AZ ÖRÖK LÁZ
Két szempár összevillant. Az egyik: világosszürke, nagy, a másik: fekete, mint a cseppentett szurok s kicsiny: mint a kökény.
– Szép szeme van! gondolta magában mind a kettő, a férfi és az asszony.
Mást nem igen vehettek ki tisztán egymásból. Az udvarban nappal sem volt valami nagy világosság, igy késő délután meg éppen csupa homály.
– Mit akar itt ez az asszony? kérdé a házmestertől a férfi.
– Behurczolkodott s estefelé jött, hogy ne lássák milyen kevés holmija van. A hátulsó lakásban, Bondáéknál fog lakni… a lányával, azt mondja, hogy szinésznő.
Este, mikor a házmester lehozta a bejelentő czédulát az állitólagos szinésznőhöz, az egy vidéki szalonhölgy fesztelenségével fordult hozzá:
– Ki az a szőke fiatal ember?.. egész délután kinézett az ablakon.
– Valami jogász… nem igen eleven ember, egész nap itthon ül vagy fekszik a diványon, sötétben, magában.
I
Egy diófa két kisebb vadgesztenye, egy pár törpe rózsaszin virágu akácz volt az udvarban, melyet azért «kertnek» neveztek mindannyian, a kik itt laktak a régi Pest e maradék házacskájában. A legtöbb ablak ide a kertre nyillott s nyitva volt olykor egész napon át.
Mert ilyenkor a nyár első melege felforralja a főváros kisebb lakásainak dohos levegőjét. Hadd jőjjön be a fák illata a «részletfizetések» városrészébe s legyen üdvözölve a szabad természet apró részlete: nyolcz darab sárgás levelü, hervadt virágu fa!
Esténkint künn ült az egész ház. A légszeszt is eloltották már, sötét volt, csak a szempárok csillogtak, egy-egy idetévedt exczentrikus Szent-János-bogár fénylett valahol a magról kelt fűben. De a nagy, szürke, meg az apró fekete szemek nem látszottak sehol. Lehunyott szemhéjakkal feküdtek ágyaikban: férfi és asszony. Egy egész lakás választotta el őket egymástól, de tekintetük első összevillanása jobban összekötötte őket, mintha egymás mellett lettek volna.
– Milyen szelid és milyen fiatal… a haja szőke… gondolta magában az asszony.
– Szinésznő, sokat szenvedhetett, sokat csalódhatott…
Nappal, a mikor az egyik tudta a másikról, hogy nincs otthon: el-elsétáltak lakásaik ablaka előtt.
«Kovács Ida, az opera tagja», olvasta a férfi az asszony ajtaján.
«Borza Béla!», kiáltott be a levélhordó a fiatal ember ablakán, a mikor a szinésznő éppen arra ment.
Kovács Ida és Borza Béla junius elsején látták egymást először, az egész hónapban nem váltottak egymással egy szót is, de az egész időn át alig gondoltak egyébre mint egymásra.
II
Juliusban a fiatal embernek haza kellett volna mennie, de valamelyik vasutnál véletlenül irnoki állomást kapott, hát fenn maradt a fővárosban. Ezentul kevesebbet feküdt a diványon, ritkábban volt otthon, de mindig korán jött haza.
Egyszer elkésett mégis, már majdnem éjfél felé járt, a mikor csengetett a kapun. Két percz telt el, a házmester nem jött, hanem egyszerre csak a szinésznő közeledett feléje.
Köszöntötték egymást.
– Tetszett már csengetni? kérdé az asszony.
– Igen, csakhogy nem jön.
Majdnem egy negyedóráig álltak igy egymás mellett, mig Kovács Ida – kifelé fordulva az utcza felé s ugy mintha csak magának beszélne – szólni kezdett:
– Milyen jó volna most bolyongani…
– Igen, bejárni az utczákat, az egész városrészt.
Most már mind a ketten az eget nézték s aligha jutott eszükbe, hogy mért állanak itt.
Borza Bélának jutott előbb eszébe:
– De miért is állunk?..
– Igaz, ugyis hiába, meghalt vagy elaludt az öreg. Talán…
– Gyerünk, járjunk egyet, ha nagysága –
– Éppen kérni akartam.
