DÉL KIRÁLYNŐJE
I
Kikenve, kifenve, pirosan a garasos festéktől, hamis gyöngyökkel a nyakán, s lélektelen, hazug mosolylyal a szemében, Dél királynője megjelent a szinen, bókolt s tánczolni kezdett. Félig átlátszó, oldalt megnyirbált fátyolruha volt rajta, ugyanolyan szövetű lebernyeggel, a mely roppant denevér-szárnyhoz hasonlitott. A lebernyegről hét hosszú selyemczafrang omlott alá, s mikor ezek táncz közben röpködni kezdtek, a nézőnek úgy rémlett, mintha maga a hét fő-bűn libegne-lobogna a tánczoló körül…
Mario kimeredt szemmel nézte a fátyolruha alól kivillogó csodákat. »Ez mind az enyém« – gondolta magában.
A lány fekete hajában csakugyan ott ült az ő sárga rózsája, oldalvást, hivalkodva, mint valami kokárda. S a hogy a szerpentin-táncz után fölzúgott a taps, Mario végig nézett a Tivoli-kert népén. Mintha neki tapsoltak volna.
A tetszés zaja lassankint elcsendesült; Dél királynője énekelni kezdett. A műsornak ez a száma csak arra való volt, hogy a közönség nyugodtabban fürkészhesse a fátyolruha nem túlságosan féltett titkait. Mario azonban úgy találta, hogy ennél nincs szebb dal a világon. A közönségnek is tetszett a nóta; s a refraint rendesen együtt énekelte a művésznővel:
»Ojjé, a szerelem…«
Ez egyszer a refrain teljesen a közönségre és Mariora maradt. A művésznőnek hirtelen torkán akadt a hang, s csak kis híja volt, hogy ijedtében össze nem rogyott.
A mint véletlenül a kert mélyébe tekintett, egy hosszú sötét alakot pillantott meg, a ki a nyári viselet minden törvényének daczára magastetejü kalapot viselt, s a ki, keresztbe fonva a két karját, egy lámpa-oszlophoz támaszkodott. Ez az alak megrémitette Dél királynőjét, mint egy kisértet.
De csak egy pillanatra. Mire a zenekar rázenditett az utczai dal második szakaszára, a művésznő magához tért, s teli tüdővel kezdett énekelni. Sőt mintha szilajabbul hangzott volna a dala:
„Ojjé, a szerelem!
Ojjé!“
– Meg fog ölni! – szólt a tekintete, s borzongott a gyönyörűségtől.
A színfalak közt aztán elujságolta a többi leánynak:
– Fabrizio van itt, Fabrizio!
A lányok megirigyelték a szerelmi drámát, mely a mulatóhely csillagára várakozott, s összefutottak körülte.
– Nem félsz? – kérdezte az egyik.
– Rendőröket kellene hivatni – tanácsolta a virágárus leány.
– Legfeljebb megöl! – felelt mind a kettőnek.
Aztán kiküldött egy czédulát Marionak. A papiron ez állott:
»Várd meg az előadás végét, most nem mehetek ki. Csókol
Barbara.«
S lassan átöltözött.
– Ne kisérjünk ki? – kérdezte valamelyik leány.
– Nem, csak hagyjatok magamra. Ezen már át kell esni, előbb vagy utóbb.
Odakünn Fabrizio már várta.
A tekintetök összevillant, s egy pillanatig hallgattak mind a ketten.
– Gyere! – szólt aztán Fabrizio. A hangja parancsoló volt, de a lány nem is gondolt rá, hogy ellenkezzék. Ment utána, mint a hogy a kutya követi a gazdáját.
Ezalatt Mario türelmesen hallgatta az előadást. Mikor az utolsó zeneszám is elhangzott, fölkelt, ott hagyta a mulatókat, s megindult a művészek bejárója felé.
De a művésznő csak nem akart kijönni. Mario hűségesen sétált fel s alá, mintha a lőportornyot őrizné.
Egy leány végre, a ki utolsónak jött ki az öltözőből, megszánta a szegény kis tűzért.
– Barbara már elment, s azt hiszem, nem látjuk mostanában. Fabrizio jött érte.
– Mi az ördög? Hát kiszabadult?!
