Hajnal tájban mind a hárman fölkerekedtünk. Aldulianunak eszébe jutott, hogy jobb lesz a szomszéd éjjeli kávéházban.
– Félhatig még megihatunk egy-két pohár cognac-ot.
Ernő nem akarta elhagyni a vendégét; útnak indultunk. A kávéháznál elbúcsúztam tőlük, s nem volt okom megbánni, hogy nem tartottam velök.
– Képzeld – szólt Ernő, mikor legközelebb találkoztunk – micsoda kalandunk volt!
S elbeszélte a dolgot. A mi közös barátunk megint megvert egy embert, a ki belékötött.
IV
Ernőnek a halála után nem igen hallottam többé a mi hadnagyunkról. De azért nem lepett meg valami nagyon, mikor azt olvastam a lapokban, hogy kőzeteim barátja agyonlőtte magát. Úgy tünt fel előttem, hogy ennek előbb-utóbb be kellett következnie.
– Hja, az alkohol! Ó, az alkohol!.. – sóhajtoztam magamban.
Mintha az alkohol avagy egyéb elfogadható okok nélkül soha se halna meg az ember.
Annál mélyebben megilletődtem, mikor, nemrégiben véletlenül megtudtam ennek az öngyilkosságnak a történetét.
Egy tiszttársa beszélte el, a ki ott volt, mikor a szegény fiút ravatalra tették.
A dolog így történt. Aldulianu Szilveszter-este egyedül jelent meg a nagyvendéglőben, a tisztek asztalánál; a többiek valami mulatságra mentek, de a hadnagy, a ki egész nap rosszkedvü volt, nem tartott velök. A szomszéd asztalnál részeg kovácslegények mulattak. Egyikük különösen nagy lármával volt, s minduntalan belebömbölt a czigányzenébe. A többi asztalnál ülőknek természetesen nem tetszett ez a kissé zajos mulatság, de senki se mert kikötni a duhajkodókkal, ellenben annál gyakrabban pislantgattak a vacsorázó tiszt felé, vajjon meddig tűri még a dolgot. Végre is oda kellett szólnia, hogy legyenek csöndesebben. De a felszólitás nem volt elég erélyes, s a tisztnél nem volt kard, csak a lovagló-korbácsa. Mindez igen biztató volt a duhajkodókra nézve, s a megszólított feleletül egy boros üveget vágott oda a hadnagy asztalához. Aldulianu erre felkapta a lovagló korbácsot s egy párszor végig vágott vele a kovácslegény fején. Erre mindnyájan neki estek a tisztnek, leteperték a földre s agyba-főbe verték. Aztán odább állottak. A félholt ember haza vánszorgott s agyonlőtte magát.
Ha az első mukkanásra megtámadja őket, ha nem engedi, hogy észrevegyék a fegyvertelenségét, ha ő kezdi hajigálni a boros-üvegeket, ha részeg és garázdálkodni kezd, egészen másként fordul a dolog. De nem így történt.
A szerencsétlen józan volt.
A SZERELMES GLADIÁTOR
I
– Mester – szólt a marchese s egymás után bontogatta fel a leveleket – Ő Szentsége áldását küldi önnek, mint szent egyházunk hű fiának, kinek áhitattal teljes Requiemjében mindig öröme volt. Ő felsége a király, sajátkezü sorokkal tiszteli meg önt s a Salvator-rend nagykeresztjéhez jó kivánatait csatolja. Koronás asszonyunk barátságosan kéri, fogadja szivesen fehér rózsáit. Rovere gróf a lángelmét megillető hódolattal üdvözli önt a mai nagy napon, s a szent kollégium…
Elhallgatott, mert mély lélekzet hangja csapta meg a fülét. Az aggastyán aludt.
Összetöpörödött, nyomorult kis teste egészen elsüppedt a virágos bársony karos-székben, mely széles volt, mint egy czifra sírbolt. Álla mellén pihent, s alsó ajka bután pittyedt előre. Szempillái le voltak csukódva s pergamenszerü arczáról eltünt az utolsó, bágyadt életszin is. Mintha meghalt volna.
A marchese vállat vont, s egy pillantást vetvén Girolamora, hátra dőlt a széke párnájára. Aztán tisztelettel várakozott. Girolamo nem moczczant. Ugy állt az ajtónál, mint egy szobor; készen most is, mint mindig, hogy ha kell, azonnal ravatalra tegye az urát.