Nekiindultak a néma utczáknak, halkan léptek, egy szót se szóltak. Mind a kettő arra gondolt, hogy nem igy képzelték az első találkozót. Mind a kettőjük elképzelte már, mit fog mondani egymásnak, meghatót, érdekest, ugy, hogy szivök azonnal forró barátságban egyesül. De a való és képzelt igazságokból szövődött szép beszédek összeszakadoztak, ajkuk elakadt egy pár szó után. «Mi ez?» kérdezték maguktól; egymástól azonban csak köznapi dolgot mertek kérdezni, ilyeneket:
– Sokáig tartott a mai darab?
– Igazán gyulai ön? Megvan-e még a szép várkert, Kelechényivel voltam ott, próba után; de sok kellemes délelőtt volt ott; hát a lovag, a kedves, jó lovag?
– A kicsike már nagy, mért hivják Ilonának?
Furcsa nevü, ismeretlen kis utczába értek. Ugy érezték, mintha igy éjjelente különösen üditő volna a főváros levegője.
– Nézze, milyen tiszta a levegő! szólt az asszony s az opera palotájára mutatott, melyen árnyék és fény olyan éles volt mintegy falusi házon, tiszta, holdas éjelen.
Ez a városrész, mely jó távol volt az ő lakásuktól, közelebb hozta őket egymáshoz. A szinésznő rá-rámutatott egy-egy ablakra.
– Itt lakik Szervánszky Eta… Szabó Regin… Veizer Szidi… az én osztályostársaim.
– Miben?
– A kórusban. Ott, hol a müvészi ambicziók legszomorubb temetője van. Eleven holtak, a kik föl se támadhatnak, meg se halhatnak.
A fiatal ember szive elszorult: «ime!» – Kovács Ida folytatá.
– Lányok, a kiknek van tehetségük, de nincsen szépségük; szépek, tehetségesek, de szépségüket áruba nem bocsájtók, elzüllött vidéki primadonnák, elszegényedett urihölgyek, a kik nem régen még aranyakkal fizették énekmestereiket: itt vagy erre laknak hónapos szobákban, hónapos ágyakon, néha nagy lakásban kicsiny becsülettel, néha kis zugban sok gyerekkel…
– És ön?
– Én – tudja – nem itt lakom, de vagyok elzüllött primadonna. Imádtak a vidéken, tönkretettek a vidéken s jöttem meghalni a fővárosba.
Megálltak valami sarkon. Lámpa égett fölöttük, ennek a világánál, azt hitték, jól látták egymást.
A nagy szürke szemek igy nézték Kovács Idát:
Szenvedés, elszántság a királynői alakon.
A kicsiny fekete szempár a mit a másikon látott, az mindjárt érzésre vált: «oh, az édes, együtt érez velem, végre egy férfi…!» ezt gondolta azután.
És szemben állottak egymással. A nagy, csontos, erős homloku, fekete asszony; egy gracziöz magas lány, – kiégve, egykor – talán csak tiz év előtt is – isten tudja milyen bájos, most pedig csak rom. Aztán a férfi, kicsiny, gyengéd, nem több huszonegy évesnél. És nem fogták meg egymás kezét. Az asszony szólt:
– Beszéljen ön magáról valamit!
– Mit?
– Mindent.
– Olyan jól esnék, ugy sincs senki, meg kell fulni, bezárva magamban. Azelőtt szerettem igy; szerettem, hogy más vagyok mint a többi, olvastam, könyvekkel beszélgettem, barátkoztam képzelt alakokkal, szeretkeztem Beatricsékkel, imádtam a cziprus lombok szőke hősnőjét, lady Annát, Hugo hölgyeit, a büszke franczia kisasszonyokat – a szinpadról ismerem mindegyikéjük – a Jókai önfeláldozó kisasszonyait máskor…
– És most?
– Most is ezekkel vagyok. Ha munkámat elvégeztem – behunyom szememet s velük foglalkozom. Az utczán, ha járok, őket keresem.
– Megtalálta?
– Nem. Pedig vannak; érzem de megfogom-e találni, megfogom-e?
A fekete ég sötétkékre vált; hajnallott. Csikordultak, nyiltak a kapuk zárai. A pék gacsos menése visszhangzott a szomszéd utczákból.
– Van-e az ön alakjai között egy szerencsétlen asszony, a ki nem volt soha olyan rossz, hogy meg ne érdemelne egy kis szeretetet s a kinek ön elnéző barátja tudna lenni?
