III
A táncz-leczkén mindig én voltam az első s a nagyvendéglőből én jöttem el mindig utóljára. Lesczinszki úr, a leczke után, a tánczterem porát le szokta öblíteni egy pohár borral s csak azután ment a szobájába. Ha csak lehetett, megvártam ezt a művelődéstörténeti mozzanatot; úgy látszik, tartoztam ezzel az egészségemnek.
Hanem egy este Lesczinszki úr magához intett és így szólt hozzám:
– Uraságod ma este különös bájjal lejtette el az urak été-jét.
Örömömben elpirultam és nem tudtam felelni.
– Legyünk barátok – inditványozta nyájasan Lesczinszki úr.
Bár a kitüntetés roppant zavarba ejtett, helyet foglaltam asztalánál. A poroszok áldozata többször megszorongatta a kezemet és így folytatta:
– Higyje el, barátom, ebben a nyomorult fészekben csupán két nagyvilági férfiú van: ön meg én. Tudja, én csak egy pillantást vetek valakire s rögtön megismerem az emberemet. A hogy önt megláttam, azonnal tudtam, hogy nagyvilági emberrel van dolgom.
A szigorú itélet kissé bántotta érzelmeimet, de meg kell vallanom, hogy a kitüntetés ellensúlyozta ezt a csekély kellemetlenséget.
– Ismeri ön Rataplan herczeget? – kérdezte hirtelen Lesczinszki úr.
– Nem – szóltam egy kicsit szégyenkezve.
– Hát Pitti Patti tábornokot?
– Őt sem – feleltem mind nagyobb zavarban.
– Kár. Nagyon szeretetreméltó, víg fiúk, s igen kedvelték volna önt.
Én is élénken sajnáltam a dolgot.
– Önből csak egy hiányzik – magyarázta Lesczinszki úr – hogy tökéletes nagyvilági férfiú legyen. Sajnos, ön nem tud lanciert tánczolni. A lancier, uram, a tánczok királya. Rataplan herczeg és Pitti-Patti tábornok, mind tudnak lanciert tánczolni.
Aztán hozzá tette, hogy bármily szomorú is e körülmény, a lancier megtanulása igen sok pénzbe kerül. Ezért magáért öt forintot kell fizetni osztrák értékekben, mivel a dolog igen fáradságos.
– Örömest túltenném magamat ezen a csekélységen – folytatta hanyagul – s pusztán barátságból is megtanítanám önt e fölötte szükséges ismeretre, de poroszországi birtokaim visszaszerzése több költséggel jár, mint ön képzeli.
Azt hiszem, nagyon elsáppadtam. Micsoda összeg! Már attól féltem, hogy a lancier-ről le kell mondanom. Egyszerre azonban eszembe jutott az az uj veretű arany, melyet karácsonykor keresztanyámtól kaptam.
De vajjon a pénz-nem szokatlansága nem támaszt-e ujabb nehézségeket? Ó nem. Lesczinszki úr a legnagyobb előzékenységgel hárította el aggodalmaimat.
S az első vagyont, melyet a magaménak mondhattam, arra fordítottam, hogy megtanultam lancier-t tánczolni.
A leczkék közben Lesczinszki ur udvari történetekkel mulattatott és egyszer így szólt hozzám:
– Lássa, barátom, egy ilyen nyomorult fészekben az ember egyszerűen el van temetve. Csak azok élnek, a kik a nagyvilágban élnek. Lola Montez – nem ismerte ön véletlenül Lola Montezt? – Lola Montez egy reggel azt mondta nekem: »Ah, a nagyvilág, Lesczinszki, a nagyvilág!..« Ön, fiatal barátom, hizelgés nélkül mondhatom, a nagyvilág síma parkettjére termett. S ha majd bejárja a két művelt földrészt, ha végig élvezi a finomultság világának minden kinálkozó örömét, egyszer így fog szólni magában: »Igazán, csak a nagyvilágban érdemes élni. Lesczinszki barátom megmondta ezt előre. Lesczinszki barátomnak igaza volt.«
IV
Nem, Lesczinszki barátom, önnek nem volt igaza. Ön fölkeltette bennem a vágyat, látni a nyájas mult, a hajporos idők hagyományosait, a nagyvilági urakat és hölgyeket, a kik gyöngédek, szeretetreméltók és elragadók. De az ön nagyvilági alakjai immáron nem léteznek, talán nem is léteztek soha. A gerolsteini nagyherczegnő nagyon megcsalt engem, Lesczinszki úr.