A katona megvakarta a füle tövét, s aggodalommal teli, visszabaktatott a kaszárnyába.
II
Mikor megérkeztek a lebujhoz, a hol Fabrizio lakott, Barbara hamarjában elmondta magában azt a kis imádságot, a melyet gyerekkorában tanult, s behunyta a szemét, mint a ki nem akarja látni a szivének szánt aczél villanását. Amaz megfogta a leány karját, s egy biztatónak nem igen mondható, ellenben nagyon határozott mozdulattal belóditotta Dél királynőjét a jól ismert vaczokba.
Az úton nem szóltak egy szót se. Ezt a tartózkodást Barbara főképpen az államhatalomnak köszönhette; Fabrizio ugyanis, minden tisztelete mellett is, a melylyel a rendőrség iránt viseltetett, idegenkedett attól a gondolattól, hogy túlságosan sokat érintkezzék a hatóság képviselőivel.
Egy pillanatig, a sötétben, Barbara vaczogott a félelemtől. De Fabrizio meggyujtotta a mécsest, becsukta az ajtót, s a hogy öklét összeszoritva, odaállott a lány elé: Dél királynője megkönnyebbülten lélekzett fel.
– Nem fog megölni – diadalmaskodott magában.
Fabrizio megragadta szeretője kezét, magához rántotta, úgy, hogy a leány térdre bukott, s rámordult:
– Te jelentettél fel, ugy-e?
– Én.
Daczosan vetette hátra a fejét s farkasszemet nézett a szeretőjével.
– Még csak nem is tagadod?! Te rongy, te czafat, te szemét!
S rávágott öklével a szép fejre, melynek a közelsége Mariot mindig megfosztotta attól a kis eszétől… Barbara sikongott, de a szomszédok nem törődtek a családi jelenet lármájával. Abban a házban láttak már másféle szeleket is. Egy pár revolverlövés talán fölkeltette volna a lakók kiváncsiságát, de kit érdekelt volna ott egy kis visitozás?!
Öt perczczel ez után a családi perpatvar után, Dél királynőjére nem igen lehetett ráismerni. Két szép szeme – e két örökös égbekiáltó vétek – nem látszott a kék és violaszin daganatoktól, fülbevalója helyén vérfolt piroslott; moczczanni se tudott: úgy össze volt törve.
S Dél királynője mosolygott.
– Legalább nem kergethetsz haza – nyögte boldogan. – Ezzel az arczczal két hétig se mehetek az utczára. Ugy-e? Aztán bizalmasan megbeszélték az ügyet.
– Mért jelentettelek fel? Mit tudom én! Mert őrült voltam. Látod, nem kellett volna megcsalnod!.. Kértelek, rimánkodtam, hogy ne csalj meg. Mikor rájöttem, hogy bolonddá tettél, s megláttalak azzal az aljas teremtéssel, elveszitettem a fejem. Egy óra mulva nagyon megbántam a dolgot, de már későn volt.
– Hogy lehetsz olyan ostoba! – szólt Fabrizio. – Hát te?! Te nem csalsz meg engem?!
– Nem, nem csallak meg – felelt Barbara komolyan.
– Hát a nápolyi öreg kereskedő? Meg az angol? Meg a katona?
– Az semmi. Élni csak kell.
S egy darabig mindaketten hallgattak.
Majd rátértek a vidámabb beszédtárgyakra.
– Hogy szabadultál ki? – kérdezte Barbara.
Fabrizio elmosolyodott; látszott rajta, hogy örvend a kis emléknek.
– Tagadtam és folyvást tagadtam. Utoljára se tudták rám sütni a dolgot.
Nevettek mindaketten.
III
Dél királynőjét vagy három hónapig nem látták a Tivoli-kertben. Egy szép napon azonban megjelent s újra énekelni kezdte – ojjé! – a szerelmet.
A lányoknak elpanaszolta a baját.
– Ott hagyott a faképnél, az alávaló! Fölszedett valahol egy kis sárga, beteg házi nyulat, és elillant vele. De, legyetek nyugton, megtalálom őket!
A Marioval való találkozás még bizalmasabb volt.