– Van. Nem egy a könyvekben – és az életben.
– Az életben?
– Ön.
Visszaérkeztek abba az utczában ahol laktak. Már ide látszott kis sárga házuk, homlokzatán a lakatos czégé rét, a nagy aranyozott kulcsot már jól kivehették.
Egy kissé megdöbbentek. Fájt nekik, hogy ez a séta, meg maguknak minden tekintet nélkül való föltárása itt – legalább egyelőre – véget ér. És érezték, hogy talán csak ketten vannak a világon, akik egymás rajongását meg tudják érteni.
– Jőjjön be aztán, le fogom festeni.
– Fest?
– Modellirozok is… Édes jó isten, verseket is irok. És ha ezek nem volnának!
A kapu már nyitva volt, nem egyszerre mentek be. Buzás még járkált kissé az utczán.
Édesdeden gondolt egy regényalakra. Franczia művésznő, genie, de lángesze megtörik asszony voltán. Szeret, de folyton csalódik, mig meg nem találja az igazit. Magas, a keze nagy és kemény…
Ez az alak állt előtte, beszélt vele, tárta fel bensejét, ez hallgatta annyi szeretettel, a mit ő belső világáról mondott. Isten tudja, hogy hivják a regényben, itt a neve Kovács Ida. És eddig soha nem érzett, kéjjel töltötte el az a gondolat, hogy ezt az alakot csak egy lakás vékony fala választja el tőle.
III
Augusztusban nem választotta el őket többé semmi.
Két hónapon át hangsulyozták folyton tiszta barátságukat, mig egyszer forró arczuk véletlenül összeért s a kis Kovács Hanna nem volt otthon.
A férfi szégyelte magát s egy kissé könyezett azután. Az asszony mosolygott, megifjodott, szinte megszépült arczczal.
– Oh, milyen régen szerettem! – szólt Borza Béla.
– Mikor először villant szemembe szemed – szólt az asszony.
A kis Hanna hazajött az iskolából:
– Éhes vagyok! mondá és a szinésznőnek kávét kellett főznie.
Borza Béla a szerelemről gondolkodott.
IV
A szerelemről, rajongása egyedüli tárgyáról, melyet megénekelt apró versekben, a melyeket azonban nem mutatott meg soha senkinek. «A szerelemről», mely czime volt egy vastag könyvének, melybe beirta mindazt, a mit ebben a tárgyban olvasott. Egész verseket, idézeteket, reflexiókat.
A világirodalom jelesei és törpéinek egymással megegyező vagy homlokegyenest ellenkező hite, vallomása, gondolata a szerelemről: ezzel, tehát örök igaszságokkal s folyton váltakozó abszurdumokkal volt tele ez a könyv. Praktikus ideális, naiv és misztikus szerelmek voltak itt leirva, megénekelve, áldva, megátkozva.
S ebből a könyvből vonta el Borza Béla a szerelemnek sajátságos, óriási, de alaktalan képét, ezekkel foglalkozva támadt benne valami különös kultus; e könyvön át jutott el oda, hogy nemcsak mint érzést, de mint fogalmat is imádta a szerelmet.
Maga a szó is egészen másképen hangzott fülében, mint akármi más. Sokszor leirta pusztán ez egy szavat latin, góth, czirill s görög irással, hanyagul, kiczifrázva, nyomtatva, könyveiben aláhuzta s a midőn a szinpadon hallotta, szinte megdöbbent.
Férfiakkal azonban sohasem beszélt róla, se arról a mi ezzel a fogalommal összefügg. Ha mégis beszéltek neki ilyesmiről: zavart lett s ha tehette, elmenekült. Az egyetemre legfőképen azért nem járt, az első éves polgárok különös gyönyörüséget találnak abban, ha minél czinikusabb beszédet tesznek. A férfiasság e bizonyitása nem imponált neki, sőt inkább megvetette őket érte, elhidegült volt iskolatársaitól, barátságot csak egy földijével tartott, nyolczadik iskolás deákkal, a kinek szép kis testvére volt otthon.
Ezt a jó fiut kinozta, ha a lányokról valami konkrétet akart megtudni. Neki sohse volt nőtestvére se unokatestvére; s nem ismerte, hát hiányoztak életében azok, a kiktől hölgyismereteink leglényegesebb, mert legintimusabb részleteit, szerezzük. A diák csak éretlenségeket tudott neki mondani, női ruhák titkáról beszélt, de teljesen összezavarta a dolgokat s amint az ő hamis képe összefolyt a jógász alkotta asszony-tipussal: valami titokzatos alak állt elő. Egész más, mint a férfiak, más törvényen élők, édesek, szentek, titokzatosak, magasztosak.
