ácsingózott s majd lehúzta az utas embert: »Majd beviszem én, majd beviszem én kérem! a holmiját nagyságos uram…«
– Aztán meg a pálinkás-putyikosnak is kifizette a 7 garasát s azóta nem néz a boltja felé se, – sutytyomban bort iszik nyilván…
Garibangyi csak loppal nézte, hogy sandalítanak, hogy susognak róla. Végtére meg nem állhatta szó nélkül:
– Jertek csak, málészájúak!
Táti és Virág egymásra néztek, aztán oda czammogtak a vén Garibangyihoz, aki akármilyen perfidül viselkedett irányukban egy idő óta – mégis csak kenyerespajtás és régi kartársuk volt.
A régi kolléga kigombolta felső kabátját – ami rövid ideig tartott, mert a kabáton csak egy gomb volt, az is csak igy-úgy odaférczelt kapocs képében – aztán a belső zsebéből egy csomagot vőn elő.
Midőn a csomagot kinyitotta, a Táti meg a Virág menten elejték kezeikből a seprőt; és szemeik csillogának. Virágnak azonban csak az egyik, mivelhogy csak egy szeme vala. (»A másikat« – igy adá elé a dolgot ő – »kiütötte a gyaluforgács, amikor még asztalos voltam s négy segéddel dolgoztam… Ez volt az oka annak is, hogy felhagyék gyilkos mesterségemmel…!« Erre az előadásra a mindenben akadékos Ruzsi Pál – szóda-hordó a pálinka-boltos ténsúrnál – azt veté ellen, hogy: »igen ám, kiütötte a zsandár, a mikor a tulajdon vörös manipulás-bugyillárisát akartad elcsízelni…«)
Tehát midőn a csomag kibontatott, a Táti és Virág mind a három szemei csillogának.
Háromnegyed, fél és egynegyed szivardarabok feketéltek – pettyesen – barnállottak – csávosan és nagy számmal a papirosban.
Valódi, a szinház előtt keresett, gondosan megmosott havanna, Kuba és belföldi szivarvégek…
Garibangyi kimarkolt belőlök egy csomót s kartársait megkínálta:
– Nesztek, gyujtsatok rá… aztán… aztán eljöttök hozzám, a
lakásomra
…
A kartársak egyik bámulatból a másikba estek. Virág átható eszét két csodálatos gondolat csapta meg:
– Garibangyi szivarokkal – nem is »egyekkel« kinálja meg őket; – és hogy Garibangyinak lakása van! – tört ki ajkán hangosan a kérdés, melyeket Táti újabban ismételnie, gondolatuk eredetiségénél fogva is – jónak látta.
A dúsgazdag utczaseprő ismét mosolygott, tenyereit egymáshoz dörzsölé, sipkáját betyárosan bevágta a szemébe s a leghosszabbik szivarára gyújtva, azt is papirszipkába téve, megindult lefelé az újpesti uton:
– Gyertek csak… mutatok valamit a lakásomon: egy szoba és konyha; a konyhában; – Krinolin…
Tátíék némán ballagtak utána. Táti nem gondolkodott semmin, hanem Virágra nézve, szerette volna megtudni, hogy miről elmélkedik ez; mert megvolt győződve, hogy ez elmélkedések tárgya és módja okvetlenül korszerű és éles; Virág arcza azonban nem árult el semmit. Két – még meglevő – ki nem ütött – foga közé szorítva szivarját, nem annyira a füstöt, mint a levet szívta abból s időnként némi merengéssel, erősebb vagy gyengébb taktussal, egyet-egyet pökött.
A cselekmény e momentumai a következő gondolatok drámai – mert csattanós – befejezéseül szolgáltak:
– Szivarral kinál? Mily szokatlan jele a baráti érzelmeknek! Mire véljem? Mit jelent?.. Garibangyinak lakása van? Hogyan és honnan? Tehát mióta nem hál a »hajléktalanoknál«, azóta szobát árendált? Rendes lakást? Mióta változott meg a világ sora? Csakugyan itt volna az üstökös, hogy egy utczasöprőnek lakása, rendes lakása van?.. Egy szoba és konyha? Konyha és szoba? A szobában tán nyoszolya is? Ez az ember kétségkivül eltett valakit láb alól!.. És a konyhában »Krinolin?« Mit jelentsen az a »Krinolin?« Garibangyi asszonyt kerített a házához…
Ezenközben egy zsúpos kis házhoz értek.
