Álomvilág: Elbeszélések

II

A liliputi papa és a liliputi mama ugyanis már tizennyolcz év óta elváltan éltek. Miért, miért nem, azt már senki se tudta. Régi história volt az. Valami brobdignac-i úr játszott szerepet ebben a dologban, s a liliputi mama utóbb férjhez is ment a brobdignac-i úrhoz. Sokáig igen boldogan éltek, de végre elhalálozott a brobdignac-i úr. Az is régen volt. A liliputi mama már csak arra emlékezett, hogy a brobdignac-i ur nagy volt, miként egy árbocz, de hát az óriások is meghalnak, sajnos. Hogy ennek miért kell így lennie, azt a szegény liliputi mama soha se tudta tisztán megérteni.

A vidám óriás elment a liliputi papához, s így szólt hozzá:

– Lássa, liliputi papa, mindennek maga az oka. Mert maga, bizony, fene-legény volt annak idején. De, tudja mit, mi megbocsátunk. Béküljenek ki. Jobb későn, mint soha.

– Az igaz – szólt a liliputi papa – mindennek én vagyok az oka. Fene-legény voltam akkor, most már nem vagyok az.

A vidám óriás azt mondta, hogy: »lassu viz partot mos« (a mit még soha se látott senki), majd egyet fordult s beállitott a liliputi mamához.

– Lássa, liliputi mama – szólt hozzá gyöngéden – ő szegény nem oka semminek.

– Az igaz – felelt a liliputi mama – ő nem oka semminek. Ezt mondta a brobdignac-i ember is, a ki nagy volt, miként egy árbocz, és mégis meghalt.

– Ez legalább nem halt meg – jegyezte meg a vidám óriás.

– Az is valami – felelt a liliputi mama.

III

Ugy volt, hogy a liliputi papa és a liliputi mama kibékülését barátságos estével ünnepelik meg a fiatalok. A vidám óriás kézen fogta a papát, s oda vezette a mamához.

– Bocsáss meg – szólt a liliputi papa.

– Igen pajkos fiú vagy – felelt a liliputi mama – de isten látja a lelkem: megbocsátok.

És megölelték, megcsókolták egymást.

Aztán estebédhez ültek.

Az estebéd oly szépen kezdődött, mint egy sátoros ünnep.

– Mindig tudtam, hogy egyszer jóra fordul minden – szólt a liliputi papa elégedetten, s jóizüen evett.

A liliputi mama is evett, de ő már nem olyan jóizüen. Mintha most látta volna először ezt az öreg törpét. Majd sok, sok mindenre gondolt, de csak úgy egy kicsit. Talán nem is volt igaz, a mi eszébe jutott. Áprilist járattak vele; a rózsák, a csillagok, a napsugár, semmi se igaz. Csak egy igaz: ez a jóképü öreg ember, a ki itt eszik.

S igen szerette ezt az öreg törpét, a ki oly idegen volt előtte.

Mindenki örült. A vidám óriás úgy vigyorgott, mintha vadászatáról egy egész vadkereskedéssel tért volna haza. Még a liliputi személyke is kegyes volt mosolyogni.

De az óra kilenczet ütött, s ez az óra a liliputi személyke rendes féltékenységi órája volt. Ebben az órában mindig eszébe jutottak a vidám óriás összes bűnei. S egyszerre felcsattant:

– Maga a brobdignac-i asszonynál volt!

Az óriás esküdözött, hogy már azt se tudja, merre van Brobdignac. Ezért a szemtelenségért megbünhödött. A liliputi személyke előbb csak a sótartót vágta hozzá, de aztán a salátás tálat is, s mindezt megpótolta egy tuczat pohárral, meg két boros üveggel.

– Ó papa, ó mama, mily boldogtalan vagyok!

Majd sírni kezdett, a hogy a kis bárányok sírnak. A liliputi papa megijedt, hogy mindjárt szétolvad könnyekbe, de a liliputi mama, a ki már sok mindent látott, megnyugtatta őt.

– Hadd sírjon egy kicsit; ez használ a tüdejének.