Azok a hölgyek, a kik áruba bocsájtják magukat: rémitő sok gondot okoztak Borza Bélának. A legtöbbször tragikus alaknak látta őket, néha azonban pokoli gonoszság sugárzott ki szemeikből. Huszonhat forint havipénzt kapott ugyan mindössze hazulról, de szivesen odaadta volna egész havipénzét s örömmel éhezett volna ha – megmerte volna őket szólitani. Sokszor akarta, de nem volt rá képes: lélekzete elállt, szédülni kezdett már akkor is, ha csak tervelgetett ilyesmit.
Kovács Ida jóizüen nevetett, amikor alkalommal s jól beburkolva a jogász elmondta neki sikertelen kisérletét. Aztán hirtelen elkomolyodva megjegyzé:
– Különben az én karakteremben is van ehhez hasonló valami… Vigyed haza, olvassad.
Egész augusztus elején minden éjjel a «vidéki primadonna naplójá» – t olvasta Borza Béla. Kovács Idának önvallomásai eloszlatták azt a nyomasztó érzést, mely a férfit viszonyuk kezdetén elfogta. Nem volt bizonyos abban, hogy szerelem-e az, mit ehhez az asszonyhoz érez. Valamivel nagyobbszerünek gondolta s egy-egy pillanatra szerelme tárgyában kereste a hibát.
Oh, lehet-e nem szeretni ezt az asszonyt, a ki oly tiszta tudott maradni a vidéki szinészet szemétdombjai közepett! Olyan tiszta… olyan sokáig! Lehet-e nem szeretni ezt a gyönge nőt, a ki minden este beirja naplójában uj meg uj megkisértetését, de ezzel az utóirattal: «Nem, nem akarom, várok reá!»
Rája várt, ez a «reá» bizonynyal ő. Közbe esik egy férfi, lángeszü gaz, erőszakos szatir, egy ut közben, vasuti kupéban született kis lány…
Két lap az egész naplóban, könnyen keresztül lehet lapozni.
V
Ősz felé Kovács Ida elhurczolkodott. Csak a szomszéd utczában ment át, ott két szobát kapott majdnem olyan olcsó áron, mint a mennyit azelőtt egyért fizetett.
– Nézd, az ajtót becsukjuk, akár egy siffont is teszünk oda közfalnak! szólt az asszony.
Együvé mentek lakni, de a siffon kezdetben csakugyan ott volt közöttük.
A kis Hanna egy megjegyzésére vették el.
– Béla bácsi ugyis mindig itt van! mondá minden panasz nélkül.
A kis leány kezdetben örült a mama barátjának. Jó volt vele dominózni, a mikor a mamának dolga volt a szinházban. Néha hozott is valamit és a mi a legjobban tetszett neki: a mikor ő ott volt, sohasem kapott ki, akár milyen későn jött is haza.
Nagyon keveset törődtek vele s ez jól esett neki. Ha két kiflit evett meg az uzsonnánál, anyja sohasem nézett rá szemrehányó tekintettel, mint azelőtt.
Csak akkor lett rosszkedvó, a mikor anyja egyszer csak igy szólt hozzá:
– A Béla bácsit ugy kell szeretned mint az apádat…
– Jó, de hiszen ő nem az én apám!
Nyolcz hónap mult el már azóta, hogy a szürke meg fekete szempár legelőször összevillant. A kis Hanna konstatálta magában, hogy már csak egy párnán fekszik s az anyja az ő vasárnapi ruhája övszalagját nem köti meg annyi gonddal mint azelőtt.
– Itt van… eredj! igy szól hozzá.
És este olyan unalmas, olyan dolgokról beszélgetnek, a mikből ő nem ért semmit. Aztán a mama babaruhákat készit – a melyeket nem akar neki adni…
VI
Szerencsére szinházi szünidőre esett a keresztelő.
Ficzere volt a keresztapa; Ficzere Antal, Borzának ismerőse, a ki kispap volt, de amióta kilépett a szemináriumból «szabad gondolkodó» – vá lett, versei jöttek fővárosi lapokban, barátai a «költő» – nek nevezték.