– Itt a
lakásom
…
Virág a Garibangyi vállára tette a kezét:
– Akaszszanak fel Bangyi, ha egy perczig is nem hittem, hogy te vagy a világon a legjobb pajtás!..
– Ejnye a szájamból veszed ki a szavakat!.. szólt a másik és mindketten néma áhitattal ballagtak társuk után.
Az utczasöprő büszkén ballagott előttök a nagy kátyús udvarban – mely Virágot hálátlan szülő-falujára emlékezteté – és alig-alig köszönt az omnibuszos-kocsisoknak, kik fogatukkal itt szoktak tanyázni. – Egy földszinti ajtó előt megállt s szivarját kivevé szájából:
– Pajtik, tegyétek le azt a bagót. »Krinolinnak« árt a füstje!
A szobából sajátságos hangok hallszottak ki. Virág alig várta, hogy az ajtó kinyittassék. A kihalló, sajátságosan mormogó hangokból Törsöly Klárára – a nyúl-utczai zsemlyés-asszonyra vetett, arra a lényre, kit őt három izben hítt magához élettársul, de ki ez ajánlatot mindannyiszor visszautasítá. Sajátságos érzés fogta el szivét s majdnem toporzékolt a küszöbön.
Az ajtó végre megnyilt s mig Bangyi büszkén nézett szét társai között s mig mintegy köszöntésképpen magasra emelé seprőjét…: »Krinolin« láthatóvá lőn.
Krinolin egy körölbelül 2 éves hizott sertvés volt.
Virágék amint megpillantották fényes orrát, tokás és már puffadt képét, majd térdre rogytak előtte.
Krinolin egykedvűen – mondjuk, egy két mázsás mangaliczához illőleg – higgadtan – röfögött rájuk.
Egy pár pillanatig mind a hárman némán nézték az ünnepelt állatot. – A tulajdonos törte meg az áhitat e csendjét:
– Krinolin, Krinolinka… Sose röfögj, nem bántanak, ők Virág meg Táti… Megetted a kukoriczádat? korpa kéne ugy-e, kutyaházi… He, korpa vizzel dagasztva, jó puha, ragadós, édes, he…? Mindjárt, mindjárt… hát várj egy kicsit, piszkos! Add ide hát, mutasd a farkinczádat…
– Hé pajtik: láttatok-e világéletetekben ennél feinabb disznót…
Virág a meghatottságtól remegő nyelvével alig tudá kinyögni hogy:
– Nem!
Táti pedig éppenséggel nem tudott egy szót sem szólani, csak nagy fekete bajusza alatt mozgott-izgett hangtalanul, kövér nagy szája…
A házigazda levetette kabátját, hogy szabadabban mozoghasson. Gyengéden kezébe fogta a Krinolin farkinczáját s a túláradó örömtől egész testében nevetett:
– Táti, Virág! Ide gyertek. Milyen lábszárai vannak. Ez a lábszár megdurná magát a polgármesterét… A feje, nézzétek a fejét, olyan hosszú, mint a tiéd Virág s szélesebb a derekadnál… Az édes… Hát még a hája, tapintsátok csak meg – de ne szorítsátok szegényt – a szalonnáját; lesz vagy öt ujjnyi… Eszem a lelkét, milyen kicsiny, hogy benőtt a kövérségbe a szeme! Pislants hát, bolond…!
Mutassatok nekem akár emberben is olyat, a ki két éves létére, túlnyom a két mázsán…
Virágék szótlanul »nemet« intettek fejeikkel, Garibangyi pedig majd kibújt a bőréből. Levetette kötőjét, czizmáját s úgyszólván tánczolt Krinolin előtt:
– Ez állat. Egészen más állat, mint az ember. Az asszonyt nem is említem. Csak kukoricza kell neki, még egy kis korpa, aztán úgy meghízik, hogy kitolja a konyha falát… Milyen sonkája lesz! Füstös és friss kolbász, hurka májas és véres, – belé két garasért vanilia; – aztán meg főkép a zsirja, a temérdek sok zsir! – hé, Virág, mit mondasz hozzá, hm!..