S valóban, a liliputi személyke, összeszedvén minden erejét, még egy szódásüveget vágott a vidám óriáshoz. Aztán igy zokogott:

– Ó papa, ó mama, vigyetek haza!

Hozzá is látott, hogy felöltözzék az útra, s haragosan csapta be maga után az ajtót, mely piczi bölcsőjéhez vezetett.

– El fog válni tőle! – rémüldözött a liliputi papa.

– Holnap eljövünk érte – szólt búsan a liliputi mama.

A vidám óriás kikisérte a vendégeit.

– Meg fogom őt verni – szólt és kezet szoritott a liliputi papával.

Majd megcsókolta a liliputi mama kis kezét.

– Meg fogom őt verni – szólt hozzá biztatóan.

IV

Másnap, mikor a liliputi papa és a liliputi mama karonfogva beállitottak a vidám óriáshoz, hogy haza vigyék a leányukat: a liliputi személykét ott találták a vidám óriás ölében.

A liliputi személyke sugárzott aranyfüstös kis szoknyájában, s a két nagy könnycsepp ragyogott, mint a rubint.

– Ő a legjobb ember a világon – szólt halkan – és én szeretem őt.

– Csudálatos! – álmélkodott a liliputi papa.

– Az élet kissé különös – felelt a liliputi mama elmerengve.

MÁLI NÉNI

(MISZTÉRIUM HÁROM RÉSZBEN.)

ELSŐ RÉSZ

Mayer kis hivatalnok volt a Kiskereskedők Takarék- és Hitelszövetkezeténél. Mayer igen szelid erkölcsöknek örvendett. Mayernek nem volt egyebe, csak egy mélabús kanári madara, s egy szép olajzöld őszi felöltője. Mayer egy porszem volt a világegyetemben.

Egy szép reggel Mayert az igazgató behivatta a szövetkezet józsefvárosi fiókjának legbelső szobájába. Barátságosan kezet nyujtott neki, s szokatlanul ünnepies hangon szólalván meg, rövid szónoklatot intézett hozzá, a mely szónoklatot még Mayerhez mérten is kicsinynek kell vallanunk a nyilvánosság előtt.

Ebben a kicsiny szónoklatban, a terjedelemhez képest, igen sok volt a »tekintettel« és a »miszerint«. Benne volt továbbá a pénzpiacz adott viszonyainak körültekintő mérlegelése s dióhéjban az egész jövő évi költségelőirányzat. De benne volt végre az az örvendetes hir is, hogy az igazgatóság, tekintetbe véve minden tekintetbe veendőt, Mayert kinevezni méltóztatott az intézet harmadik könyvvezetőjévé, nyolczszáz forint évi fizetéssel és százhatvan forint lakáspénzzel.

Az öröm nem öl. Mayer savószinü arcza, a gyors előmenetelhez képest, hirtelen érdekes, előkelő halványságot öltött; de ez volt az egész. Maga is csodálkozva vette észre, hogy ugyanazon a hangon rebeg köszönetet, mint a melyen előbb beszélt, mikor még nem volt ilyen nagy hivatalban.

Mayernak a kartársai, hasonló, kivételes helyzetekben, igen nagy bolondságokat szoktak elkövetni. A megfontolt Kohn tavaly ilyenkor sört fizetett az egész osztálynak; ő maga keveset ivott a sörből s mégis fájós fejjel ment haza. A könnyelmü Varga pedig a januári előléptetéskor elment egy mulatóba, majd egylovasra ült s kihajtatott éjjel a városligetbe, és végül reggel, jóval kapunyitás után ballagott fel a lakására. Mindezek bizonyára igen nagy balgatagságok voltak; de Mayert még jobban megbolonditotta a hirtelen öröm. Ismétlem, Mayer igen szelid erkölcsü fiatal ember volt; s az ilyenek, ha megkótyagosodnak, nem igen ismernek határt a bolondságban.

Mayer azt cselekedte, hogy kiment a Felső-Erdősor 179. számú házába s ott fölment a negyedik emeletre; feljebb már nem mehetett, mert feljebb már nem voltak lakások. Mayer egy idő óta gyakran megjelent ezen a minden világi zajtól messzeeső magaslaton; s ilyenkor három kisasszony közül mindig a legkisebbik nyitott neki ajtót.