És én nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem intettem búcsút a kökénybokroknak és az ökörszemeknek, a mikor örökre elváltam a mezőtől!
GYŰLÖLET
Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arcz, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést, vagy megmásíthatatlan rokonérzést, a mely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyúlnak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az ember nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világismeretünk, ez az ösztönből eredő itélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatosan finom szaglásról tesznek bizonyságot.
– Nekem volt egy kutyám – szólalt meg egy úr, a ki előbb sokáig hallgatott – a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításban tört ki. Viszont a pénzeslevélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ugrándozott körülötte s kikisérte egészen a lépcsőig.
– Ön csúfolódik velünk, – szólt egy fiatal asszony, a ki csak az imént adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez menni. Akkor látta először az urát; a boldogtalan eltévesztette az emeletet, s az ajtót nyitó kisasszony kitalálta, hogy: »ez az«.
– Nem, nem csúfolódom, – felelt Dárius gazdája. – De azt hiszem, ezzel is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt mondjuk: »Csodálatos!« – s nem jut eszünkbe, hogy a legtöbb álomkép megmarad álomképnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele, s megbocsátjuk neki, hogy a míg egyszer igazat mond, százszor ejt tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset, de előttem felejthetetlen.
Meghallgatták, mert nem beszélt sokáig.
* * *
Hét éves koromig – kezdte – elég boldog fiatal ember voltam. Egy vasúti állomáson nőttem fel, a hol az apám volt az első személy: az állomásfő. A vasút akkor még új dolog volt; se a tér, se az építő anyag nem került annyi pénzbe, mint mai napság, s faluhelyekre is egész kastélyokat építettek pályaháznak. Mi is ilyen kastélyban laktunk, emeletes, a tájék viszonyaihoz képest hatalmas épületben, melynek a helyiségei mint roppant csarnokok élnek az emlékemben. Ma talán kicsinyelném ezeket a rég nem látott termeket, de az ember eleinte szerény. Szóval, egy egész emeletünk volt, de csak három szobában laktunk, mert az apámnak nem volt több szobára való bútora. Öt-hat terem évekig üresen maradt; csak mi gyerekek szaladgáltunk a visszhangot verő, nagy csarnokokban.
S a hogy tavaszodni kezdett, volt egy másik birodalmam is: az állomáson veszteglő vasúti kocsik. Ezeket ugyan nem lett volna szabad bitorolnunk, de azért Péntekemmel, a pálya-felügyelő fiával, minduntalan belopóztunk valamelyik első osztályú kocsiba, s gyönyörű képzelt utazásokat rögtönöztünk a tilos területen. Azóta valósággal bejártam a világot; de úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt.
Nyáron, végre, enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely voltaképpen csak egy kis mocsár volt, s a békák mindig élénk kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött látogatóba ismerősük, a szőke kis fiú. A békák és a hét éves kis fiúk rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben, hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedveseknek találtam kovákoló játszótársaimat, ők is érdeklődtek papirhajóim iránt.
Mondom, igen elégedett voltam hét éves koromig; a kis gyerekek boldogsága csak attól függ, hogy mekkora térségen ugrándozhatnak.
* * *
Hét éves koromban megismerkedtem a fájdalommal.
Valami batyubálon voltunk, névnapon vagy nem tudom micsoda mulatságon. A czéczón megjelent az egész kis fészek; a gyerekek is. Vacsora után lehetett; a nagyok tánczoltak, az álmosabb apróságokat lefektették a rögtönzött ruhatárban. Engem valami rossz szellem ébren tartott.
Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lappangva jött, egy szőke leány mögött, a ki az apámmal sétált karonfogva. Ez a szőke leány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem jól, Nellinek hivták. Sokat járt hozzánk; néha egy nap kétszer is megfordult nálunk, az állomáson. S a hol megfordult, ott az egész ház visszhangzott a nevetésétől. Szeretett danolászni, s az ilyen összejöveteleken, vacsora után, kettesben szoktak énekelni: ő meg az apám. Az apámnak szép bariton hangja volt; mindenki szívesen hallgatta őket. De én soha se szerettem, hogy együtt énekeltek.
Nevetgélve jöttek; engem, a ki egy kuczkóban pislákoltam, nem vettek észre. Nellinek folyton járt a szája, s én épp azon tűnődtem, honnan vesz annyi szót? Egyszerre mintha egy tűhegyü nyíl fúródott volna a szívembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt:
– Ha még egyszer megházasodom, magát veszem el feleségül.