Az óra tizenkettőt berregett; a vén ember felriadt.
– Miért hallgattál el? Folytasd.
A marchese engedelmeskedett.
– Cornaro herczeg Róma hódolatát tolmácsolja. Mastai gróf Firenze-ét. Bonafede grófné boldog, hogy a mai napot megérhette.
Az utolsó név szeget ütött az aggastyán fejébe.
– Bonafede? Bonafede?! Nem emlékszem.
A marchese kaczkiás szőke bajusza alól egy légies mosoly lebbent el. A grófné és a mester viszonyáról megemlékezett minden jóravaló zenetörténelem. Bonafede grófné volt a mester Steinné asszonya.
Ugy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, s türelmesen nézegette tovább a leveleket.
– Brunelleschi, a kiadó, és Maurocordato, a San Felice igazgatója, mentegetőznek. Azt vallják, teljesen ártatlanok benne, hogy az a bizonyos ujság a vakmerő csinyt elkövethette. Az igazgató a legnagyobb óvatossággal járt el. A partiturát csak ketten kapták kézhez: a Corticelli és Lagrange. A többiek az utolsó próbákig nem ismertek a darabból többet, mint a tulajdon szerepüket.
– Lagrange? Ki az a Lagrange?
– Az ön tenorja, mester. Lagrange énekli Ninust. A Corticelli pedig…
– Tudom. Ő a királyné. Hogy is hivják? A nevét elfelejtettem.
– Semiramis, mester.
– Igen, hisz mondtam. Miért nem folytatod?
– Ez a levél azé a bizonyos ujságé. A szerkesztő arra kéri önt, hogy álljon el a keresettől, s kifejezéséül, hogy a közlés ellenére is tiszteletben tartja az ön jogait, ötezer lirát ajánl fel Milánó szegényeinek.
– Ez szép tőle, nem igaz? Mit szólsz hozzá?
– Semmit – felelt a marchese dühösen. – Be fogom pörölni a gazembert.
– Nem értelek, keresztfiam.
– Végre is, mester, nem engedhetem, hogy önt megrabolják… Mi az?
Kivülről félénk motoszkálás hallatszott, s az ajtó egyik szárnya egy arasznyira elvált a másiktól. Girolamo kinézett, néhány halk szót váltott valakivel, s aztán jelentőséggel hunyorgott a marchese felé.
– Mester – tolmácsolta emez az alázatos jelentést – a nagy teremben Milánó küldöttsége várja önt. A polgármester meg a többiek…
– Neked kell elfogadnod őket, rosszul érzem magam. Tudod, hogy nem szabad sokat beszélnem.
– Meg fogják hívni önt egy lakomára, mely mindjárt a première után lesz. Ezzel a lakomával maga a város tiszteli meg önt. Mit feleljek nekik?
– Mondd meg nekik, hogy én törődött, öreg ember vagyok, s hogy az előadás után rögtön le fogok feküdni. Micsoda bolond gondolat is volt, hogy én majd velök éjszakázom. Azt akarják, hogy megrontsam a gyomromat, s bele haljak a lakomájukba?! De hát várjanak egy kicsit! Vagy Del Puente már egy-két hónapot sem tud várni?!..
Arcza szederjes szinre vált a haragtól, s a lélekzete elakadt minden második szavánál. Egy köhögés-roham megmentette a marcheset a továbbiaktól.
Lement a nagyterembe, elmondta az alkalmi szónoklatát, szétosztotta hálakészletét a küldöttség tagjai közt s szépen visszasétált a börtönébe. Micsoda rabság! De négy millió örökség mindig megérdemli, hogy az ember egy kicsit fáradozzék is érte.
Mire visszatért, az aggastyán már ismét mélyen aludt. Nyöszörgött. Talán azt álmodta, hogy a lakomán van, s etetik erőszakkal.
A marchese zsebre dugta a kezét, az ablakhoz állott s egy kalitkában gubbasztó madár sóvárgásával nézett a napfényes utczára. Odakünn, a palota egyik oldalkapuja előtt, éppen akkor állott meg egy roppant virágszállitó kocsi.
– Ahá! A Laetitia herczegnő rózsái.
