Álomvilág: Elbeszélések

A csenddel visszanyerte az eszét is; valamelyest megnyugodott. Tehát a másvilágon van. Az igazat megvallva, egy kissé meg volt lepetve. No lám, csakugyan nem szűnt meg teljesen; a végesből csakugyan a végtelenbe lépett át! Nagyot lélekzett; egy kő esett le a szívéről. Akármilyen határtalan a bizalom, a bizonyosság mégis csak jól esik. Odalenn a legigazabbakat is nyugtalanná teszi az, hogy vaksötétbe kell ugraniok. A mit a gondviselés eltakart a földi szem elől, ismeretlenségével mégis csak izgatja egy kevéssé a halandó képzeletét, akármilyen erősen bízzék is az égi irgalmasságban. S a milyen izgató az ismeretlentől való oktalan félelem: olyan vég nélkül megnyugtató a földöntúli béke, a lélek előtt megnyilt bizonyosság. Milyen oktalan volt, hogy annyit rettegett a megígért, várt, remélt, de ismeretlen világtól! És valami nagyon édes érzés járta át.

Hanem a mint tovább nézelődött maga körül, öröme egyre halványabbra vált; a vakhomály, melyen tekintete nem birt keresztül hatolni, megdöbbentette, s a végtelen csend félelemmel töltötte el. Azután valami eddig még nem ismert szorongás szállotta meg. Úgy tetszett neki, mintha köröskörül rémes árnyékok imbolyognának, mintha égő öntudatát jéghideg fuvallat járná át, s mintha lelkének mélyén egy szörny ütné fel a fejét. Újra rettegés fogta el; kiáltani szeretett volna, de nem tudott; mozdulni akart, de nem birt. És hirtelen átsajgott rajta a rémítő tudat:

– A hol vagyok, az nem az igazak örök hazája! Az a tűzfény a tisztító tűz fénye!

Tekintete oda meredt, a hol a kevés világosság derengett, és ekkor úgy rémlett neki, mintha a tűzfény erősödnék. Ez a látvány megriasztotta; nem akart oda nézni többé, de nem tudta elvenni a tekintetét. A czella nyílása pedig egyre világosabb lett. A tűzfény egyre sűrűbb kévékben ömlött a sötét falak felé; a nyílás egészen kivilágosodott; rettenetes, tűrhetetlen hőséget terjesztő fényesség öltögette be vörös és fehéren izzó, útálatos lángnyelveit a padló, a falak és a boltozat felé; végül egy lángtenger hömpölygött odakünn.

Könyörögni akart, hogy ne kelljen látnia ezt a rémséget. De elfelejtette összes imádságait, és érezte, hogy már gondolkozni se bir. Csak megkövesült tekintetében maradt még némi élet.

És látta, hogy a lángtengerben ördögök futkosnak, a hátukon nagy puttonnal, a melyben a lelkeket vitték. Nehezen czipelték terhöket, és igen fáradtak lehettek, mert pántlika-alakú, vérvörös nyelvök ocsmány szájukból egész hosszúságában kilógott. Egy ördög éppen a czella nyílása mellett vonszolta terhét, s a puttonban ülő kárhozott bevigyorgott Seraphinóra. Seraphino dermedten bámult rá: megismerte Bonifácz püspököt.

Olyan iszonyat szállotta meg, a minőt a földön soha se ismert. Érezte, hogy teljesen elveszti az eszét és oktalanságában menekülni akart. De nem birt fölemelkedni fekvőhelyéről; mocczanni se tudott. Ekkor eszébe jutott Jézus Krisztus neve. Segítségül híván az isten fiának végtelen kegyelmét, kétségbeesésében még egy utolsó erőfeszítést tett; és tagjai most már engedtek akaratának, teste összerázkodott, térdének fagya fölengedett, törzse megmozdult, feje felszökkent fekvőhelyéről, és hátrafelé fordult, a menekvést keresve.

Csak ekkor látta, hogy valaki mozdulatlanul áll fekvőhelye mögött: egy hófehér lepelbe öltözött, gyönyörű arczú ifju, a ki végtelen nyugalommal nézett rá. Az arcza csodaszép volt, de a tekintete oly merő, hogy Seraphino ezt a tekintetet nem birta kiállani.

Visszabujt helyére, hogy ne lássa a szelíd és mégis vérfagyasztó szempárt, összekuczorodott, a mennyire tudott és fogvaczogva kérdezte:

– Angyal vagy?