– Kezet rá! – felelt Nelli.
S megint nevettek.
Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első korbácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden vérem a szivembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett s valami végtelen bágyadtságot éreztem.
Ha még egyszer megházasodik!.. S az én szép, fiatal anyám?!.. Már akkor tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg még egyszer. (Abban a világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte marni a szívemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon?! Ez a gondolat egyszer már, egy pillanatra, megriasztott. Akkor megigértettem Vele, hogy nem, nem fog meghalni soha! Nem fog itt hagyni bennünket! Akkor egy rajztól rémültem meg, a melyet valami képes ujságban láttam. A gyerekek sírva állják körül becsukott szemű édes anyjokat, s a kép alatt ez a borzasztó két szó volt olvasható: »Anyánk meghalt!« E kép láttára is össze, facsarodott a szívem. Nem, az lehetetlen, hogy az én szép, fiatal anyám is meghaljon! Az a két szem, a mely oly édesen néz ránk, mig mi az álom és ébrenlét között himbálózunk, nem csukódhatik be így, örökre!.. S Ő megvigasztalt.
De most nem ilyen elcsitítható ijedelem fogott el; végképpen, mindenkorra hatalmába ejtett a tudat, hogy az élet rémségekkel van tele. Már láttam is ezeket a rémségeket. Eszembe jutott a mese a halott édes anyáról, a ki éjjel haza jár kicsinyeihez, a rémítő történet a gonosz mostoháról, a ki üti és tépázza Dring úr gyermekeit. Megértettem, hogy ez nemcsak ködös, borzalmas mese, hanem koronkint maga a valóság.
Ha még egyszer megházasodik!.. S ezt ő mondta, az apám!
Míg a szobában voltak, mocczanni sem mertem. Visszafojtottam a lélekzetemet s remegtem. Ha észrevennék, hogy tudom a titkot!
Csak egy-két perczig maradtak ott, aztán továbbsétáltak. Futottam megkeresni Őt. Tánczolt. Egy kissé megnyugodtam.
* * *
De ettől a percztől fogva nem voltam többé kis fiú. Mintha kicseréltek volna; nem tudtam örülni minden semmiségnek, mint azelőtt. Péntekkel összevesztem s a békákat meggóráltam.
Egy új, eddig ismeretlen érzés véget vetett régi boldogságomnak. Akkor még nem tudtam, mi ez az érzés. Most már tudom, hogy: a gyűlölet.
Gyűlöltem a vidám, szőke leányt, mint azóta soha senkit. Mikor hozzánk jött, kifutottam a szobából, s ha csak a nevét emlitették, elpirultam. Észrevették a gyűlölködésemet s faggatni kezdtek. De nem szóltam senkinek, az anyámnak se. Nelli is megtudta, hogy milyen ellensége vagyok s kedveskedéssel akart kibékíteni. Egyszer megfogott s meg akart csókolni; ráütöttem. Az apám kérdőre vont, de én csak egy szemrehányó tekintettel feleltem. Megbüntettek s nem törődtek többé a dologgal.
Két év mulva elköltöztünk a faluból s én örömmel hagytam el az állomást, a hol egyideig olyan boldog voltam. Pestre mentünk, s az új világ lassankint elfelejttette velem kicsi múltamat. Szegény Péntekről már rég megfelejtkeztem, de nem volt nap, hogy ne gondoltam volna a szőke Nellire.
* * *
Már nagyocska fiú voltam; tizenhárom vagy tizennégy éves. Egy nap látogatónk jött s a csöngetésre én szaladtam ki ajtót nyitni. Majd leestem a lábamról: a szőke Nelli állott előttem. Egy kicsit megfogyott s mintha ránczokat láttam volna a szeme körűl. A mosolya se volt oly vidám, mint azelőtt.
Igyekeztem jó arczot erőtetni s bevezettem anyámhoz. De mindjárt kisurrantam a szobából s menekültem hazulról.
Egész nap nem volt kedvem a játékhoz; vendégünk nagyon nyugtalanná tett. Az a szorongás fogott el, a mely olyankor szokott rámnehezedni, mikor betegünk volt, s minden oly másnak, szokatlannak tünt fel a házban: a lámpa, mely a szoba egyik sarkában égett, a bútorok, melyek nem voltak a rendes helyükön, a hang is, a melyen beszéltünk… Csak késő este mertem hazamenni.