Nem állhatta meg, hogy a rózsákról a múmiára ne pillantson. A múmia ebben a pillanatban nem nyujtott valami szép látványt. Árvalányhajszinü, ritkás szakállán egy orvosság-csepp disztelenkedett, s az inge fekete volt a burnót-portól. Az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy ebből a nagy fényűzéssel bútorozott, díszes és ragyogóan tiszta szobából ezt a kis szenynyességet egyszer már ki kellene söpörni.
A marchese összenézett Girolamoval s oda szólt neki:
– Ocsmány dolog megöregedni, mi?
II
Este nyolczkor begyömöszölték az öreget az ünnepi hintóba, végig hajtattak vele a fellobogózott Corsón, hogy az egész város kiéljenezhesse magát, s tiz percz mulva ott voltak a kivilágitott San Felice előtt.
Maurocordato ünnepi beszéddel fogadta a nagy zeneköltőt. A mester megadással hallgatta végig a lángelméjét dicsőitő szép szólamokat, motyogott egy pár szót, s átengedte magát két vastag hölgynek, a kiket nem ismert, s a kik bedugták a páholyába. Mikor az ismeretes kis ősz fej megjelent a páholy fenekén, az egész közönség felállt s falrengető evvivában tört ki. Mindenki tapsolt, tombolt, éljenzett; a mester alig győzte a hajlongást. Végre lecsillapult a jerikói lárma; a mester helyet foglalt a polgármester és a marchese között, a karmester botja megrándult, s az előadás megkezdődött.
Az első hangok elvesztek. A közönség élvezni akarta a ritka látványosságot, s minden szinházi üveg a szomorú kis fejet kereste, mely egyedül sáppadozott a vakitó fehér vállak és gyémántok pompájában. Az öreg erre az alkalomra meg volt mosdatva, s a hölgyek úgy találták, hogy Itália büszkesége nagyon szép aggastyán.
Itália büszkesége vagy negyven év óta megért már egy egész sereg szinházi diadalt, de ő sem ért meg nagyobbat és lármásabbat, mint ezé a Semiramisé volt. A tüntetésnek, a tetszés-zajnak nem volt se vége, se hossza; Corticellit és a franczia tenort egész orkán hívta minden jelenet után.
A második felvonás végén nem lehetett többé kétség, hogy a siker óriási; és Lippi, a félelmetes Lippi, a foyerban úgy beszélt, mintha kéjgáztól csipett volna be. Szerinte a mester felülmulta önmagát; felülmulta Aidát, Othellot, és mindent, a mit csak felül lehet mulni. Csak egy nézet volt az egész szinházban: az, hogy a mi nagyszerüt a mai zenei tudás és a melódiában való gazdagság karöltve alkothatnak, az mind benne van ebben a Semiramisban. S a lelkesedésnek nem volt határa többé. A harmadik felvonás után Laetitia herczegnő átment a mester páholyába s megcsókolta az ősz ember kezét; a közönség ujjongott és tombolt.
– Ki volt ez a szép fiatal hölgy? – kérdezte a mester a polgármestertől, mikor a herczegnő kiment a páholyból.
Egész este ez volt az egyetlen megnyilatkozása. Különben szótlanul állta az ünneplést, s néha szinte ijedten nézte a mámoros tömeget, mint egy megrémült szent madár, melyet a bálványimádók körültánczolnak. Már az első felvonás után kimeritette a temérdek ráparancsolt hajlongás. A pellengéren állók kifejezéstelen arczával nézte a rászegezett messzelátókat, majd bambán, üres szemmel nézett a szinpadra, mint a kinek fogalma sincs róla, mi történik előtte.
Csak egyszer látszott rajta némi élet: a harmadik felvonásban, Ninus és Semiramis nagy kettőse alatt. Ekkor mintha érdekelte volna egy kissé a zene; a szeme pislogott s a keze reszketett. Aztán ismét visszasülyedt érzéketlenségébe.
Lippinek feltünt ez a csodálatos viselet, s nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze a marchesetől, a ki öt percznyi pihenésre a foyerba menekült:
– Mi baja a mesternek? Mintha beteg volna.
A marchese vállat vont.
– Mi baja? Álmos! Mindig álmos.
III
A marchese tévedett. Mikor haza értek, az aggastyán, méltó bámulatára, arra kérte, hogy maradjon vele.
– Ne menj ma a klubba. Igyál velem egy csésze teát. Még nem akarok lefeküdni.