– Szeretlek, Mario – szólt a kis tűzérhez vacsorázás közben – szeretlek, mert jó vagy és nemes. Gyűlölöm a jellemtelen férfiakat; hidd el, akármilyen nagy bajuszuk van, gyűlölöm őket. Lásd, ez a Fabrizio csupa aljasság. Hazug és csaló. Megcsalja az asszonyokat, minden asszonyt megcsal! De ne félj, megtalálom őt, s akkor jaj neki, és jaj annak a kis nyomorultnak is! Vitriolt öntök az arczukba, meglátod, vitriolt!
– Különben – folytatta – a nagy bajuszú férfiak mind ilyenek, mint ez a Fabrizio. Csalók, hazugok, tolvajok. De engem nem nevet ki ez a Fabrizio, se ő, se az a kis sárga hajú leány, mert engem nem lehet kinevetni!
Addig fenyegetőzött, mig végre is megkisérlette a boszuállást. Vitriolt ugyan nem öntött az arczukba, de a Velenczei Lámpás nagy álarczos bálján alaposan megczibálta a sárgahajú leányt.
Szerencsétlenségére, Fabrizio is ott volt a közelben, s Fabrizio az effélékben nem ismerte a tréfát. Fölindulásában előrántotta a kését, s Dél királynője hetekig lebegett élet-halál között.
A vizsgálóbiró, a ki éppen egy esti mulatságba készült, dühbe jött, mikor a nagybajuszút eléje vezették.
– Megint itt vagy, Fabrizio? – kérdezte – s megint az a lány hozott ide?! Tudod-e, hogy kezdesz unalmas lenni a szerelmeiddel?!
– Még akasztófára kerülök a czafat miatt! – felelt elkeseredetten Fabrizio.
IV
Mario, mikor a kaszárnyából megszökhetett, órákat ült a beteg leány mellett.
– Te jó vagy és nemes! – sóhajtotta Dél királynője, mialatt Mario csókkal boritotta a kezét. – Mily kár, hogy ilyen nemes jellem nincs több a világon! Lásd, ez a Fabrizio maga a megtestesült aljasság. Tolvaj, hamis kártyás és csaló… Micsoda csaló!.. Minden asszonyt megcsal a világon!
Mario igyekezett másról beszélni. Kaszárnya-történeteket mondott el, de Barbara nem igen hallgatott rá.
– Ojjé, a szerelem! – szólt szomoruan. – Szegény Mario, mit tudod te azt, hogy mi a szerelem?! Én tudom, hogy mi az!
Aztán a betegek türelmetlenségével rivalt rá a szegény kis tüzérre:
– De mit beszélsz nekem mindig Fabrizioról?!
A GEROLSTEINI NAGYHERCZEGNŐ
I
Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok tánczoltak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt szinnel, ragyogással és illattal, de csak azt mondom, hogy akkor történt, mikor a búza ára tizenkét forint volt.
Csak valami kevéssel lehetett a porosz háboru után. Még emlékszem rá, a mikor vasúti állomásunkon egy nap húszszor is megpihent nagyfejű barátom, a Stephenson-féle gőzös. A teherkocsik teli voltak tömve emberanyaggal, tegnap fogott hadfiakkal, a kiken rosszul állt a mundér, katonasipkás parasztlegényekkel és jóképü munkás-alakokkal, a kik mindannyian a Búsul a lengyel-t énekelték, s a kiknek a kalapjánál csak egy pár szál gyöngyvirág jelezte, hogy ők is a császár dolgában utaznak. Aztán emlékszem a felfordulás és a zaklatottság napjaira is, mikor az egymásra nyargaló teher-vonatokat alig lehetett az állomáson elhelyezni. A meddig csak láthatott a szemem, Ártándtól Peterdig, mindenütt teherkocsik czammogtak; s hallottam, hogy ezek a kocsik mind búzát szállitanak. Aztán egyszerre elcsöndesedett a világ; esténkint, mielőtt bennünket lefektettek, a lámpa fényénél, mely most rám veti békés világát, apám felolvasta az ujságot anyámnak, s egyszer csak, nem tudom hogyan, megtanultam ezt a szót, hogy: Königrécz.