Neki nagyon tetszett ez a dolog. Ágyában a gipszfehér arczu, elkinzott asszony, a kinek suttogó, tört szavai csodálatos boldogságról beszéltek. Az ágy fejénél összefont karokkal Borza Béla, egy kissé megnyult arczczal, nagyra nőtt hajjal. Ruháskosárból készitett bölcsőben, felszallagozott czifra pólyában feküszik a kicsi és olyan vigan gőgicsél a tejes üveg gummicsövén, mintha anya keblét színá…
– Mire kereszteljük? kérdé végre is a szemlélődő Ficzere.
A fölött már régebben megegyeztek, hogy csak igy itthon, minden egyházi szertartás nélkül – a mely egy kissé avult és költséges is – adatik név a kicsiny fiunak.
– Keresztelni mindenki keresztelhet, én csak ugy, mint Pecci gróf, a római pápa! állitotta a «szabadgondolkodó», hozott is szentelt vizet, ámbár: «viz – viz!» mondá.
Hanem a név sok vesződséget okozott. Sándornak szerette volna nevezni az apa, Dumas Sándorról, az ifjabbikról. De szerette volna, ha egyben Imrének is nevezheti, Madách Imre emlékére. Az anya a Béla nevet pártolta, Ficzere Ágoston szeretett volna, Comte Ágostonról, a kit nagyon szeretett azóta, hogy a positiv bölcselő munkáinak egy kivonatát olvasta. A kis Hanna Lászlót emlegetett, valószinüleg az a gimnazista László jutván az eszébe, a ki már napok óta les rá s megkergeti, a mikor az iskolából jön.
A vitát Ficzere Antal komoly méltóságu szava – amennyire egy huszonkétéves emberé az lehet – szakitotta félbe.
– Én megkeresztellek téged az Atya, Fiu s Szentlélek Isten nevében Sándor Ágost Imre Bélának, Ámen! mondá s a czuczlit kivette a kis gyermek szájából, arczát meglocsolta vizzel.
Majdnem egész éjjelen át sirt a kicsike. Ezen az éjszakán az ajtón át s gorombaságok kiséretében mondott fel a háziasszony.
De Borza Béla nem ezekért nem tudott aludni. Ismeretlen öröm szinte lázra izgatta. Gyermeke van. És a neve: Sándor Ágost Imre Béla.
Csak négy név, mert a Kovács Anna Lászlóját figyelmen kivül hagyták.
VII
A férfinak 56 forint havi jövedelme volt; 26 forintot kapott a gyámjától, harminczat a vasutnál keresett. Az asszony havonta mindössze csak ötven forintot hozott haza, kivéve a karácsony és husvét hónapját, a mikor templomban is énekelt husz husz forintért.
Nem éppen nagyon sokat nélkülöztek, hát éhezni sohasem éheztek, ha nem volt vacsora, Hannus hozott turót, vagy más valamit hitelbe a házban lakó krájzlertől.
Csendesen, nyugodtan s nem a legrosszabbul éltek. Nem járt hozzájuk senki, legfölebb Berill jött el néha. Berill, a tenorista, a ki kénytelen volt szintén a karban énekelni, bár jobban énekelt mint az első tenor s meglehetősen előkelő családból ered. Bizonyos napokon más és más apát vallott szülőjének, leginkább grófokat s minisztereket, legtöbbször a kormányelnököt, a ki titokban segélyezi is.
Berill rá akarta birni Buzás Bélát, hogy csináljanak együtt népszinmüvet, ő mint szinházi ember, a kinek a technika a kisujjában van, fogja scénákba szedni, rendezni a mesét, melyet a jogásznak, mint inkább költői léleknek kellett volna szolgáltatnia.
De ez a terv kivihetetlennek mutatkozott. Berill is elmaradt, már csak a tejes asszony, fás embert s a szomszédból egy könyvkereskedő-segéd felesége járt be hozzájuk.
Majdnem egész napon s estén át egyedül voltak. És még mindig volt mit beszélniök egymással. Novemberben tea mellett – nagy szamovárt vásároltak – éjféli egy óráig is «cseréltek eszmét».
Hanna meg Sándor stb. aludtak, ők pedig csendesen beszélgettek a szerelemről általában s különösen az ő szerelmükről. S mintha csak valami konkrét tárgyról beszélgettek volna, úgy szóltak:
– Tizennyolcz éves vagyok ujra! mondá az asszony.