Ez a kisasszony mindig koczkás ruhában járt, nagyon szépen tudott mosolyogni s némi hasonlatosságokat fedezett fel Mayer és Orlando gróf között, a kiről sokat olvasott. Egyebet nem igen érdemes róla feljegyeznünk, mert igen elmosódó szerepe lesz történetünkben.

Ellenben jegyezzük fel, hogy szebb időt már képzelni se lehetett, és hogy az ablakok nyitva voltak. A szomszéd kertben két orgona-bokor oly szertelenül illatozott, mintha csak a Zola Emil regényéből ültették volna ide. A közeli kávéházban zene szólott. Azt játszotta, hogy:

 
Mi két szeretők vagyunk,
A ki’ bujdos’ a világba’…
 

Ez a hiányjeles költészet mámoritóan hangzott. És Mayer, hetven forinttal a zsebében, a fejébe vette, hogy ő a Rózsaszinü herczeg.

Ah igen, ez tündéri délután volt. A Felső-Erdősor 179. számú házának negyedik emeletén megcsendült a szerelem dala. De, szokás szerint, ennek a dalnak ismét csak bús volt a vége. Mert Mayer földöntúli megindultságában megkérte a koczkás ruhás kisasszony kezét.

Paolo Mantegazza ur, az ő kábitóan tudományos és ingerlően szellemes fejtegetéseiben, szép párhuzamba állitva a nő szerelmét a férfiéval, konok és kétségbeejtő bizonyossággal állapitotta meg az utóbbinak erkölcsi felsőbbségét. Mégis, úgy tetszik, mindenre kiterjedő figyelmét elkerülte egy tapasztalat, mely minden kétséget kizáró ékesszólással szól a tétel mellett.

Ez a tapasztalat az, hogy mig a férfi szerelme minduntalan súrolja a nemes őrültséget, a nőé folyton-folyvást igyekszik a nyárspolgári józanság kikötője felé.

Ha a koczkás ruhás kisasszony szerelme épp oly mély, épp oly magas, épp oly határtalan lett volna, mint a szerelem szaktudósai, élükön a bolygó hollandival, minden Sentától hiába várják, akkor bizonyára így kellett volna szólnia a megbomlott Mayerhez:

– Nem megyek önhöz feleségül, mert szeretem önt. Ha feleségül mennék önhöz, még nagyobb szegénység várna önre s még nehezebbé tenném az életét. De én szeretem önt s meg akarom óvni a szegény családfők apró nyomorúságaitól. Váljunk el szépen egy barátságos kézszoritással. Becsüljük egymást a távolból s egy-egy szép, júniusi estén gondoljunk néha első, utolsó, egyszeri szerelmünkre.

De a koczkás ruhás leány nem tudott fölemelkedni erre az erkölcsi magaslatra. Azt mondta, hogy: »igen« s nagyon szépen mosolygott.

Mayer másnap reggel szerette volna a fejét a falba verni. De becsületes ember volt, s tudta, hogy ezt nem szabad tennie. Megelégedett tehát azzal, hogy megvakarta egy kissé.

Aztán kettőzött éberséggel figyelt a pénzpiacznak makacsul állandó s aggasztóan szigorú viszonyaira.

November elsejére fölvett egy kétszobás lakást, november másodikán átvitte uj otthonába őszi felöltőjét és kanári madarát, szemrehányóan nézett rá, s november harmadikán megesküdött a koczkás ruhás lánynyal.

A koczkás ruhás hölgy, a ki iránt, ismételjük, ne tessék érdeklődni, nem vitt magával az uj lakásba egyebet, csak a Dunbar Fáni szoknyáját, mosolyát, mely egyetlen volt e kerek világon, és Máli nénit.