– Én a Halál vagyok – szólalt meg amaz a feje mögött. – Én hoztalak ide, hogy nemsokára átadjalak az örök Igazságnak.

– Hol vagyok? – rebegte Seraphino.

– A pokolban – felelt a Halál.

– Mennyei irgalmasság! – nyöszörgött Seraphino – Miért hoztál ide? Csak nem maradok itt?!

– Itt maradsz örökkön – szólt a Halál – innen nincs visszatérés!

– Istennek szent anyja, könyörögj érettem! – nyögte Seraphino – hiszen szándékaim tiszták valának!

– Szándékaid – szólt a Halál – benn voltak az égi serpenyőben, de porszemnek itéltettek.

Seraphino kétségbeesetten tördelte a kezét.

– Quid tunc miser sum dicturus?! – tépelődött. – Mea culpa, mea maxima culpa! A serpenyőben talán úgy találtatott, hogy bizodalmam nem volt elég erős. De hiszen hűségesen hittem, követtem, hirdettem a szent tanítást!.. Életemet imádkozással töltöttem el és nem szűntem meg könyörögni, hogy a mennyei irgalmasság erősítse meg bizodalmamat!.. Cselekedetem igaz volt, mert mindent elkövettem, hogy megszilárdítsam másoknak a hitét, szándékom tiszta, mert nem volt egyéb igyekezetem, mint hogy egészen megtisztuljak bizodalmamban, még gondolatom is szenny nélkül való, mert végre is hívő voltam, jóllehet ez nekem nehezebb volt, mint másnak!

– Nem azért kerültél ide – szólalt meg újra a Halál. – Ha netalán vétkeztél ily gondolatokkal, bűnöd magától bocsánatot nyert. Az égi irgalmasság nem itéli el azt a lelket, a mely tökéletlenségében, oktalanságában, vakságában, nem éri föl észszel az ő végtelenségét, mindenható voltát és mindenütt jelenvalóságát. A midőn a megismerést elzárta a halandó elől, már előre megbocsátotta az emberi értelem minden megtévedését.

– De hát akkor miért kerültem ide?! – kínlódott Seraphino a kétségek között. – Hiszen nem voltak halálos bűneim! Nem vétkeztem a tíz parancsolat ellen a hét főbűntől tiszta maradtam, égbekiáltó vétket nem követtem el! Miért jutottam mégis a pokolba? Mi volt a bűnöm?

– A legnagyobb bűn! – felelt a Halál. – A bűnök anyja!.. az a bűn, a melyben az összes bűnök bennfoglaltatnak: az önzés!

– Az ember eredendő bűnben fogantatik – mentegetőzött Seraphino – de Jézus Krisztus mindnyájunkat megváltott!

– Nyiljék meg valahára a szemed! – szólt a Halál. – A te vétked nem az eredendő bűn volt, hanem a legnagyobb vétek: az életnek, az Isten mindenhatóságából kisugárzó erőnek gonosz eltékozlása. Az életben egy megbízást kaptál az Istentől: te ezzel a megbízással visszaéltél. Életednek rendeltetése volt: és te elvontad életedet a rendeltetésétől. Életednek egy czélt kellett volna szolgálnia: te életedet elsikkasztottad ettől a czéltól, és csak arra használtad fel, hogy minél hosszabbra nyújtsd, mert jól esett élned. Erényesnek képzelted magad, mert látszatra megtartottad a szabályokat. De vak voltál és nem láttad át, hogy mindenki annyit ér, a mennyit másoknak tesz, – a mennyi áldozatra, a mennyi önfeláldozásra képes, – a hányszor koczkára teszi jólétét és egész életét az egyetemesért. Azt hitted, hogy látod az Istent; és nem láttad azt, hogy az Isten nem óvja az egyén életét, csak az egyetemes életet óvja. Azt hitted, hogy istenfélő vagy és ügyet se vetettél a törvények törvényére. Hogy az istenségnek mik a czéljai az egyetemes élettel: nem nyilatkoztatja ki a halandónak, nem mondta meg neked sem; de megmondta, beleírta a lelkedbe, hogy az élet nem tulajdonod, csak véges birtokod; hogy nem a te czéljaidra kaptad, hanem rendeltetése van; kinyilatkoztatta előtted is, mert szíved megsugta, mire való az életed; tudtad, miért, mi végre születtél s hogy a földi pálya csak arravaló, hogy: közremunkálj az Ő czéljaira! Te nem vétkeztél a szabályok ellen és értéktelen holmikat nem kapartál félre magadnak, de eltulajdonítottad, elsikkasztottad, elprédáltad a legbecsesebbet: azt, a mi egyedül isteni eredetű; nem loptál felebarátjaidtól, de megloptad az Istent!