A katonák nem jöttek vissza oly szép rendben, mint a hogy mentek, de a búza ára egy darabig hűséges maradt szerelméhez, a tizenkét forinthoz. S én akármilyen öntudatlan kis semmiség voltam, megéreztem magam körül a jólét kellemetes szárny-csapásait. Azt hiszem, ez volt Magyarország ujabb történetének legszerencsésebb időszaka. A kiomló piros vérből áldás gőzölgött vissza a haza földjére. Az emberi vér tudvalevőleg nagyon termékenyitő valami; azt mondják, hogy csatamezőkön terem a legszebb, legaczélosabb gabona.
Mindezzel akkor nem sokat törődtem. A ponyvával takart búzazsák-hegyek csak kitünő búvóhelyekként tűntek fel előttem, s roppant hanczúrozásokat csaptunk az üres személy-kocsikban, melyek az állomáson nem tudom micsoda komoly küldetésre vártak.
Egyébként, ha csak szerét tehettem, kiszöktem az állomásról, s Franczival, a felügyelő fiával, odább álltunk a kút-ház környékéről. A nyakunkba vettük a mezőt s elbandukoltunk egész a nádasig. Ilyenkor csak enni kerültünk haza, s ebéd után megint neki estünk a csavargásnak. Ezek az órák és napok oly egyhangúan tűntek el, mint a hogy a forrásviz zuhog. Azt hiszem, az egész idő alatt nem beszéltünk s nem is gondoltunk semmit, csak barangoltunk, mint két kis kóbor kutya, melyek életet éreznek rongyos lábacskáikban, s mindenüvé oda ütik az orrukat, csak azért, mert mozogniok kell ezen az uj, ismeretlen világon.
Iskolába nem jártam; otthon tanitottak irni és számolni. S ma is áldom a gondoskodást, mely a bölcső melegéből nem engedett mindjárt egyenesen az iskola börtönébe, rettenetes kis eszkimók közé, a kik egymás feje tetején tanulják meg, hogy a létért küzdeni kell.
Tudtam, hogy a nádas előtt heverészni kellemetes dolog, tudtam, merre szól a bölömbika, tudtam, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s hogy mikor ő hegedülni kezd, akkor nekünk haza kell mennünk. Lehet, hogy ez kevés a tudományból, de nekem elég volt.
Csakhogy ez a szép idő nem tarthatott örökkön.
Hét vagy nyolcz esztendős lehettem, mikor egy tavaszi napon feltünő esemény történt a falunkban. Egy úr érkezett a nagyvendéglőbe, a ki mindjárt az első napon sorra meglátogatott mindenkit, a ki csak »az értelmiség«-hez számíthatta magát. Ez az úr tánczmester volt. Lesczinszkinek hivták, s azelőtt, mint beszélte, nagy birtokai voltak Poroszországban; de a poroszok lengyel származása miatt üldözni kezdték, ravasz módon kitudták örökéből, s Lesczinszki úr elhatározta, hogy nagyúri származása ellenére, a két lába munkájával fogja megkeresni a kenyerét.
Lesczinszki úr minket is meglátogatott. Kezet fogott az egész házban mindenkivel, apámtól a lámpagyujtogatóig, s meghívatta magát ebédre. Oly éhes és oly előkelő volt, hogy szüleim nem tudták megtagadni szerény kivánságát, s megigérték neki, hogy a tánczórákra én is el fogok járni. Ehhez az elhatározáshoz hozzá járulhatott az is, hogy a szüntelen való csavargás kissé elvadított, de mindenesetre nagyban hozzájárult az a kedvező körülmény, hogy a búza-ár szépen tartotta magát emlékezetes magaslatán. Végre is, Lesczinszki urat kárpótolni kellett valamivel poroszországi birtokaiért.
Szóval, meg kellett ismerkednem a czivilizáczióval.
Lesczinszki úr búcsúzás közben velem is kezet fogott és barátjának nevezett. Ez a kitüntetés nagyon hizelgett nekem, de nem mondhatnám, mintha örvendtem volna rajta, hogy művelődni fogok. Ellenkezőleg, egy kicsit meg voltam illetődve, s megilletődésem okát tüstént el fogom mondani. Mindamellett akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó. És másnap, mikor utóljára töltöttem Franczival egész napomat a mezőn, nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem intettem búcsút a kökény-bokroknak és az ökörszemeknek. Olyan gondtalanul kóboroltunk, mint azelőtt.