Ez a Máli néni egy öreg cseléd volt, a ki ott szolgált már a koczkás ruhás hölgy nagyanyjánál is. Azt mondhatnók: a házban vénült meg, ha a ház is megvénült volna Máli nénivel. De a ház nem volt ilyen hűséges természetü; ellenkezőleg, sietett idegen kézre jutni, s nem élni másutt, csak szép emlékezetben. A nagy család is pusztult, sorvadt egyre. Nemzedékek haltak ki; ifjak, leányok vándoroltak el szép rendben a temetőbe, csak Máli néni maradt meg tüneményes változatlanságban, mint egy oszlop, a melyre uj és uj, gyenge folyondárok kapaszkodnak.

Mayer nem sokat ügyelt Máli nénire, s eleinte nem vette észre, hogy a család a legkisebbik lánynyal odaadta neki a családi klenódiumot is. Mayer egyátalában nem igen ügyelhetett a konyhájára; nagyon elfoglalták az egyenlegei.

Alig ért rá megnézni: vajon a felesége tud-e még olyan szépen mosolyogni, mint azelőtt? Ha ő sem látta meg, én bizony nem merek megesküdni, vajon nem halványodott-e meg egy kissé az a kedves, igéző mosoly. Istenem, Orlando gróf oly pokoli hidegvérrel veszit el a kártyaasztalnál ötezer font sterlinget, és Mayer oly keserves ábrázattal nyögte ki azt a légies konyhapénzt! Annyit azonban tudok, hogy egészen nem szünt meg mosolyogni. Sőt néha magában is mosolygott, szegényke, valami kicsiny, ismeretlen czélú varrásra hajolva.

Ezenközben Mayer nagyban viaskodott azokkal a láthatatlan, gonosz szellemekkel, a melyekről az összes népek hitregéi megfelejtkeztek, s melyeket a közbeszédben apró adósságoknak szoktak nevezni. Néha csodálta, hogy még megvan, s szabadon rendelkezik a kezével, lábával. Mayer nem szeretett a közügyekkel foglalkozni, de egyet nagyra tartott az uj idők vívmányaiból, azt, hogy a haladottabb kor eltörülte az adósok börtönét.

S mialatt, kiindulván ebből a Cartesiusra emlékeztető megfigyelésből, hogy: »Adósságom van, tehát létezem«, eltűnődött e meglepő folytonosságon, lassankint észre vette végre a konyhában sertepertélő Máli nénit. Be kellett látnia, hogy ennek az öreg cselédnek jelentékeny része van benne, ha ő még folyvást megfigyeléseket tehet önmagán s a rajta kivül lévő dolgokon. Mert Máli néni azzal az adománynyal dicsekedhetett, a melyet a régiek leginkább bámultak: négy kenyérből négyezer kenyérnyit tudott szétosztani. Viszont fizetséget épp oly kevéssé fogadott el a Mayer-családtól, mint hajdan az uraságtól. Három fiatal cseléd helyett dolgozott, s a tiszteletdija az volt, hogy Mayer koronkint bizalmas beszélgetésbe ereszkedett vele.

Mayer nem volt rossz ember, s úgy gondolkozott, hogy Máli néninek bőséges kárpótlást fog adni mindjárt az első jó napokban. De a jó napoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nagyon késlekedve jönnek, s Mayer egy évi várakozás után csak a még rosszabb napokat ismerhette meg.

Ezekben a még rosszabb napokban az történt, hogy a jó Isten oda fenn igy rendelkezett:

Elég Mayer van már a világon, arra az uj kis Mayerre nincsen semmi szükség.

A szegény kis Mayerné ellenkező véleményen volt, mint a mindenség ura. S ennek a nagyon egyenlőtlen vélemény-különbségnek az lett a vége, hogy az uj kis Mayerre csakugyan nem lett szükség s a szegény kis Mayerné örökre megszünt mosolyogni.

Máli néni sírva gyalogolt ki a nagy koporsó meg a kis koporsó után a németvölgyi temetőbe, aztán elbúcsúzott Mayertől s visszaköltözött a haldokló családhoz, a negyedik emeletre.