Nellit már nem találtam nálunk. De apám és anyám róla beszélgettek, halkan, hogy mi ne értsük. Nagyon szerettem volna oda fülelni, de kiküldtek a szobából.
Másnap nem jött el s már-már megfelejtkeztem róla. Egy délután azonban az anyám levelet kapott, s ebben a levélben valami megdöbbentő lehetett, mert anyám sírva olvasta végig s aztán elsietett hazulról. Ijedtségemben utána szaladtam, de csak annyit mondott, hogy maradjak otthon, s vigyázzak a kisebbekre. Visszabandukoltam.
De halálos aggodalom gyötört. Az a levél csak Nellitől jöhetett. Hordár hozta, a mi nálunk szokatlan eset volt. És anyám könnyei! Meg hogy elsietett!
Egy egész életet éltem végig néhány óra alatt. Elképzeltem minden elképzelhető szerencsétlenséget. S elhatároztam, hogy meg fogom ölni azt a szőke leányt…
* * *
Este, mikor az anyám hazajött, megtudtam, hogy csakugyan szerencsétlenség történt. Nelli, a ki egy hét óta látogatóban volt idefenn, kikereste Pesten a legmagasabb házat, fölment a negyedik emeletre, leugrott és meghalt.
Jól sejtettem: a levelet ő küldte. Tőlünk is el akart búcsúzni, szegény. A rokonain kívül, a kiknél erre a rövid időre megszállott, senkit se ismert Pesten, csak bennünket, meg még egy urat, a kit ez este nálunk is sokat emlegettek. Emlékszem erre az emberre; néhány évig körorvos volt a mi kis falunkban.
Nelli kilencz évig járt jegyben ezzel a doktorral; de a hosszú mátkaságnak soha se jó a vége. A vőlegény egyet gondolt, otthagyta Nellit, s eljegyezte egy pesti gyógyszerész leányát.
Pedig, úgy látszik, kezet adott rá Nellinek, hogy elveszi, s Nelli komolyabban vette ezt az igéretet, mint azt a másikat, mely velem egykor úgy meggyűlöltette a szőke, nevető leányt.
BRUNSWICK
A nagy hazafi makacsúl vonakodott meghalni. Az orvosok álmélkodtak; az ujságírók kétségbe voltak esve.
– Csak azt tudnám – szólt egyikük, a kit társai a külvárosi Stanleynek neveztek – haza utazzam-e, vagy itt maradjak? Végre is nem telelhetünk itt, s a milyen átkozott balszerencsém van, mialatt én a vasúton alszom, ez itt beadja a kulcsot.
A tanársegéd vállat vont.
– Én csak annyit mondhatok önnek, hogy minden perczben meghalhat.
– Igen, hisz mindnyájan halandók vagyunk. De, úgylátszik, ez az egy nem.
– No, most csehül van. Reggelre, azt hiszem, el fog készülni.
– Ezt már egy hete igérgetik; ő is, ön is. Nos, én tisztelem az ön tudományát; de neki már nem hiszek. Erős a gyanúm, hogy ez a vén ember még mindnyájunkat el fog temetni.
– Akkor hát nyugodtan haza utazhatik.
– Engem nem is a meggyőződés tart itt, hanem csak az, hogy a többiek maradnak. Én már ismerem az öreget. Mikor először haldoklott, a Szabad Sajtónál voltam. Kiszedettük az életrajzát, s a szegény Timár Endre – hisz ismerte! – egy gyönyörű, gyászoló czikket írt róla. Azóta gardedámok lettek a bálozó lányokból; Timár Endre régesrég a földben van; a Szabad Sajtó megbukott, ön már aligha emlékszik erre az ujságra. Most három éve ujra megtréfált mindnyájunkat. Egy hétig vezetett bennünket az orrunknál fogva; valamelyik esti lap már el is búcsúztatta. S a kiknek a holt hirét költik, azok, mint Lombroso helyesen jegyzi meg, nagyon sokáig élnek.
– Ezt a tudomány még nem bizonyította be. De ha önnek ilyen erős a meggyőződése…
– Mégis szeretném tudni, mit mondanak a tanárok.
– Ön ismeri a diagnózist. A halál perczét ők se tudják előre kiszámítani. Schubert tanár még nem adott fel minden reményt. Ez minden, a mit mondani tudok.