Valamivel többnek látszott, különösen a legutolsó időben. Gyermekágya közben haja egyszerre erős őszülésnek indult, a szemöldöke fölött egy széles ráncz képződött. S ha nevetett, akkor ötven évesnek tetszett.
Egy-egy pillanatra maga Borza Béla is látta ezt az ötven éves asszonyt; megdöbbent, de csak egy perczre, szemei elé nagy hirtelen ujra leereszkedett valami különös rajongás aranyos köde, melyen át szépnek, fiatalnak, üdének látta azt, a ki minden volt, csak az nem többé.
– Hogy szerethetsz ilyen rut banyát? kérdé a szinésznő gyakorta.
– Ki nekem ilyen szép? felelte a férfi.
Néha akadtak ilyenek mégis, sőt egy-egy olyan hölgy is került, a ki még kivánatosabbnak tetszett előtte mint ő. Mellettük lakott egy szőke tanitóné, széles, friss, hamvas képü, a kiben lopva gyönyörködött is.
Szemrehányásokat tett magának eme titkos gyönyörüségért. Ugy tetszett neki, mintha az ilyesmivel profanálná a szerelem szentségét, bepiszkolná magát, megcsalná Idát, a jót, a szépet, az önfeláldozót.
Nem, csak őt, egyedül őt szereti! erősitgeté magának. És szereti nem kötelességből, hanem önként – ezt állapitotta meg napról-napra. Ő a szépség, jóság, a boldogság, a gyönyör. De ijedelemmel vette észre néha, hogy ajka hideg, a mikor megcsókolja, és mintha csak a saját kezét csókolná meg.
Végre is kimagyarázta ezeket a jelenségeket is a kék-kötésü nagy könyvből, melynek czime – aranyos betükkel – «Szerelem».
VIII
Ficzere véleményét kérték ki: «mit gondol, szükséges-e pappal is megáldani frigyüket?»
A szabadgondolkodó kereken azt felelte: «nem!» Az asszony az ő pártján volt, de Borza Bélának kételyei támadtak, ugy érezte, hogy szerelmén kivül még más valamivel is hozzá kell kötnie magát Kovács Idához.
– Ha megun – elhagy; ha meghalok – eltemet; ennyi az egész! szólt a szinésznő őszinte lemondással.
A szegény fiunak pedig ezalatt könyek gyültek a szemébe. Szinte remegett a meghatottságtól, olyan puha és olvadékony lett, hogy alig ismert magára.
Ilyenkor érezte a szerelmet, azt az örök lázat, melynek gondolatával agyának minden sejtje tele volt. Ilyenkor büszkén látta magában az igazi szerelmest, a ki áhitozik az önfeláldozásra, szomjas valami hőstettre, gyönyörről gondol, akár a halálra is, ha érte halhat meg.
Azok voltak a jó napjai, a mikor ilyen érzékeny jelenetek játszódtak le. Ilyenkor szinház után is jó sokáig fennmaradtak, nézték az erősödő Sándort, nevettek Hannán, aki álmában beszélni szokott.
Ugylátszott, hogy a kis lány nappali szótlanságát pótolja ki ilyenkor. Mert egy idő óta alig lehetett szavát venni. Nem búslakodott, sem daczos, sem melancholikus nem volt, csak nem beszélt.
Nem igen ütköztek meg rajta, bár jól bántak vele, különösen a férfi, a ki esténként – a mikor Idának a szinházba kellett mennie – kártyázott is vele. Filkót játszottak a legutóbbi időben fricskában.
Egyszer egy estén folyton a jogász nyert s a játék végén meg akarta adni mind az orrverést. A lány elfutott előle a másik szobába, a hol a sötétben aludt a kis fiu. Buzás Béla utána szaladt s megtalálta a leányt, a ki előle egy szekrény mögé bujt el. Közeledett hozzá, az halkan, elfojtott hangon kaczagott.
Buzás Béla elengedte az orrverőket, hanem e helyett büntetésből megcsókolta a lányt.
És megrémülve vette észre, hogy milyen gyönyört okozott neki ez a csók, s milyen forró a tizenötéves leány ajka.
Megdöbbent, észre tért.
Hiába, az örök láz sorvasztó heve megcsapta, megrázta – most előszörre, igazán.