MÁSODIK RÉSZ

Bizonyára a Gondviselés intézkedik életünk folyásáról; de a Gondviselés nagyon el van foglalva nehéz hivatalában. Koronkint kénytelen egy kis ideig szabadságra menni, s ilyenkor hivatalbeli alárendeltjét, a Sorsot bízza meg az ügyvitellel. Ez a Sors pedig meglehetősen könnyüvérü és eleven ficzkó, a ki szeret tréfálkozni, s nem csupán szabad óráiban, hanem akkor is, midőn komoly és bokros tennivalói vannak. Mindig van egy kis zürzavar a világon, ha az ügyeket a Sors intézi el; mert ilyenkor annyi galibát csinál, hogy a szegény Gondviselés, mikor megtér a szabadságáról, alig győzi a sok bajt helyre hozni.

Egy ilyen pünkösti királyság alkalmával a Sors vidáman nevetett le az ész nélkül forgó földgolyóra, a mint ez a nap körül keringett, mint egy dúgó bogár.

– Milyen mulatságosak ezek a Mayerek! – szólt magában, szivarjából rá fujva a füstöt a horpadt golyóbisra. – Milyen sokan vannak és milyen egyformák! Mindegyiknek van egy kis gyomra, és kis végtagjaik. Csak a fejök táján különböznek egy kicsit egymástól, mint azok a gombostűk, a melyek majd kék, majd sárga, vagy fehér és vörös gömböcskékben végződnek. És milyen udvariasak egymáshoz: »Van szerencsém! Alázatos szolgája«! És hogy szeretnék egymást megenni, hogy ne legyenek ilyen rettentő sokan!.. Hátha kiválasztanék egyet közülök, s megtenném fő-Mayernek?! Hogy fognak majd a többiek ádázódni: »Ó, Mayer, Fő-Mayer, ön nem is gombostü, hanem világitó torony!« Ó, ez bizonyosan nagyon mulatságos lesz!

… És Mayer, egy szép reggel, úgy érezte magát, mintha egy kicsit fejbe kollintották volna, s arra ébredt, hogy ő nagy ember.

Persze, bűbájosság volt a dologban, de nem olyan nagy, mint önök képzelik. Először is, az emberek abban a rendben és abban az órában siettek meghalni, a mint és a mikor ez Mayernek a legkedvezőbb vala. És másodszor, a kik elevenen maradtak, nem válthattak Mayerrel egy szót sem a nélkül, hogy azt ne mondták volna magukban, hogy: »Ez a Mayer nagy gazember, de igen kemény legény!« Utóljára Mayer maga is elhitte a dolgot, s valahányszor tükörbe pillantott, mindig elégedetten szólt magában: »Ó mily kemény legény vagyok, ó mily kemény legény vagyok!« Ennyi volt az egész.

De ez éppen elégséges ahhoz, a mit földi szerencsének szokás nevezni.

Mayer oly gyorsasággal lett czégjegyzővé, bankigazgatóvá, majd mindenféle hatalmas vállalatok fő-főkormányzójává, mint ezt az életben fölötte ritkán látni, s akkor is inkább csak az Ördög piluláiban.

Önök tudják a fiziologiából, hogy az emberi szervezet legfőbb ereje bizonyos alkalmazkodási képességben rejlik. Ha az ember gazdag emberré válik, az első az, hogy egészen természetesnek találja a dolgot, és nem kapálózik ellene. Legalább eddigelé még nem találkozott senki, a ki igy lázongott volna: »Ó, mért is lettem én gazdag ember?! Ó, mért is lettem én gazdag ember?!« Mayer is megnyugodott a változhatatlanban.

Viszont nem fogom meglepni önöket azzal sem, hogy idő kell hozzá, mig a gazdag ember le tudja vetkőzni az egykori szegény ördögöt. A tudósok szerint vagy hét esztendő kell hozzá, hogy a test régi állománya egészen ujjal cserélődjék fel. A lélek nem ily nehézkes; annak kevesebb idő kell. Mint hipnotikus kisérletek bizonyitják, a lelkünk tudtunkon kivül is folyékonyan tud latinul és görögül, s nem lehetetlen, hogy mindnyájunk agyvelejében benn szunnyad a gazdag ember sajátságos lelke. De addig is, mig ezek a rejtelmes dolgok egészen megvilágosodnak, maradjunk csak annál, hogy igenis, némi idő kell hozzá, a mig a szegény lélekből gazdag lélek válik.