– Igen, Schubert tanár olyan szerencsés természetű, hogy még akkor is reménykedik, mikor a betegnek már az orra hegyén a lélek. De meglássa, ez egyszer neki lesz igaza.
– Ohó, ne tessék kicsinyelni a Schubert tanár különvéleményét. Az emberi szervezet nagyon bonyodalmas valami s ilyen bokrétájánál a betegségeknek… Higyje el, egy kicsit sötét van odabenn. De ennek az embernek csodálatos szeme van. S ki tudja, hátha önöknek lesz igaza?! Schubert tanárnak és önnek!
A tanársegéd mosolyogva búcsúzott el az ujságírótól. Eldobta a czigarettáját s visszament a betegszobába.
– Tehát: várjunk – sóhajtott a külvárosi Stanley. – Ha van az öregben egy csepp lovagiasság, sietni fog, s az esti lap számára hunyja be a szemét. Ennyivel tartozik nekem.
Az ujságíró uraknak egyébként nem volt okuk panaszra. Ellátták őket minden földi kényelemmel. Mindegyik külön szobát kapott, pompásan szolgálták ki őket, s egy hét óta ők voltak a kastélyban a legnagyobb urak.
Meg tudták becsülni ezt a jómódot és éltek vele. Elszítták az összes vastag szivarokat, gorombáskodtak a szakácscsal, s egyikük, a ki kora ifjúságában bádogoslegény volt, öltöztette és vetkeztette magát.
Többnyire a biliárd-szobában tanyáztak, mely ezekben a napokban valóságos kávéházzá nőtte ki magát. A biliárd-szoba meglehetős távol esett a haldoklótól; itt szabadon adhattak kifejezést a kártya közben támadt nézeteltéréseknek.
Megizlelték a szokatlanabb élvezeteket is. Néhányan megtanultak horgászni; mások, a kik a törvényszéki csarnokon kivül az alanyi költészetet is kezelték, egész nap a hattyúkat és a pisztrángokat etették.
A hattyúk és a pisztrángok csudálkozva néztek rájok; most láttak először hirlapirót.
Este rendesen fölkerekedtek s behajtattak a közeli kisvárosba. A leveleiket meg a sürgönyeiket bevitte volna a vadász is, de nem tudtak ellenni éjjelezés és női zenekar nélkül. Az igazat megvallva, a haldokló egy kicsit alkalmatlan volt nekik.
Akkor este is éppen erre a kirándulásra készültek. A külvárosi Stanley kijelentette, hogy fulladjon meg a notre-damei toronyőr, ha ő három fordulónál többet játszik, s ez a férfias kijelentés általános helyesléssel találkozott, mert a Vasgyárosnak csúfolt ex-bádogos vesztett s ezt mindenki méltányosnak találta.
A nagy ebédlő teli volt füsttel s a falakról Thurzó nádor, meg a többi ősök kancsalul néztek le a csillár alatt zajongó különös társaságra.
– Mesés! – kiáltott fel a külvárosi Stanley.
A mesés dolog az volt, hogy a harmadik felső »nem jött be.« Kétségtelenül hozzá igyekezett, de valahol eltévedt, a szegény.
Ez a megfoghatatlan eset arra indította, hogy fölkeljen s kijelentse, hogy soha többé kártyát nem vesz a kezébe. Mialatt ezt az ünnepies fogadalmat súlyos kötelező nyilatkozatokkal erősítgette, valaki megérintette a vállát.
A tanársegéd volt, a kit ez a társaság némi irigységgel a Hölgyek Örömének nevezett el.
– Tudja-e, mi ujság? – szólt a külvárosi Stanleyhez. – A beteg jobban van.
– Komolyan beszél?
– A legkomolyabban. Fordulat állott be, s most már igazán nem lehetetlen, hogy fellábad.
– Ön tréfál!
– Kérdezze meg Schubert tanár urat, a ki azonnal itt lesz.
A tanárok közül Schubert doktor volt az egyetlen, a kit az ujságírók koronkint megcsiphettek. A többiek szökdöstek előlük, s ha csak tehették, elzárkóztak a szobáikba. Az öreg úr azonban láthatóan jól érezte magát közöttük. Ennek az általánosan ismert, nagycsupasz koponyának, mely a maga rendkivűli méreteivel mindenkire azt a benyomást tette, hogy a golyó meglapulna rajta, volt egy gyöngéje. Túlságosan szerette a szépet; sokkal inkább, mint egy öreg tudóshoz illett volna. S a szépet minden formájában szerette; nemcsak a szép képeket, metszeteket és regényeket, hanem a szép lányokat is. Feslett életűnek ugyan nem igen lehetett mondani; ó, teljességgel nem. De vidám öreg úr volt, a ki az utczán utána nézett a masamód lányoknak.