Lám, lám! A kadávert életre galvanizálta a diadalmas est. Tehát mégis van valami, a mi nem sorvadt el benne tökéletesen; s ki hitte volna: a hiúság!
Elég szomorú tea volt, annyi bizonyos. Az öreg a pohara fenekét nézegette. A marchese, titokban, minden öt perczben rápislantott az órájára.
Egyszerre, váratlanul, s mintha előbb gondolkozott volna valamin, megszólalt a kadáver:
– És te elhiszed, hogy tetszett nekik a darab?!..
– De mester, hisz az egész ház el volt ragadtatva!
S elmondta a bizonyságait. Az öreg végig hallgatta a fejtegetést, s aztán a fejét rázta:
– Bolonddá tesztek. Mindnyájan bolonddá tesztek. Még te is.
Majd kikivánkozott az erkélyre. Teli volt ez este különös szeszélyekkel.
Girolamo nem bízott a langyos tavaszi levegőben, s körülbástyázta az urát pokróczokkal. A marchese engedelmet kért, hogy elolvashassa az esti lapját. Visszahuzódtak; s az aggastyán magára maradt a nagy erkélyen.
A Piazza már teljesen el volt hagyatva, s az utczalámpásoknak csak a fele égett. Még ezek a pisla lángok is bántották, s behunyta a szemét.
De alig hogy behunyta, megjelentek előtte az elektrom tüzkígyói. Ujra maga előtt látta a villamos lángokból kirakott ragyogó félkört, a meztelen vállakkal s a neki szegezett messzelátókkal. Fülében a nagy kettős néhány akkordja zsongott; s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a fúvók harsogását hallaná.
Az arczokra és a szavakra nem emlékezett többé. Csak egy szép fiatal hölgyet látott, a ki a kezét csókolta, s a kinek a nyakáról gyémántok szórták szerte a tűzsugarakat.
– Bolonddá tesznek – motyogta magában. – Mindnyájan bolonddá tesznek. Az egész nem ér egy hajitófát.
Aztán nem látott, nem hallott és nem gondolt semmit. Valami édes zsibbadtság szállotta meg, mely oly csillapitó, oly megnyugtató volt, a milyen lehet majd az a legutolsó. A Piazza házai himbálózni kezdtek körülötte és szempillái lezárultak.
Egyszerre vidám fütty-szó verte fel szenderéből. Egy elkésett mulató bandukolt végig a Piazzán, s léptei nagyokat koppantak a kövezeten. Jó kedve lehetett. mert czikk-czakkosan sétált, s nem feszélyezte magát. Az aggastyán felkapta a fejét s fülelni kezdett.
A kapatos úr a Szerelmes Gladiátort fütyölte, a Szerelmes Gladiátor elcsépelt bordalát:
Quintilla esküjét a szél
Elvitte messze, messze…
Valami mesterlegény lehetett, a ki nem igen állott a zenei műveltség magaslatán, s a ki egy kissé elmaradt a kortól.
A Szerelmes Gladiátor! Az első operája. A negyven év előtti Gladiátor, mely azóta kintornák és hangolatlan zongorák prédája! A Gladiátor, mely azóta otthon van minden csapszékben, s bejárta az egész világot.
A Gladiátor! Bizony több mint negyven éve annak!..
És látta magát szaladgálni igazgatótól igazgatóhoz, csikorgó hidegben nyári kabátban, melyre ildomos foltot varrt a Nanetta kis kövér keze.
És látta a kis Nanettát is. Egyszerre csak elébe mosolygott az a helyes kis arczocska. Látta kaczagó szemét, pittyes száját, gyönyörü fogait és az örök veres pántlikát a kalapkája mellett.
Különös! Az imént arra sem igen tudott visszaemlékezni, a mi két órával ezelőtt történt vele, és most mintha csak előtte állna a nagy pohárszék, a kakukkos óra, a fehér csipketakarós ágy, Cherubini egy ujságból kivágva, s a piaczi virág a festett cserepekben.