Mayer tehát eleinte olyanformán gondolkozott, mint szegény ember korában. Évekig könyörületes maradt a nyomorultak iránt, csak lassan szokott le megrögzött jóindulatairól, s hébe-hóba visszagondolt arra az időre, mikor még szegény volt, – néha nyilvánosan is.

Nem kell mondanunk, hogy pontosan megfelelt összes kötelezettségeinek, s szépen kifizette szegénységében csinált adósságait: hiszen pénzember volt. De mégis volt egy tartozása, a melynek a lerovását folyvást halasztgatta, és nem is rosszaságból.

Erre a tartozására gondolt a legtöbbször, s mégis ezzel sietett legkevésbbé.

Mikor még nagyon szegény ember volt, így szólt magában:

– Mihelyt össze tudok szerezni száz forintot, odaadom Máli néninek. Ez az öreg cseléd fizetés nélkül dolgozott az én jóvoltomért, a családom jóvoltáért, s mint jó sáfár gondozta apró érdekeimet, pedig ezek rám nézve főbenjáró dolgok valának. Nem gondolom, hogy megfizetném ezzel a száz forinttal, de oda fogom adni neki az egyetlen tőkémet, s legalább lesz annyija, a miből eltemethetik.

A száz forint hamarább összegyült, mint Mayer gondolta, s ekkor Mayert elfogta a lelkifurdalás.

– Mit? Ezzel a hitvány pár forinttal igyekezzem magam megváltani ettől a súlyos tartozástól?! Nem, ez annyi volna, mint örökre adósnak maradni. Máskép lesz az. Nemsokára uj háztartásom lesz; akkor majd magamhoz veszem Máli nénit, s cselédeket tartok neki, mintha úrasszony volna. Legalább kényelemben éli le a hátralévő napjait.

Mire erre került volna a sor, a gazdag ember már kezdte magát kiütögetni Mayernek a bőrén.

– Eh, bolond gondolat volt! Micsoda váltság volna az tőlem, a gazdag Mayertől, egyszerüen eltartani egy öreg cselédet, a kinek valaha, szegény koromban, meggazdálkodtam a bérét?! Mit mondana ehhez a világ?! Fösvénynek, zsugorinak mondana. Nem úgy lesz az. Nemsokára kastélyt veszek, s Máli nénit megteszem ennek a kastélynak kulcsárnéjává, a felügyelőjévé. Ha nem leszek a kastélyban, a cselédség csak az ő szolgálatára lesz. Ott aztán kedvére gazdálkodhatik, s a falu kisasszonyai meg fogják látogatni. Ez már valami lesz neki.

Mikor a kastély is megvolt, Mayerben már javában dühöngött a szerencsefi, a kinek sikerült felkapaszkodnia az uborkafára. És így okoskodott:

– Eh, vagyok olyan valaki, a ki megengedhet magának holmi apró szeszélyeket! Ne mondhassa senki, hogy Mayer adósa maradt valakinek; Mayer mindent a kamatok kamatjával fizet vissza. S hadd lássa az öreg asszony, hogy ha halogattam a visszafizetést, azért történt, mert királyilag akarok fizetni. A mit a rima-murányi papiron nyerek, Máli néninek ajándékozom. Uri módot biztositok neki s bőséges életjáradékkal látom el.

Mayer bezsebelte a rimamurányi nyereséget is, s ekkor már nem kellett neki semmiféle pénz a világon. Beült a hintójába s elhajtatott a Felső-Erdősorra.

Bizonyára igen kiváló hősiesség volt tőle, felmenni a negyedik emeletre. De kissé kárba veszett a hősiesség.

A negyedik emeleten azt ujságolták neki, hogy Máli néni ezelőtt két héttel elhalálozott, miután előbb néhány napig igen sokat foglalkozott lázas álmaiban egy Péterkével, a kit a Mayer-családban egykor sokat emlegettek, a ki azonban már régen meghalt négy napos korában.

Mayer ur végig sétáltatta üres tekintetét a jól ismert szobán, aztán így szólt:

– Szegény Máli néni!.. Várhatott volna még egy pár napot, ha már úgyis olyan sokáig élt!..