Virág nem szólt egy szót sem, csak nézett, csak bámult. Az az egy szeme is majd kifutott a folytonos nézéstől. Leült Krinolin elé s meg akarta fogni.
Krinolin sikoltott. Egyik lábát megütötte a másikban. Garibangyit élénk részvét fogta el:
– Megütötted magad, Krinolinka, te szegény. Na gyere ide…
Bangyi megcsókolta a sertvés fényes tarkóját, Táti és Virág követték példáját. És Krinolin büszke méltósággal állott előttök; nyugodtan hagyta magát megimádatni. Egy nyugalmazott államkanczellár sem fogadhatta hidegebben a dicsőséget.
A túlboldog utczaseprő pedig a sertvés élettörténetének elbeszéléséhez kezdett. A kollegák feszült figyelemmel csüggtek ajkán. Az élénk történet előadása közben egy-egy köny fakadt a vén Garibangyi összehúzódott véres szemeiben; mikor feltünt, csak olyan »kristály« tiszta volt ez a vizcsepp, mint az, a mely deli szüzek »éjfekete« vagy »hajnalkék« szemén felcsillan, de hogy lefelé kezdett gördülni a ránczos arczon, piszkos szinű lett az odafrecscsent sárfoltoktól…
Garibangyi legelőbb is arról az időröl kezdett beszélni, midőn szivét először fogta el a vágy: venni – már a hogy, úgy – egy malaczot s disznót nevelni belőle. Mikor a fővárosba jött – ezelőtt harmincz esztendővel – azt tapasztalá, hogy alig egy tenyérnyi szalona három garas. És alig lakik jól vele az ember. Szivét keserűség fogta el. De csakhamar megvígasztalá egy merész gondolat: egy egész disznóval birni, mely annyi szalonnát ad, hogy egy embernek két télre is elég, ezenfelül, meg sok jó – a világon a legjobb – dolgokat; s a mi a fő dolog: sok, sok – zsirt… És e merész gondolat nem hagyta nyugodni. Mikor még napszámos volt, hajóvontató, rakodó: jobban esett a munka, mert e gondolattal, kivitelének tervével foglalkozott, jobban az álom: mert álmában megjelent vágyainak tetőpontja, betelve, vigan röfögő, rövid sertéjű, hármas tokájú sertvés képében… egészen olyan volt, mint ez a Krinolin… Feleséggel birni, gyermeket nevelni: nem jutott eszébe, de ha csak tehette, kiczammogott Kőbányára és sorra nézte a drága, finom sertvéseket, ha nem látták, meg is tapogatta hátukat gyengéden, szeliden. Sőt egynek-egynek az árát is megkérdezte, nem azért, mintha nyomban meg akarta volna venni; de mert tudni akarta, mennyi pénzt kell még gyűjtenie? A gyűjtés, az nagyon lassan ment, de mégis már négyizben volt 6–6 forintja. Majdnem elég egy soványos malaczkára.
De az öreg Garibangyi kövéret akart venni s a 6 forintjához addig-addig gyűjtött, mig egyszer egy-egy kupicza pálinkára – ha már ezt az ördöngős italt el nem lehet kerülni – befordult a »két – trágerokhoz«. Az egy-két kupiczából rendesen lett vagy tiz meszelylyel s a 6 frt újra 6 krajczárra olvadt le a zsebében… Garibangyi mikor ilyes esetek után magához tért, búvában szaladt volna egyenesen a Dunának, ha a bágyadtságtól egyáltalán járni is tudott volna…
Hanem egyszer több évi kisérletezés után megkötötte magát s ez azon nevezetes idő volt, midőn a »két trágerosnak« a 7 garasnyi adósságát kifizeté, hogy soha többé ne menjen a boltjába. Lakást vállalt, dolgozott éjjel-nappal, a rendes 2 font kenyér helyett csak egy fontot evett meg naponként – mig végre egy napon meglátta Krinolint.