Mintha egyéb se hiányzott volna, csakhogy: »Tessék! Isten hozta, fiatal úr!« – belépjen a régi szobájába. És látta, a mint szemközt könyökölnek a kis görbe lábu asztalkájukon, vacsora után, a vasárnapi fél lirás bor mellett. Nanetta nevet és ő handabandázik. »Tudod, Nanetta, ha majd a Gladiátort előadják, veszünk egy nagy álló tükröt, egy virágasztalkát és porczellánt tizenkét személyre. Tudod-e, hogy akkor nagyon sok pénzünk lesz?! És soha ki nem fogyunk a pénzből, mert meglátod, ha a Gladiátor-t előadják, én híres ember leszek.« Nanetta kaczag és azt feleli: »Hagyj nekem békét a szamár gladiátoroddal!« Ő elkezd vitatkozni: »Ne bántsd a gladiátoromat.« És Nanetta: »Ó, ismerem már ezt a híres gladiátort!« Aztán nevetnek, mert mindig nevetnek…
A szegény kis Nanetta! Vajjon hová lett?! De hát hová lett a tavalyi hó?!..
A messzeségből még mindig hallatszik a füttyszó. A virágos kedvű úr most már a gladiátor dalára gyújtott rá, melyet a vándor tenoristák annyira elkoptattak:
Ha visszatérek a porondról,
Csókod lesz a pályabér…
A dal egyre távolabbról és távolabbról hangzik, végre elhal. És a Piazza ismét csöndes.
* * *
A marchese, elolvasván a tőzsde-tudósitást, fölkelt s megindult az erkély felé. Ugy találta: ideje, hogy az öreget kiszedjék a pokróczokból, s dunyhái közé tegyék.
De alig tett pár lépést, álmélkodva állt meg az erkély nyitott ajtajánál. Aztán oda intette magához Girolamot s igy suttogott hozzá:
– Nézd csak, nézd!
Az öreg halkan fütyörészett s a bárányfelhőket nézte, mialatt két nagy könnycsepp gördült végig az arczán.
TELEPATHIA
I
Orgonanyíláskor, egy édes áprilisi este, a kis Pallayné búcsút vett ettől a rossz világtól, s minden nagyobb lárma nélkül szépen lecsukta a szemét, azt a híres nefelejcsszemet. Közel a villához, egy kávéházban, valami malacz-banda Rip van Winklet nyomorgatta; a kocsik szemtelenül dübörögtek az ablak alatt; a hold bepislantott az erkély-ajtón s aztán nyugodtan sétált tovább az égen; egy szobaleány elszaladt a klubba Pallay urért; és a világ tovább forgott.
Mikor az ember egy gyönyörűen fésült rendező karján, először lép be a vigadó nagy termébe, s ott nem lát mást, csak százezer kis csillagot: bizonyára másként képzeli el egy bálkirálynő halálát. De meg volt irva, hogy a kis Pallaynénak, a mint az életében nem sikerült semmi, ne sikerüljön a halála sem.
A temetést elmosta az eső, s a közrészvétet kissé megtompitotta az Operaház uj vendége, egy amerikai énekesnő, a ki Dinorahban hihetetlen gyémántokat rakott magára. Ezek a gyémántok biborszinü tüzükkel lefoglaltak minden érdeklődést, s a kis Pallayné, a kit már három év óta meglehetősen elfelejtett a világ, nem kaphatott a közfigyelemből némi kárpótlást, most, utóljára sem. Az ő halála már régen befejezett ügy volt; s találkoztak, a kik azt kérdezték: »Hát csak most halt meg szegény?!«
Az arczképei lassankint eltünedeztek a kirakatokból s a régi barátnők egyre szórványosabban tárgyalták a szomoru esetet: »Mit szólsz a szegény Klárihoz? A fűző ölte meg; az a bizonyos, mesés, botrányos, képtelen fűző!« Pallay úr egy darabig gyászához méltó komolysággal osztogatta a whist-kártyákat, s illőképpen borongó arczczal hallgatott, ha lányos történeteket meséltek körülötte, de később ő is engedett a szigorúságából. Sőt, amiképpen vihar után az ég, derültebbnek látszott mint azelőtt. Hiába, egy tüdővészes asszony soha se tréfa dolog. S koronkint voltak hangulatai, melyek ismerőseit a műegyetemen töltött éveire emlékeztették.
Helén, az első komorna, birta ki legtovább a gyászszal járó fáradalmakat. Egy hétig tüntető makacssággal járt ki a temetőbe. A másik héten azonban férjhez ment egy derék mészárosmesterhez, a kit a Pallay úr végső utalványa teljesen meghóditott. A lakzi után Helén is jónak látta beszüntetni a temetőt. És a hullámok szépen összecsaptak a kis Pallayné emléke felett.