A fiatalságát és a férfikorát egészen a tudományának adta oda; ötven esztendős koráig mindig sok dolga volt, soha se ért rá élni. S ezt egy kicsit megbánta. A mi a szerelemből költői, azt mindörökre elmulasztotta; s nagykésőn valami bánatosság fogta el, ha a szerelmi regények édes semmiségeire gondolt. Egy világ, a melyet nem fog megismerni soha! A kor s a vele járó csendes megadások lehűtötték tudománya iránt való nagy, egyetlen szenvedelmét; s ez az öreg feleség most már csak azt juttatta eszébe, hogy mit áldozott érte. Módfelett irigyelte azokat, a kik kihasználják a fiatalságukat; s csak a fiatalok közt érezte jól magát.
Meg a régiségárus boltokban. Mióta közönbösebb lett a tudománya iránt, egy új szenvedély fejlődött ki benne, mely már-már a nyakára nőtt a másiknak, a nagynak. A gyüjtés, a szép dolgok és a ritkaságok szeretete. A mi szabad ideje volt, a műárusoknál és az ócska könyvekkel kereskedő boltosoknál töltötte; minden kedves volt neki: a porczellán, a bronz, a képek és a metszetek, a zománcz és az elefántcsont, a ritka elzevirek és a divatos regények. A szépirodalom nagyon vonzotta; úgy találta, hogy mindent összevéve, a költő az, a ki legkevésbbé hazudik s a legkevésbbé téved. A régiségárus boltokban összeismerkedett egy pár firkászszal s órákig elvitatkozott velök. Azok a tanítványai, a kiket megbuktatott, szép szellemnek csúfolták, s talán igazuk volt.
Mások azt fogták rá, hogy nagy reklám-hős, a ki úgy vadászik a hirlapírókra, mint egy kis szinésznő. Annyi bizonyos, hogy bár nem volt nyájaskodó természetű, az ujságírókkal mindig szóba állott. Ó, nem a reklámért barátkozott velök – reklámra már régen nem volt szüksége – de tetszett neki a fiatalságuk, vidám felületességük, szemérmetlen tudatlanságuk és minden akadályon győzedelmeskedő vállalkozó szellemük. A ki maga a bizonytalanság, a kétség és az aggodalmaskodás, mindig örömmel fogja látni, hogy vannak szerencsés lények, a kikben a cselekvés bátorságát nem csökkenti semmi kételkedés, s a kik a gyermekek gyanútalan merészségével, vígan sétálnak végig tűzön, vizen, minden poklokon.
Most is szivesen vetette alá magát a vallatásnak s készségesen felelt a külvárosi Stanley minden kérdésére. Oda adta neki az utolsó orvosi jelentést, s részletesen magyarázgatta, milyennek találta a beteg állapotát.
– E szerint a tanár úr azon a nézeten van, hogy betegünk fel fog épülni?
– Hogy felépülhet.
– S ez a kedvező fordulat?
– Reményt nyújt arra, hogy holnap határozottabban beszélhetek.
– Szóval: a beteg jobban van?
– Igen.
– S valószinűnek tartja a tanár úr… bocsánat, hogy nem hagyom békén vacsorálni, de nagyon érdekelne az is: mi a föltevése, a várakozása?
– Ha sejtelmekről beszélünk: azt hiszem, hogy igenis életben marad.
– Nem lesz kellemetlen a tanár urnak, ha ezt is megsürgönyzöm?
– A hogy’ tetszik. De ismétlem, ez ma még csak előérzet.
– S az ilyen sejtelmek, előérzetek épp úgy megcsalhatják…
– Épp úgy megcsalhatnak, mint egy vénasszonyt. Hisz ha csupán a sejtelmeink csalnának!
– Többször előfordult, hogy tanár úr tévedett a diagnózisban is?