Ebben a pillanatban a lángtenger becsapott a czellába. A vérvörös nyelvű, kaján pofájú ördögök berohantak, megragadták az érseket, és kihurczolták a rettenetes tűzbe. Előbb nyársra húzták, és testét, a melyet a földön annyira óvott a hidegtől, a tűzben megpörkölték, aztán beledobták egy forró olajjal teli, roppant medenczébe, a melyben ezer meg ezer kárhozott lélek visított és üvöltött… Seraphino elordította magát, és fölébredt.

* * *

A verejték csorgott a homlokáról, de betegsége elmúlt. Még aznap fölkelt, és környezete álmélkodva látta, hogy frissebb és egészségesebb, mint valaha.

De még jobban csodálkozott mindenki, a mikor kitűnt, hogy az érseket mennyire megváltoztatta az a betegség, a melyből csak valamely isteni csoda gyógyíthatta ki.

Seraphino attól a naptól fogva, a mikor talpra állott, egészen más ember volt, mint előbb.

Az első dolga az volt, hogy elbocsátotta összes kuruzslóit, és az aranyakat, a melyekkel azelőtt szolgálataikat fizette, a szegények között osztotta szét.

Aztán visszatért a városba, és megjelent az emberek között, hogy segítségökre legyen.

Éppen akkor a pestis tizedelte meg Firenze lakóit. Seraphino sorra járta a betegeket; ápolta, s vigasztalta őket, és feladta nekik az utolsó szentséget. Később az Arno kiáradt; az ősz érsek csónakon járta be az elárasztott városrészt, kinyújtotta megerősödött kezét a vízbefúlók felé és partra szállította őket. Ellenség támadta meg a várost; Seraphino beállt a harczolók közé. Tűzvész ütött ki, mely elhamvasztotta Firenze legnépesebb épületeit; az érsek elsőnek jelent meg a szerencsétlenség helyén, elsőnek rohant be az égő palotákba és megmentett kilencz gyermeket.

Százszor tette koczkára életét, de a veszedelem, melyet mindenütt keresett, elbújt előle. És száz évig élt.

Az emberek pedig, midőn látták, mire képes az az aggastyán, a kit hatvan éves koráig haldoklónak ismertek, igen elcsodálkoztak.

Némelyek így suttogtak:

– Milyen erősnek kell lennie annak a hitnek, a mely készséget ad ekkora önfeláldozásra!

Mások meg így:

– Ebben a hitben bizonynyal isteni erő van!

Akkortájt sokak lelkét hitetlenség szállotta meg, az a betegség, a mely ragadósabb és gyilkosabb a pestisnél. Seraphino Istenhez térítette őket, mert a hitetlenek, látván, hogy az ősz ember mind a két karján siránkozó angyalokat hurczol ki a tűzből, önkéntelenül így kiáltottak föl:

– Mégis van másvilág!

OSTOBA ÁGOST HALÁLA

I

Ostoba Ágost nem esett le a trapezről; kis fekete lova, a berber Kara Musztafa, nem rugta homlokon; az a kártya-alkotmány se szakadt le alatta, a melynek legtetején mint karnevál-király trónolt. Ostoba Ágosttal az történt, hogy a mint egy szép tavaszi délután csöndesen üldögélt az Artista-kávéházban, s unatkozva olvasta az amerikai Művészélet híreit, egyszerre csak lefordult a székéről s odavágta a fejét a padlóra.

Az Artista-kávéház délután mindig tele van emberrel. Ostoba Ágost körül, a baleset előtt, egy sereg mindenféle fajta művész zsibongott. Mellette egy csapat leány ült, a kik Bing impresszáriót, a zsiványok királyát szidták, vagy a Bing hirdetéseitől elvakultan az újvilág kincseiről beszéltek, álmodoztak.