Azaz, hogy még sem egészen.
Legalább lelkiismeretes életrajz-írók hozzá tennék a kis Pallayné történetéhez, hogy Török Ernő egy fél esztendeig száraznak és ízetlennek talált minden szivart a világon, s untalan korholta a legényét, a mi azelőtt nem volt szokása. Sőt azt is, hogy a nevezett úr néha, hajnal felé, kénytelen volt meggyújtani a lámpáját, csak azért, hogy ne lásson a sötétben folyton egy nefelejcs-szempárt, mely ha mosolygott, akkor is mintha könnyezett volna, ha pedig könnyezett, akkor is mintha titokban kissé mosolygott volna a részvevő baráton.
II
Hogy mi köze volt Török Ernőnek a kis Pallaynéhoz? Egy kicsit a szeretője volt neki szegényke. De, istenem, olyan kevéssé!
Ugy három esztendős lehetett ez a meglehetősen légies összeköttetés. (Mert viszonynak nem volt nevezhető; legfeljebb viszonyocskának.) Abban az időben keletkezett, mikor egyszer véletlenül találkoztak Meránban.
Egy este az Ernő látogatása valamivel hosszabbra nyúlt, mint rendesen. Ott ültek a Hôtel de France első emeleti nagy szobájában, az erkélyajtó mellett. Az est meleg volt, s a jerikói loncz, mely kívül szerelmesen tapadt a falhoz, bekandikált a szobába, mint egy, rostélyának magasáról csúfolódó kis majom. Versekről beszélgettek. Az enyhe levegő, mint husvétkor a pápa a loggiáknál, csak bocsánatot hirdetett, a kis Pallaynét előtte való nap nagyon elkínozta a fejfájás, aztán Meránban akkor tavasz volt, szóval, nincs mit mondanom tovább. Mindez úgy esett meg, mint az álom. Azt mondják, előfordul ilyesmi a legjobb családokban is.
Hölgyek, a kik kedvelik az érzelmes jeleneteket, az ilyen alkalmakat nem szokták csak úgy, hiába, elszalasztani. De a kis Pallaynénak meg éppen egész tavai voltak a könnyekből. Valóságos síró masina volt ez a szegény kis Pallayné. És világos, hogy nem engedhette el Ernőnek a hasonló helyzetekben szokásos nyilatkozatot:
– Miért akarta ezt, mikor…?!
A többit már csak a tekintete mondta hozzá, de a tekintete elég nyiltan beszélt. Ezt lehetett kiolvasni belőle:
– Miért akarta ezt, mikor tudja, hogy mást szeretek?!
Ernő magában azt mondta rá, hogy: »Hogy miért?.. Ezt ugyan kitalálhatná!« – és másnap sokat pödörgette a bajuszát. Ismerte ő már az efféle asszonyi beszédet. Tudta, hogy vannak asszonyok, a kik zárdanövendékek módjára pironkodva mennek keresztül mindenen, de azért keresztül mennek: gázlón, sekélyen s vizeséseken.
Azonban, hogy igazságosak maradjunk hozzá, el kell ismernünk, hogy nem volt sokáig nagyra a hóditásával. Néha később is megtévedett ugyan, s voltak órái, mikor a kis Pallayné odaadásával azokra az elragadó bibliai asszonyokra emlékeztette, a kik, mint Ruth és Rebeka, szolgálóik is tudtak lenni uraiknak és parancsolóiknak: de csak ritkán áltatta magát. A sok sírásban a szegény Klárinak néha-néha szétbomlott a haja, de a kis bibliai teremtés, mihelyt megfésülködött, ismét csak visszaváltozott síró babává. S egyszer, mikor Ernő elég ügyetlen volt észre nem venni, hogy a baba egy cseppet sincs bibliai hangulatában, a kis Pallayné fel is lázadt a sorsfordulat ellen:
– Nem, nem, ez gyalázatos. Ez nem méltó hozzám, de nem méltó önhöz sem.
A leggonoszabb az volt, hogy magában egy kissé igazat adott neki. De semmi se köt le jobban, mint a fél-győzelem, a mely voltaképpen mindig fél-kudarcz.