Meglátta és megvenni: egy pár óra műve volt. Krinolin akkortájt még nagyon vézna, beteges kinézésű malacz volt s a vén utczaseprőnek egész kényelmesen belefért a kabátja belső zsebébe, mely nevezett zseb külömben is tulajdonosának éléstára vala. Krinolin életéhez kezdetben édes-kevés remény volt s a tulajdonos gyakorta egész éjjeket töltött mellette álmatlanúl. (Az nem igaz, hogy úgy vísitott a szobában, hogy az egész házban nem lehetett miatta aludni.) De a kitartó és szeretetteljes ápolás győzött…
– Tulajdon véremmel neveltem, pajtik, ezt a pribéket, a tulajdon édes véremmel. Elvontam számtól a falatot, hogy neki adjam… Mintha csak a saját gyermekem lett volna!.. fejezé be elérzékenyült hangon az öreg Bangyi a Krinolin élettörténetét.
Virág felállott. Ő csak most fogá fel teljes nyomatékával a helyzetet. Előtte állt egy hízott disznó. Mondjuk csak egy: »sertvés«. És előtte állt annak tulajdonosa, egy vén utczaseprő képében.
E helyzet nem volt természetes. Virág az orra előtt motoszkált kezével s meglehetős súlylyal ugyan, de csak e szavakat mondá:
– Ez valami… ez valami…
Ki csodálkozik azon, ha e szavakat Táti a helyzet méltó s találó kifejezésének találván, jellemének megfelelő édeskés kifejezéssel ismétlé:
– Ez valami… ez valami…
– Ez valami nem
természetes!
szólt Virág.
– Csudálni kell az embernek! viszhangozá Táti.
Bangyi pedig némileg visszanyervén lélekjelenlétét, ugyan nem minden érzés nélkül, de határozottan mondá:
– Holnap pedig meg fogom ölni.
Csakugyan egy éles kés – fényesre fenve – már ott villogott a lóczán, mindjárt a dézsa mellett, t. i. azon dézsa mellett, melyet Garibangyinak a házban lakó verklisné adott kölcsön nagy rimánkodásra eme készülő ünnepély alkalmából s ama igéretre, hogy a dézsa nem minden hús nélkül fog tulajdonosnőjének visszaadatni. (Mondám, »
tulajdonosnőjének
«, mert a verklisnek eme dézsához mi köze sincs; ő már 6 hónapja csatangol valamerre, anélkül, hogy feleségének egy sor irást is küldött volna; – ki vagyon az útja adva!..)
A dézsában viz volt. A polczon pedig egy nagy zsíros bödön. És minden szükséges szerszám a konyhában. De Krinolin még mindig nem sejtette a közeledő veszélyt. Egykedvűen röfögött s nem gondolt a holnapi reggelre. Ó, ha látta volna a gyilkos vágyat ezekben a megtörött szemekben! Vajjon éppen semmi előérzete nem volt volna?!..
Ki tudja… ki tudja?!..
Szürke novemberi nap. Szitál az eső. Honnan hull? hisz az eget nem is látni! Vagy az a havas esőtől terhes végtelen felhő az ég? Hideg van. A feneketlen sárban hosszúkás tavakat alkotó piszkos esőviz szinte fényes, szinte az ember szeme előtt fagy a ködös, rideg időben…
Azt hinné az ember, hogy már estvéli idő van, pedig csak kora délután az óra…
A három utczaseprő víg kedélylyel lép ki az udvarra. Garibangyi még onnan is visszakiállt Krinolinnak:
– Aztán jól viseld magad…
Az udvar lázban van. Garibangyi alig tud a sok kérdezősködésre felelni:
– Hát holnap reggel disznóölés lesz?
– Igen, holnap hajnalban; én meg a pajtásaim, Virág meg Táti fogjuk megölni…
Virág azonban még az utczán is azt hajtja:
– Ez valami, ez nem
természetes!