Az asszonynép sikoltozva ugrált szerte, a mikor a szalonkabátos hústömeg oda esett a kivágott czipős, formás lábak elé. A férfiak ellenben oda rohantak, s a kávés, a kinek első gondolata az volt, hogy az ijesztő látvány sokat árthat üzlete jóhírének, ordítva intézkedett, hogy a holtra vált embert vigyék a kisebbik külön szobába.

Ez azonban nem történhetett az óhajtott gyorsasággal, s az utczáról sokan meglátták a jelenetet. Egész horda tódult be a kávéházba, s a csaposlegények, a kik Ostoba Ágostot az ablaktalan fülkébe átszállították, alig tudtak maguknak utat törni. Valahonnan egy orvos is előkerült.

A külön szoba ajtaját becsukták, s míg a tíz ember közt szorongó orvos a gutaütöttet élesztgette, a rejtelmesen zárt ajtó körül ijedt, de azért nem kevésbbé lármás tanácskozás indult meg. Ez a tanácskozás nem arra irányult, hogy a hirtelen érdekessé vált szalonkabátba miképpen lehetne új életet önteni, hanem hogy a hasonló sorstól hogyan óvja magát, a ki még ráér óvakodni. Mindenki azon tanakodott, hogy mi okozhatta a szerencsétlenséget, mintha különös események és egyéni hibák nélkül soha se halna meg az ember.

Csak azok hallgattak, a kik tegnap este még vígan pofozkodtak vele a porondon. De ezekről az elfehéredett arczokról szintén ezt a kérdést lehetett leolvasni:

– Mi történhetett vele? Tiz évvel ezelőtt még gondtalan biztonsággal ugrott egyik trapezről a másikra, sohase szédült. És most, tessék, nem tud megállni a lábán! Mi történhetett vele?

Mikor a külön szoba ajtaja kinyilt, ez a szó futott végig a kávéházon:

– Él!

Mindenki megkönnyebbedett s mikor szájról-szájra járt, hogy az orvos a beteg fölépülését reméli, a kávéház visszakapta rendes képét. Este, a czirkuszban, még sokat beszéltek arról, hogy kár volt Ágostnak ifjú éveiben oly sűrűn iddogálni, de ezzel le is tárgyalták az esetet.

A következő napok mintha az orvosnak adtak volna igazat. Ágost jobban lett, hat hét mulva elhagyhatta a kórházat, megint tudott járni és beszélni. De méltóztassék elhinni nekem, hogy akármit mondott az orvos, Ostoba Ágost végérvényesen meghalt ott, az Artista-kávéház külön szobájában.

II

A tanár, miután alaposan megvizsgálta Agostot, így szólt hozzá:

– Tartsa meg azt az életrendet, a melyet megszabok. Ne egyék húst, ne egyék tésztát, ne egyék fűszerest, ne egyék czukrost, ne egyék sokat, ne egyék keveset. Ne egyék levest, a leves fölösleges teher a gyomornak. Ne egyék főtt húst, az nem tápláló. Ne egyék olyat, a mi izgatja, s ne egyék jóllakásig. Nem szabad bort inni, nem szabad szivarozni. Tartózkodjék minden izgalomtól, értse meg: minden izgalomtól. Mozogjon, de ne erőltesse meg magát; el ne tespedjen, de valahogy eszébe ne jusson ugrándozni. A fő: a jó levegő. Ne járjon kávéházba, feküdjék le korán, s tartózkodjék sokat a szabadban. De vigyázzon, mert az esti levegő nem tesz jót önnek. Menjen délvidékre, minél előbb, de akárhol lesz, hat óra után csukja be az ablakot. A fő az, hogy: mozogjon, de ne mozogjon sokat.

– Igenis – szólt Ágost.

Egy kicsit megbutult a sok jótanácstól; hirtelen nem tudta, hogy mit szabad hát csinálnia? Hogy némiképpen kiigazodjék, megkoczkáztatta ezt a kérdést:

– És a czirkusz?

A tanár mosolygott.

– Arról egyelőre nem lehet szó.

Ez az egyelőre folyton ott hangzott Ágostnak a fülében. Megértette, hogy nemsokára meg fog halni, s egyébre nem tudott gondolni.

Őrült félelem fogta el. Napokat töltött folytonos rettegésben, s folyton az utczát járta, mintha, a míg talpon van, nem érné utól a nyomában járó veszett kutya. Néha a sok járásban halálosan elfáradt, s csak mikor nem birta tovább, vette észre, hogy áthágta az orvos rendeletét. Ilyenkor azt képzelte, hogy ezzel a sok-sok ezer lépéssel csak még közelebb jutott a halálhoz; figyelni kezdte magán káros cselekedete hatását, s szíve vad kalapálása úgy elrémítette, hogy ordítani szeretett volna.