– Meghiszem azt! Olyan vén legény vagyok! S aztán… egyszer egy szinházigazgató elragadtatással beszélt az új, még el nem játszott szindarabról, s nagy sikert jósolt neki. »Mondja – kérdezte tőle valaki, – nem csalódik ön néha, mikor sikert vagy bukást jósol?« – »Dehogy nem! – felelt az igazgató diadallal, – mindig csalódom! Mindig!« Ha teljes őszinteséget kivánna, nekem is ilyenformán kellene felelnem. És mindnyájunknak. Talán nem tévedtem annyiszor, mint tudós pályatársam, Kopp – azok közűl, a kiket ő halálra itélt, vagy tízezer ember szaladgál a világban – de talán csak azért, mert nem volt akkora gyakorlatom.
– Tartok tőle, hogy a tanár úr csúfolódik velem.
– Szó sincs róla. Bizonyára én is meg tudom különböztetni a sólymot a gémtől, s a náthát nem tévesztem össze a sárgasággal, de a nehéz esetekben: félve, lábujjhegyen járkálunk és gondolattalanul bámulunk magunk elé, mint azok a gyermekek, a kiket, mikor a háziasszonyuk vajudik, becsuknak egy félig világított szobába s a kik csak a szemüket meresztik, de nem értik, a mi körülöttük történik.
– És ezt a tanár úr mondja? A kinek, mindenki tudja, csudálatos szeme van. S a kinek úgy a tudása, mint az a bámulatos megérzése…
– Bámulatos megérzés! – morgott az öreg úr. – Olyan nincs! Azaz, hogy én csakugyan ismertem valakit, a ki rendelkezett ilyennel… Az már tudott diagnózist csinálni, az igaz. De ő is tévedett egyszer. És rettenetesen tévedett.
A többiek is figyelni kezdtek.
– Ez a valaki egy kutya volt. Brunswicknak hivták.
Az öreg úr kiitta a borát, rágyujtott egy szivarra s miután félszemmel kiélvezte a maga kis szinpadi hatását, folytatta:
– Brunswick és én jó barátok voltunk, mert én még akkor kis fiú voltam, s a kis fiúk meg a nagy kutyák mindig igen jó barátok. Nem tapasztalta ön, milyen gyöngéd tud lenni egy nagy dog egy kis ember iránt? Úgy látszik, az értelmesebb kutyákban is van valami nagyratörő és kapaszkodó hajlandóság; ők is vágyódnak a magasabb körökbe s megérzik, hogy a nagy rendi különbségnél fogva, ők csak a kicsiny emberek czimboraságára pályázhatnak. Egyébként a rendi különbség köztünk nem is volt valami jelentékeny, mert Brunswick az állomásfőnök kutyája volt, én pedig a pályaőr fia. De az, hogy Brunswick az előkelőséghez tartozott, én meg a demokracziához, egy cseppet sem zavarta meg a barátságunkat.
Mondhatom önnek, hogy büszke lehettem a barátomra. Gyönyörű, telivér dán dog volt, a minőt nem látni faluhelyeken. Az állomásfőnök egy állatkerti sorsoláson nyerte; nem tudta eladni, hát megtartotta.
S Brunswick úgy élt Mező-Laborczon a ronda falusi kuvaszok között, mint egy száműzött király. Csak néha, nagyritkán, az ifjúi álmok idején, ereszkedett le rendjének gyöngédebb neméhez; egyébként nem barátkozott a hozzá tartozókkal, legfeljebb az igazságos biró szerepét játszotta közöttük. Ön bizonyára olvasott néhány könyvet az állatok lelkéről, s azért aligha érdekelnék azok az apróságok, melyekkel Brunswicknak az értelmességét jellemezhetném. Nem untatom tehát ezekkel a részletekkel, s csak azt jegyzem meg, hogy Brunswick jellem volt, a ki védelmezte a gyöngét, igazságot osztott a kutya-társadalom súlyosabb vitáiban, s a mellett a lehető legkomolyabban fogta fel házőrzői hivatását. Rettegett tőle minden tolvaj és minden kóbor kutya, s nem túlzok, ha hozzá teszem, hogy Mező-Laborczon ő volt a rendnek leghívebb őre és legerősebb támasza. A magyar államvasutak részéről mindenesetre mulasztás történt, ha Brunswickot nem részesítették semmiféle kitüntetésben. De erre talán nem is vágyakozott; Laborczon köztiszteletnek örvendett, s ezzel beérte. Mert szerény volt, de nem igénytelen, s nem hallgathatom el azt a gyöngéjét, hogy az elismerés, a dédelgetés és a dicséret láthatóan jól esett neki. Mikor egy-egy érdemes cselekedet után megsímogatták nagy bolond fejét, s az öreg állomásfőnök borízű, mély basszus hangján elmondta neki egy párszor, hogy: »Brunswick, te derék állat vagy!.. hű kutya, derék állat!« – szeme büszkeségtől csillogott, s olyan becsületesen nézett gazdájára, hogy minden jelenlevőt elérzékenyített. Az ilyen ünnepies jelenetek után büszkén öleltem át barátom hatalmas nyakát s aztán boldogan nyargaltunk a mezőre.