Nem tudtam, hogy mindörökre elbúcsúzom attól a valamitől, a mit szabadságnak neveznek, s a mi a költők szerint édesebb, mint maga a szerelem.
* * *
Emlékszem, hogy egy vasárnap délután volt, mikor apám elvitt az első táncz-leczkére. A kezem egy kicsit remegett kezében, s a világért se mentem volna nélküle. A nagyvendéglőhöz ugyanis fölötte kellemetlen emlékek füztek.
Az akkor mult télen tudniillik szintársulat ütött tanyát a nagyvendéglőben. A Grimm-féle szintársulat. Nem tudom, hallották-e önök a Grimm-féle szintársulat hírét? A Grimm-féle szintársulat nagyon kiváló művészi erőkből állott, de rideg kizárólagossággal csupán a Grimm család tagjaiból. Grimm papa volt az igazgató és hősszerelmes, Grimm mama a hősnő és a vígjátéki anya; a fiatal Grimm a bonvivant és a cselszövő, a két Grimm kisasszony a szende meg a kaczér, az ártatlanság meg a víg komorna, s a Grimm gyerekek a segédszemélyzet. Mindent játszottak; a Botcsinálta doktortól, Luczifer, a zöld ördögig, a mely látványos, kiállításos és elsülyedésekben gazdag ballet előadása különös nehézségekbe ütközött ama boszantó véletlen következtében, hogy a nagy szála pádimentoma fölöttébb hiányos volt sülyesztők dolgában. De a kisebbik Grimm-fiú oly ügyesen tudott a székek alá bujni, hogy ha mi remegtünk is, hogy az ördög feldönti a szinpadot, Grimm papa sohase látta meg Luczifert. Volt azonban a társulatnak egy különösen kedvelt darabja: a Szigetvári vértanúk; ezt adták a legtöbbször. Ilyenkor Grimm papa egész családjával szokott kirohanni Szigetvárból, mert a török hordát csupán Grimm Luczifer személyesítette, a ki a szinfalak mögött görögtűzzel és éktelen Allah-kiáltásokkal jelezte Szolimán világhódító hatalmát.
Ezeken az előadásokon természetesen nekünk is jelen kellett lennünk. Csakhogy, a mi engemet illet, én teljességgel nem voltam megelégedve ezekkel az előadásokkal.
Grimm papa ugyanis igen jeles tehetségű művész lehetett, de volt egy hibája. A hangja oly rekedt volt, hogy egy cseppet sem lehetett hallani. Ezt a hibáját akként ütötte helyre, hogy azokban a jelenetekben, melyek nagyobb drámai kifejtést kivántak, a hatás öregbítése czéljából, minduntalan elsütötte a pisztolyát. A legártatlanabb darabokban is húszszor-harminczszor szólaltatta meg ezt a szerszámot, a mely nála a hangot pótolta; a tragédiákat pedig egyszerűen végig lövöldözte.
Minthogy a Grimm papa esztétikai nézeteitől az enyémek lényegesen eltértek, többször hatalmas acsarkodással adtam kifejezést nemtetszésemnek és ijedtségemnek. Apám szeretett volna ugyan hozzá szoktatni, hogy a művészi erőkifejtést úgy tekintsem, a mint mások tekintik, tudniillik a falu egész »értelmiség«-ének jóakaratú szánakozásával, de minthogy hiábavaló volt minden erre irányuló kisérlet, utóljára is le kellett mondanom a műélvezetekről.
Azóta minden művészet gyanús volt előttem egy kicsit. S hiába biztattak, nem oszlott el kételkedésem, hogy vajjon a táncz-tanulás nem jár-e szintén sűrű pisztoly-lövésekkel. Hanem azért nem ellenkeztem.
A nagyvendéglő környéke teli volt emberrel. Lesczinszki úr előbb a »tisztelt pór uraknak és urhölgyeknek« adott oktatást; s csak a következő óra volt a főbbrendűeké. A »pór«-rendből ugyan csak igen kevés pályázó akadt, de ez nem csökkentette a közérdeklődést. A gyülekezet türelmesen végig várta az órát, s a rendkivül komoly arczokon meglátszott, hogy a szálából kihallatszó hangokat legalább is igen különöseknek találják.
– Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!