…
Egyszerre csak a »két trágerek« előtt találják magukat. Ha pedig ilyen véletlenül ide találtak jutni, hát káromlás volna kijátszani az isteni végzést; – be kell menni. Garibangyi remegve nyúl az ajtó kilincséhez. Hanem meggondolja a dolgot. Fogadását, hogy ide »addig« be nem lép, már meg lehet törni. Krinolin megvan s nincs emberi hatalom, mely őt holnap reggelig el tudná veszejteni. Megnyomta a kilincset: erős spiritusz-szag rég nem érzett kedves illata üté meg orrát…
* * *
Garibangyi késő éjjel tért haza. Ezt a körülményt nem lehetett volna ő tőle megtudni, mert ő egyáltalán azt sem tudá, hogy hazatért-e?
Egész a bocskora szíjjáig be volt nyakalva. A hajnali ünnep áldomását délutántól fogva késő éjig itták… Midőn sok kaland után – az utcza sara tudna róla beszélni – hazatért, első dolga volt a szegény Krinolinon egyet rúgni. Krinolin nem is hederített e nemtelen inzultálásra; külömben is aludt. Garibangyit e hidegvérűség kihozta türelméből s a dézsával verte agyba-főbe az állatot. Krinolin még mindég hidegen tűrte a sértéseket. Garibangyi végre igy szólván hozzá, hogy: »te nyomorult«, reá boritá bekecsét s reá feküdt aludni…
Másnap délben ébredt fel. Ahogy felébredt, mindjárt irtózatos bűz csavarta el – különben nem valami kényes – orrát. Immár józan volt s Krinolint szólítá.
Krinolin pedig ott feküdt a földön s meg volt meredve.
Garibangyi mereven nézett a feketéssé vált roppant tetemre. Irtózatos gyorsan felfogá a helyzetet. – Krinolin egészen hideg volt. Kimúlt visszahozhatatlanul.
Vége volt mindennek.
Az öreg utczaseprő leült a disznó mellé s nevén szólítá:
– Krinolin… Krinolinka…!
Az pedig nem röfögött vissza.
És nem fog többé soha visszaröfögni.
Elhúnyt, megdöglött álnok módra.
Az utczaseprő szívét végtelen keserűség fogta el. Minden reménye tönkre ment. Állhat a polczon az a bádog bödön: ennek a zsírját nem fogják többé beletenni! A késre nincs szükség, elvihetik a dézsát…
Szegény vén Garibangyi nem akart se szemének, se orrának hinni; egyre tapogatta Krinolint. De keze belemélyedt tegnap még kemény húsába. Igen, vége volt mindennek. A sok éven általi koplalás, a számtalan esztendőn által táplált és már-már bevált remény, élete üdvössége, minden: önként, álnokul elhalt: halála előtt! s ezen nincs mit változtatni.
A kimondhatlan kínos érzés megrázta az öreg utczaseprőt; fogai vaczogtak.
Tegnap lelki szemeivel már látta azt a négy tábla szalonnát, amit a Krinolinból ide a konyhába felaggatott volna… Gyönyörű paprikás szalonnák… s most az egész csak faggyú… hitvány faggyú az egész…
Szegény vén Bangyi érzi, hogy meg kell zavarodnia e gondolatok súlya alatt… Végtelenül lesújtva érzé magát… Hát a sonkákból sem lesz semmi? Lehetetlen…
Pedig úgy van. Krinolin most még egykedvűbb, mint életében volt. De azért ha hallaná szegény gazdája jajgatását, hát talán felébredne még egyszer, hogy megölesse magát… De Krinolin többé nem hall semmit.
A vén utczaseprő felsóhajt. Amint sóhajt, hát mintha a tüdeje szakadna le. Aztán magára csukja az ajtót s leül a tetem mellé… Kezeibe rejti ősz fejét s zokog, sír keservesen…
Virágék kopogtatnak az ablakon. Ő nem is hallja. – A verklisné is eljő ajtajához s dörömböl a dézsájáért, de a vén utczaseprő nem is felel, megsemmisült életczélját siratja…
Órák múlnak. Ismét estve lesz, majd ismét reggel. A szobában az irtózatos bűz szinte nehézzé teszi a levegőt. A dézsában a víz megposhadt s ezer új élet, ázalag kél benne…
Aztán úgy délfelé Virág jelenti az illető helyen, hogy: »a 94-es számú utczaseprő meghalt!«
– Hogy-hogy?