Ekkor már egészen gazdag ember volt. Boszankodott Máli nénire, hogy kijátszotta őt, s meghalt az ő engedelme nélkül.

HARMADIK RÉSZ

Szent Pétert halk, félénk kopogtatás ébresztette fel rövid szenderéből.

Elővette a kulcsot, egyet-kettőt dörmögött, a mig kiment, aztán kinyitotta a kék felhőből kovácsolt kaput.

Egy kis összetöpörödött, görbe hátú, ránczos képű anyóka állott előtte, szürke nagy kendőbe burkolózva, kosárral a karján.

– Nem tudom, jó helyen járok-e? – kérdezte a lélek.

– Hadd látom az irást – felelt Péter.

Az anyóka elővette kosarából az irást, Péter megnézte és helybenhagyólag dörmögött. Aztán megint bezárta a kaput, s így szólt:

– Majd megnézzük a könyvet.

Beléptek a fülkébe, melynek az ajtaja fölé ez volt irva nagy betükkel: KAPUS, elül Péter, mögötte a lélek. Emez félénken huzódott meg az ajtó mellett, mig Péter dohogva emelte le az 1810-es számu könyvet.

Sokáig lapozgatott benne, végre rátalált arra, a mit keresett. De nem igen tudta olvasni, mert sok volt irva arra a lapra, és apró betükkel; különben is Péter inkább csak az öreg betükben volt járatos, s nem szerette a kicsinyeket.

Segitségül feligazgatta a szemüvegét, s aztán silabizálni kezdte a feljegyzést. Mig olvasott, az ajka csöndesen mozgott, az irás szerint.

Egyszerre felütötte a fejét a könyvből.

– Amál, Amál! – szólalt meg feddő hangon, s szemüvege felett szigoruan nézett az anyókára. – Amál, én itt furcsa dolgokat látok. Sok vagyon följegyezve a rovásodon, s különösképpen gyakorta tétetik itt emlités valami Zalka Pistáról. A szérüskertben, Amál, mit kerestél, Amál, a szérüskertben?! Emlékszel-e?

– Emlékszem – szólt a lélek.

– Ez nagyon helytelen volt, Amál.

– Nem t’om, hogy eshetett.

Péter tovább betüzte a könyvet. Tekintete egyre szigorubbá vált s bozontos szemöldökét haragosan ránczolta össze. Egyszerre csak az öklével ráütött a könyvre.

– De hisz itt egyebek is vagynak! Nem csupán ezen Pista, hanem Mátyások és Gergők is! Emlékszel-e, Amál, Kis Mátyásra?

– Már nem emlékszem – felelt a lélek. – De úgy kell lenni, ha oda van irva.

– Megesméred tehátlan, hogy nagy megfelejtkezésekben találódtál?

– Megesmérem.

– Amál, Amál, bizony jobb lett volna, ha az olvasót forgatod.

– Fiatal voltam – felelt Amál.

– Bizony mondom neked, hogy fiatalságodnak némelyességeit a tisztitóban kellend levetkezned. Ballagj oda, Amál, s ha majdan megkapod az obsitot, akkor gyere vissza.

Igyen szóla Péter, s a lélek nagy szégyenkezve el akará hordani magát, midőn egyszerre csak nagy fényesség támadt körülötte, s egy szelid arczú férfiú haladt keresztül a szobán.

A szelid arczú odament Péterhez, vállára tette szép, vékony kezét és így szólt:

– Nem jól beszélsz, Péter.

– Mester – mentegetőzött Péter – az imént visszaküldéd vala az érseket és az aranykulcsos vitézt, a kik az egyház és a nép körül nagy érdemeket szerzének.

– Ők önmaguknak éltek.

– Mester – szólt Péter – neked nincs szükséged könyvre s látod a sziveket és veséket. Én csak a rovást olvasám el…

– Nem jól olvastál, Péter. Mert ő olyan nagy jókat cselekedett vala, a melyeket nem lehetett megfizetni semmiféle pénzzel a világon.

Péter bámulva nézett mesterére. Péter igen buzgó volt, de járatosabb vala az öreg betükben, mint a kicsinyekben.