Lesczinszki úr hangja volt. A poroszok áldozata egészen más művészeti iskolához tartozott, mint Grimm úr. Ellentétben kitünő elődjével, ő viszont a hangjával toldotta meg, a mi a hegedüjéből hiányzott.
Mert hegedült is. Hegedült, énekelt és tánczolt egyszerre. Ezenközben tanítgatta, tanácscsal látta el, jobbra-balra vezényelte, és művelte, pallérozta csapatát:
– Tisztelt pór úr, ne tessék a sarkán mozogni. Csak lebegni tessék, csak lebegni. A fő a könnyedség, a könnyedség. Még egyszer kérem. Harmadik figura: la poule. Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!
II
Nagyon meg kellene öregednem, hogy ezeket a hangokat valaha elfelejtsem. Vagy három hónapon át nem igen hallottam egyebet. Keringőt, hopszpolkát, mazúrt, mindent a Gerolsteini nagyherczegnő négyesére tánczoltunk. Úgy emlékszem, még a körmagyart is a »trallala rittá«-ra jártuk.
A világért se gyanúsítottam volna Lesczinszki urat, hogy talán nem is igen ismer egyéb zenedarabot. Lesczinszki úr az első pillanattól fogva mély hatást tett rám, a akkor még nem szerettem birálgatni azokat, a kik tiszteletet gerjesztettek bennem. A mint egyszerre hegedült, énekelt, tánczolt, ugrált, vezényelt és bókolt a hölgyeknek: ama különös megjelenésű, ördöngős ezermesterek egyikének tünt fel előttem, a kikről mesés könyveim beszéltek.
És a táncza, ah, a táncza! – mondotta volna Gretchen.
A kiket addig én tánczolni láttam, derék körorvosok, kedves csendbiztosok, és víg, aranyos falusi asszonykák voltak, a kiket az isten mintha ezer számra, csomagonkint küldene a világba. Ha tánczoltak, a maguk jókedvére tánczoltak, de úgy, mintha fizették volna őket érte. A férfiak döngették a padlót s az asszonyok kellemesen toporzékoltak. Hát még azok, a kik velem együtt hallgatták a Gerolsteini nagyherczegnő igéjét! A segédjegyző, a ki nem tudott lábujjhegyre állani, s a bérlő-kisasszonyok, a kik úgy ődöngtek sárga ruháikban, mint megannyi kéthetes kacsa. Nem térhettem ki az összehasonlítás elől. A Lesczinszki úr táncza egyszerűen pillangó-röpködés volt. Az egész kicsi soványság, mintha nem e földről való lett volna, egyszerre csak elhagyta a pádimentomot, s lebegett, ah lebegett, mint egy angyal. Azt mondanám, hogy egy tündér lelke lakott a lábában; de úgy tetszik, otrombaság volna a lábáról beszélnem, mert Lesczinszki úr maga volt az éther.
S én, e tánczot látva, egyszerre ráismertem arra a rejtelmes valamire, a minek, mint utóbb megtudtam, művészet a neve.
Az éther azonban koronkint elfáradt, és »szünet«-et jelentett. Ez a tiz percz a szellemes társalgásé lett volna, de engem ilyenkor is csak ő foglalkoztatott. Elnéztem hullámos mozdulatait, kecses sasirozását, s ámulattal hallgattam a különös dolgokat, a miket a bérlőkisasszonyoknak mondott. Egy ismeretlen világot sejtettem e légies emberke mögött, s elbeszéléseinek hallatára valami megmozdult bennem, mint Dávidban, a pásztorgyerekben, ha csatákról szólottak előtte.
Azelőtt abban a perczben aludtam el, a mikor lefektettek. De egy idő óta nem tudtam tüstént elaludni, és a sötétben is csak a Lesczinszki úr szavai kóvályogtak a fejemben:
– Egy este III. Napoleon így szólt hozzám: Tudja, barátom…
Azelőtt csak a természetet ismertem. S a természet oly öröktől fogva ismerősnek, oly egyszerűnek, oly magától értetődőnek tünt fel előttem, hogy ügyet se vetettem rá. És most egyszerre előttem állott: a nagyvilág.
A nagyvilág egész megzavaró, nyugtalanító költészetével.
S a nagyvilág oly kegyes volt, hogy leereszkedett hozzám.