Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

*

Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki „határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet, háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak, harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen A hülye titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.

Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát. Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból, nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak, de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert ennek nincs – vesztenivalója.

*

1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja látni a fiát.

A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek, amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét „Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.

Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: Nem, nem, soha! Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: Négy Elszászt akartok? Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el. Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.

A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március 21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy „lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a maroknyi sereg egységét…

Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó világ“ – nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy „az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a müveltséget közügynek tekinti és éppen ezért a magántulajdonban levő kiadócégeket is kommunizálja, s csak az a könyv, az a nyomtatvány jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz számitásnak. Minden könyv kell, hogy a kultura új eseménye legyen“.

Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!

De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek. „A választás eredményét – folytatja – még az éjszaka folyamán (!) közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos helyettesével, aki az irói szovjetet jóváhagyta. Külön hangsulyozta azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt mindenekelőtt tisztán müvészi szempontok vezetik és annak a könyvnek adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új és értékes könyveket vetnek a piacra, a tizszeresét annak, melyet a régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista államnak az ellátási rendszere, az irókat, akárcsak Oroszországban, a legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi munkát végező munkásokat, a kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat. A szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai munkássága, mely nemcsak nálunk talált legteljesebb elismerésre, hanem az egész müvelt külföldön is.“

Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről, mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást tartanak.

Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel, első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“ kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később kerit…

Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását, sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc. 25.“

Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett. A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett a sajtódirektórium, hogy „a Jó Pajtás beszüntetését határozta el.“ A halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de ez a halálos itélet váratlanul ért.

A Jó Pajtás, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél: a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet, minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget, ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó Reménytelenség. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a Reménység. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a Jövendő. Meleg szivem vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező Hit. Az Istenben való Hit.

Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el engem s velem a burzsujnak gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá tett gyermekeknek ezreit.

Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első golyó, amely embert ölt. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme, ha Barbusse Tűz-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása; földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy lelkierő kell ehhez! Ez a lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.

Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a Gyermekek szigetén. Ezen a szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok, nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár. Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet; csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam az én apró népemmel a fertelmes háborut – a cenzor bácsik éppúgy nem néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai.

*

A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki. A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez, sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva, munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz. Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is, az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még feketébbnek látszik.

Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat. Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket, melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára lesz-e idejük?

Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a 24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: mért nem mindjárt? Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják: Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak, lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt, hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra – ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.

Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki; egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly. Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová. Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld, negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom, vajjon szántok-e még rajta valaha?

Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn, mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a kaszát.

Mondta Mária:

– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad. Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.

– Megirjam? Kinek?

– Az iróasztal fiókjának.

És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő, ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel, amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés, röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom!

Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.

*

Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat. „Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia…

– S a „burzsuj“ gyermekek?

– Azok dögöljenek meg!

Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József, életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.

– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az utolsó durva szó.

A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha, munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek, a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat, felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a Szeretet volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a Gyülölet szolgálatába állitsam tollamat!?

Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget.

Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.

Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A kis elvtárs. A kis proli! Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.

– Nem, nem, soha!

Tovább alkudozunk. Hát legyen Jó barát. Igen jó cim, de miért legyen a Jó Pajtás-ból Jó Barát?

– Nem, nem, soha!

Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.

Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet. Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is, elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták; intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság, hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok elébe.

Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel, hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak, de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A 18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot, mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.

Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti, mint technikai tekintetben!

Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna nyomtatni.

– Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető. – Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.

Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy, élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett csapnia vörös katonának.

Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.

– Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire sem volt a kommunizmusnak!

– Nem igy értettem a kommunizmust! – kiabált a megcsalt ember dühével.

Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban. A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkásnak a nagy uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan fogyasztják az uradalmak készleteit. Hogy lesz-e harapnivaló a jövő esztendőben, arra nem gondolnak: „egyél, igyál, mulass, minden egyéb semmi.“ Iparvállalatok, uradalmak mind szörnyü deficittel „dolgoznak“, ismeri be egyik népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még, hogy a hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt lopják, de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a szovjetköztársaság nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok! Van, bizonnyal van köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is, magam is ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék tenni. Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is, őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több könyvet olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha valami „uj“ elmélettel állanak elé, mosolyogva inti le: rég tul van ő már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tiz esztendővel mindig előbbre jár, mint rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság pályázatán tünik fel a 22–23 éves bankárfiu a modern drámáról irt nagyszabásu könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki mind vén szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, stilusa rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett mondatokban ir: ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása a türelmet kemény próbára teszi. Amint elébb mondám, csodabogarakat közölnek könyveiből, s ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem csodálom, mert elsőrendü tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér az irodalom munkásainak. Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a szent és őrült ifju, s talán még a proletárdiktatura rövid életében beváltja igéretét, ha népbiztostársai is szentek és őrültek, mint ő. De ezek mindent elraboltak és elraboltattak, s a magyar iró sohasem éhezett annyit, mint az „elsőrendü ellátás“ négy hónapjában.

Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte valaki:

– Ugyan bizony, mi tartja benned az életet?

– A lelkesedés s a dunaparti szilva!

Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és hustalan tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek végtelen sora döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel megrakodva. Ezren meg ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a vörös uralomnak, soha tököt nem esznek.