És mert keresett, talált is egy kitünő okot arra, hogy ne álljon tovább. Elhatározta, hogy visszavonulni, megrongyolt méltóságérzettel, éppen oly nevetséges volna, mint a milyen színarany ostobaság. De bizakodott is egy kissé. Azt remélte, hogy a síró baba majd csak bele fog törődni asszonyi sorsába, asszonyiságból.
A jó szándék nem is hiányzott szegényből. Ilyenformán igyekezhetett az elrablott szabin nő, hogy római nővé változzék át. Ernő már-már azt hitte, hogy a győzelme meg van foltozva szépen. De utóbb kiderült, hogy ez az igyekezet tisztára lovagiasság volt. A síró baba mintha csak gavalléros kötelességet teljesitett volna, mikor sorsát átengedte amannak a másiknak. Jónevelés dolgának tarthatta az egészet. Talán úgy gondolkozott, hogy a ki á-t mondott, annak tisztességből b-t is kell mondania. Ernő dühöngött, de azért nem tudta rászánni magát, hogy végre is szakítson.
Ezenközben pedig nagyon megszokta és nagyon megszerette a kis síró babát. Jó kis lány volt az minden regényességével, minden ábrándosságával, minden csacsiságával egyetemben. És ha szabadjára hagyták, a jobb óráiban nagyon kedves is tudott lenni. Ernő leszámolt az esettel, és néha úgy nézett furcsa kis szeretőjére, mintha most látná először.
Lassankint valami evangéliumi hangulat érte utól. Mi haszna tartja szegénykét a karjában, mikor az a rejtelmes kis lélek olyan messzeségben van tőle s oly örökkön megismerhetetlen előtte, mint maga a Sirius?! Hiúságának a sebe hamarább behegedt, mint képzelte volna, s egy nap, az nap, mikor a síró baba először volt nagyon rosszul, azon lepte meg magát, hogy önzése elcsitult, s hogy a mit a szegény teremtés iránt érez, az inkább mélységes szeretet, mint akármi más.
S a mint fáradtan hagyta abba ennek az elérhetetlen, meghódithatatlan érzésnek az üldözését, az a rejtelmes valami mintha közeledett volna hozzá, a hogy egy neki bátorodott őz közeledik a vadászhoz, a ki már megunta a lest s leheveredett a fűbe. A nagyon érzékeny és szemérmes lélek kezdett megnyiladozni előtte. De ez a siker már örömtelen volt. Mert csak azok a könnyek érdekelnek igazán, melyeket értünk ontottak.
Aztán jött a nagy betegség, és utóbb le kellett mondani egészen.
Ernőben ekkor már a bukott Don Juan valóságos dajkává változott át. Ha koronkint ki akart tárulni a karja, csak azért volt, mert szerette volna az ölében hurczolni ezt a szegény, elhagyatott, összeesett teremtést, mint egy kis babát, a kinek a fájdalmai, a bajai, az apró örömei nem a mi fájdalmaink, bajaink és örömeink, s a kit mégis jobban szeretünk, mint összes lelki rokonságunkat. Tudta, hogy a betege menthetetlen, s nem volt egyéb gondolata, mint hogy, a mig lehet, apró örömöket szerezhessen neki. És végezte, a hogy a régi világban kezdették: a troubadourok figyelmességével.
Szerelmük egyre hasonlatosabbá vált a tripoliszi szőnyeg-alakok, a haláluk után érzelgő Jaufre Rudel és Melisande árnyék-szerelméhez. De a síró baba épp ilyennek kivánta az ő spanyolját. Kissé meg is hatotta ez a minden önzéséből kivetkező hűség, s egyszer, egy nagyon kegyes órájában, meg akarta jutalmazni betegápolóvá alázkodó lovagját. Kiválasztott egyet a fehér rózsáiból, s egy királynő mozdulatával, a kinek az ujjai érintése nyomán ereklyék támadnak, ajándékozta meg utolsó udvarlóját:
– Ezt a rózsát magának adom.
Azután mindennap megkapta fehér rózsáját a betegápoló. Azután egyszer megkérdezte tőle: »Hallja, mit csinál maga az én virágaimmal?« (Azt felelte, hogy a rózsák Musset-versek mellett hervadnak el, s magában azt gondolta, hogy már nem fog annyi rózsát kapni, mint a hány rózsátlan Musset-verse van.) Azután ez így volt egy kis darabig. Azután nincs tovább.