– Disznót hizlalt kérem; egy utczaseprő! ez valami…
nem természetes
…
Táti is ott volt, de igen el volt szontyolodva, a disznóölés is elmaradt… aztán meg ez a vén bolond Garibangyi éhen veszejté magát… hát csak magában gondolta:
– Mink mindjárt mondtuk a Virággal: ez valami… nem természetes…
III.
Két vén cseléd
I
– A betegség… a betegség nagyon gyengén viseli magát, a fiú felkelhet s járkálhat egy kissé a szobában…
Ni, milyen praktikus gyertyatartó… Igaz az öreg gyógyithatlan, a gyommorrákkal szemben elismerem gyávaságomat… Legfeljebb három nap még…
– Kérem orvos úr…
– Ah, vagy ön az, pardon, összetévesztettem egy másik – e házbeli betegemmel… Mit is mondtam? Igen, ma már felkelhet s járhat egy kissé. Hanem az ablaktól óvakodjék, oda ne menjen a világért!
A mint dr. Krámer úr eltávozott, első dolgom volt az – ablakhoz menni.
Kiváncsi voltam az égre, epedtem rég nem látott színei után.
Tágas, nagyportájú volt a ház, melyet sokadmagammal laktam, hát jó nagy darabot lehetett belátnom ebből a kedves portékából. Behúnyt szemekkel mentem egész az ablakig, ott egyszerre csak kinyitom azokat s felfelé néztem. A szokatlan fénytől szempilláim akaratlanul ismét lecsukódtak, vonagoltak s én alig láttam valamit a kékfoltos, hófelhős égből…
Már tél derekán voltunk. Hó mindenütt, hó mindenen s élénk színű téli napsúgár a havon. Az udvarban sürögtek-forogtak. Ismerős arczok tömege tűnt fel, tűnt el. Máskor nem is köszöntem nagy részüknek, most meg szerettem volna kezet fogni valamennyivel. Valami befagyott apró tócsán egy pár nekipirosult gyermek sinkózott; oly kedvesek voltak, úgy szerettem volna keblemre ölelni a csintalan tacskóit s megcsókolni, megcsipkedni. Az udvar közepén meg a szállító vén mecklenburgiai, töméntelen nagy kocsiba fogva, egykedvűen állták a havat, mely fehérre hullta terítőjüket, a kocsin levő ládákat, folyton mormogó kocsisukat, ezeknek kutyáját, mindent…
Le valék bilincselve. Teljes érdekkel volt reám a legjelentéktelenebb tárgy is s igazi gyönyörrel néztem, a mint vöröskezű boltossegédek dobálták egymásnak az ép’ akkor érkezett czukorsüvegeket.
»Halló!« – »Jöhet!«
Hidegség futott végig hátamon s én még sem tudtam elválni a nagyszerűnek tetsző képtől. Tenyeremre hajtva fejemet, néztem, néztem…
Az udvar egyik csücskében hatalmas gyapjúzsákokat méregettek s hordtak le az öblös pinczekamra ajtaján. A gyapjúkereskedő egy vézna, csontos piperkőcz zsidó, szörnyű fontos képpel állt a mázsáló mellett, mintha nem is a büzdödt gyapjút, hanem lelki üdvösségét mérné. Két markos, torzonborz legény ingre vetkőzve, bevágott aczélkampójával egy-egy zsákba s reá helyezé a mérőre. Télviz idején, hó, zúzmara közepette fedetlenül hagyott, szőrös mellök gőzölgött s oly szabályszerűen zihált, mint a mily kimért pontossággal vörösre mart, csupasz karjok kifeszült, összeroppant. Egész működésük egy sajátságos gép hatásával volt reám. Az fel sem tűnt, hogy e géprészek vihogtak, káromkodtak s feljajdultak, ha valamelyik ügyetlen napszámos lábaikra ejté a súlyos zsákot.