Brunswicknak a jóhire eleitől fogva meg volt állapítva, igazi hivatását azonban csak később ismertük fel. Egy nap veszett kutya rohant keresztül a falun; megmart néhány szegény állatot, s a vasvillás emberek nem tudták utólérni. Hogy, hogy nem, Brunswick, a ki különben egész nap az állomáson lustálkodott, egyszerre a helyszinén termett, űzőbe vette a szerencsétlen párát, eléje került s egy igazán halálos ugrás után torkon harapta. A következő pillanatban a veszett eb élettelenül hevert a gyepen.
Ez után a dicsőséges kaland után szegény barátomat becsukták. Megfigyelés alá vették, a mint ma mondanók. Óvatosságból beadtak neki egy pogácsában megsütött legyet – Mező-Laborczon azt tartották, hogy ez kitünő óvószer a veszettség ellen – s kilencz napig aggodalmasan kinálgattuk a vizet. Ivott, mint a gödény, s végül: nem lett semmi baja. Tized napra kieresztettük fogságából.
Ez a kis esemény csodált alakká tette ifjú rugaszkodásaim hű osztályosát. Nem féltünk többé a veszett kutyáktól, a kik pedig országgyűlést tartottak a környéken; nyugodtan vártunk minden támadást, s ha gyanús ebet jeleztek valahonnan, biztosra vettük, hogy: »Brunswick majd végez vele.« Mihelyt idegen kutya jelent meg a faluban, barátomat azonnal »készenlétbe helyezték.«
– Hol van Brunswick? Elő kell hozni Brunswickot.
S a derék dán fényesen, gyönyörűen felelt meg a beléje helyezett bizalomnak. Rövid idő alatt egy egész csapat veszett ebet pusztított el, s ezekből az élet-halál harczokból ő maga mindig épen, sértetlenül került ki. A laborczi közvélemény azt tartotta, hogy Brunswickon nem is fog a veszettség; egyesek a pogácsában sütött légynek tulajdonítottak csodatevő erőt. Ha nem elégszünk meg ezekkel a magyarázatokkal, azt a föltevést kell elfogadnunk, hogy Brunswick mindig érintetlen maradt a küzdelemben, ha ugyan küzdelemmel jár az a gyors műtét, a melyet minden egyes esetben alkalmazott. Mint Jack The Rippernek, a rémes hasfelmetszőnek, neki is meg volt a maga saját külön módszere; s áldozatait meg lehetett ismerni a torkukon tátongó rettentő sebekről. Mindig ugyanarról a helyről szakított ki egy darabot, úgy hogy a megtámadott őt nem marhatta meg. De ha az érdeme csak ennyiből állott volna, mindezt nem beszélném önnek.
Brunswick azonban – s ez már különösebb – nem volt vak eszköze a mező-laborczi közbiztonságnak; inkább tanácsadója volt. Brunswick nem szolgált az embereknek, hanem jót tett emberrel, kutyával.
– Azt hiszem, tanár úr, a kutyák más nézeten voltak – szólt közbe a külvárosi Stanley.
– Akkor nem volt igazuk. Az én derék barátom igen sok kutyának megmentette az életét. S többet mentett meg, mint a mennyit kivégzett. Brunswick válogatott. Elbánt a veszett ebbel, de mikor ártatlanul gyanúsított állatot kergettek eléje, megnézte a gyanús alakot s aztán szépen, nyugodtan visszafordult. Azokat, a kik jobbak voltak hírüknél, Brunswick nem bántotta.
Akkor még semmit sem tudott a világ a virus rabicusról, de az én barátom értette a dolgát. Ha futni hagyta, a kutya nem volt veszett.
S a diagnózisa mindig bevált, csodálatosan bevált. Egyszer azonban…
* * *
A tanár elhallgatott, mert keresték. A komornyik jött utána.
Halkan mondta el a jelenteni valóját, de az öreg úr nem csinált titkot a dologból:
– Az ujság az, hogy szamár voltam. Betegünk már haldoklik.