Mihelyt fölébredt, az volt az első gondolata:

– Még élek.

De a második már az:

– Egy nappal kevesebb van hátra.

Sajnálta az időt, a melyet alvással töltött el. Azalatt nem élt; azzal is kevesebb. Éjjel pedig kétségbeejtette, hogy nem tud elaludni. Segítségért kiabált volna, ha nem szégyenli magát; s felköltötte a szomszédait: tegyenek vele valamit, hogy el tudjon aludni.

Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem lenni!.. A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya, hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt, vagy nem volt, mindegy!..

Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!.. S irigyelte a fiatalokat: ezeknek még milyen sok van hátra!.. És úgy nézett az emberekre, mintha megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.

Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott, gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.

Haragudott az emberekre és kerülte őket.

Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is rohamosabban romlik, azt mondta neki:

– Ne emészsze magát. Szórakozzék egy kicsit, járjon emberek közé.

Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe, mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott. Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott, mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük, mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet szenvedett, mint előbb.

A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva tért onnan haza. Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott, szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett el, mint az orvos várta.

III

A harmadik gutaütés alkalmával Ostoba Ágost halálát már az orvosnak is el kellett ismernie. A halottkém kiállította a bizonyítványt, az anyakönyvvezető följegyezte az esetet, az ujságok néhány jóakaró sort szenteltek a kedvelt pojácza emlékének, s Ostoba Ágost akárhogy kapálódzott előbb, alaposan belenyugodott sorsába.

Ostoba Ágost ekkor már senkinek nem hiányzott. Családja nem volt, s a czimborái régen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy Ostoba Ágostról le kell mondaniok. A legtovább Kara Musztafa nyihogott gazdája után, mert a kis berber csődörrel más nem tudott bánni, csak a bohócz, s mikor Ágost megbetegedett, a tudós lovacska leszorult a porondról. De azóta Kara Musztafa is beletörődött a megváltozott életbe, s Kara Musztafa számára Ágost nem akkor halt meg, a mikor gazdája szíve nem vert többet.

A czirkuszban helyét már régen betöltötték, s az új Ostoba Ágost egy év óta közkedveltségnek örvendett. Mégis a temetés után az Artista-kávéházban sokat beszéltek a régi pályatársról.

A fiatalabb emberek úgy találták, hogy végre is eleget élt. Az öregebbek: hogy nem folytatott észszerű életmódot.

S mindenki tudott róla egy-egy kis esetet, mely élénken jellemezte, mennyire félt mindig a haláltól.

De erről senki se tudott többet, mint az egyik istállómester, a ki Ágostot betegségében a leggyakrabban látogatta meg. Ez az istállómester volt az, a kit hajdan, mikor Ágost még harsogó derültségeket fakasztott, a fárasztó lovaglások szüneteiben, a közönség nagy vigasságára, addig pofozott, míg nem az istállómester dőlt ki, hanem Ágost esett össze a fáradtságtól.

Az istállómester sok részletet tudott a beteg pojácza halálfélelméről, s beszélgetés közben utánozni kezdte azokat a vadállati hangokat, melyeken a bohócz, mikor már a végét járta s a betegségtől bárgyuvá lett, részvevő látogatója előtt elbőgte a haláltól való irtózását.

Az istállómester olyan mulatságosan utánozta ezeket a hangokat, hogy mindenki nevetett.

A meglehetősen váratlan hatásból egy hasznos ötlet fogamzott. Az egyik pojáczának eszébe jutott, hogy a szünetek közt mulattatóan lehetne eljátszani Ostoba Ágost halálát. A jelenet magva az volna, hogy az öreg Ostoba Ágost sehogy se akar meghalni; rúg, kapál, mikor az ördög el akarja vinni; tele bőgi betegségével a világot s mégis kijátszsza az ördögöt, úgy hogy az ördögnek végül bottal kell agyonvernie.

Az ige három nap mulva testet öltött, s az istállómester Ostoba Ágost jelmezében kaczagtatóan játszotta el a komédiát. Az istállómesternek a czirkuszban eddig nem igen vették hasznát; ezzel a mutatványával egyszerre a legnépszerűbb művészek közé emelkedett.