Egy nagyszakállú vézna kis zsidó-napszámos erőtlen karjaiból minduntalan kiejté a terhet. Kétségbeesett arczczal nézett szét s némán maradt a szitkokra. Rongyos mellénye alól kilógott a lepedőszerű zsidó olvasó, melynek hosszú gyapjúszálait észrevétlenül, pajkosságból meg-megrángatá egy-egy csintalan munkás; a szegény ember pedig romlott lábaival csetlett-botlott s olykor hátraesett. A munkások kaczagtak s a kis zsidó néma dühvel nézett szét közöttük, mig kipersegett ajka hangtalanul mozgott.
Üde arczú tót leányok a pinczetorokban, életkedvtől villogó barna szemeikkel, homályba burkolva néztek ki az udvarra s várták a zsákokat, hogy legördíthessék. Erőlködésök nyögése felhallatszott hozzám s egy más képet, a pénzért árult szerelem képét varázsolta lelkem elé.
És forró lehelletemtől homályos lett az ablak, a reám nehezedő láztól összefolyt a hang. – Délre harangoztak. – A nagy házban még nyüzsgőbb lett az élet; jöttek-mentek; sebes léptekkel egy hivatalnokot láttam a lépcsőkön fölszaladni, kis gyermeke elébe futott, felesége főzőkanállal, kipirulva, a konyhaajtóban várta… Vén sánta iskolaszolga még vénebb feleségével, úgy látszott, azon vitatkozott vala, hogy elég lesz-e az ebéd, ha vendég is jő… Vajjon kit vártak? Az a két szurtos rézműves-inas még a harangszó taktusára falatozta már ebédjét, egy-egy darab kenyeret és egy kis túrót, oly jól esett nékik…
Aztán jöttek szállingózva, majd csoportosan a munkások is. Halvány, éhes alakok, mesterségök jelét viselve magukon: a pék úgy lépett, mint a kacsa, a bádogos hajadonfővel, firniszpirosította hajjal, szobafestő-legények piros fövegekkel, egy-két asztalos, azzal a nedves tűzben égő, mélyen fekvő szemekkel, két piros folttal az arczon, vagy halványan, fáradt, kiaszott, csoszogó mivoltukkal…
Végül jöttek a női munkások. A tű hősnői. A varrólányok, ezek a százszor megszólt, ledérnek nevezett teremtések, ezek a páriák, kiknek nevét nem mondhatja ki útálat, megvetés vagy kicsinylés nélkül a szalonjában heverő dáma.
Szívem megremegett, hónapok óta először láttam idegen nőt. Csak most tudtam, mi az erős nemnek a másik! Lázasan, mohón legeltettem rajtuk szemeimet. Mindegyike királynőnek tetszett a betegszoba homályos ablakán át. Pedig alig-alig volt szép köztük. Legfellebb az a kék ruhás szőke lány, kin test- és lélekölő mestersége sem tudott kifogni. Telt idomaiból kisúgárzott az élet és az élni vágy. Büszke dámák, kárhoztassátok értte…!
A legtöbb igen csinosan volt öltözve, csak kevés akadt közöttük amolyan beesett arczú, nagykendős, rongyos, hosszú alak, a varróleányok árnyának e tipikus alakja, kezében az elmaradhatatlan kávéscsészével… Ezek a szegény otthonnélküli, árva vagy elhagyatott leányok, kiket haza nem vár senki, semmi, egy rozzant hónapos ágyon kivül. Ezek a szegény rút vagy elrútult némberek, a munkaadó élczeinek czéltáblái, kik már rég elfelejtették, hogy ők voltakép húsevő állatok, annyira rászoktak arra a czikóriás lére, melyet kávénak neveznek, hogy szinte iszonyodnak minden húsneműtől.
Oh, ez a kávé, ha ez nem volna, megkétszereződnék a főváros nyomora. Hogy szeretik, mily kéjjel szürcsölik azt a piszkos, de olcsó s gyomor-töltő folyadékot, mely felizgatja a zsibbadó idegeket, hogy tönkre tegye, mely könnyűvé teszi a légzést s könnyűvé a tüdővésznek, – a nyomor ez édes testvérének – munkáját…
Az ijesztő rémalakok mellett egy-egy kaczkiás leán