A menekülő Élet

A RÉMÜLET IMÁJA

 
Óh, rémült kiáltás: „jaj-jaj-jaj“,
Kivel gyakorta riasztom föl
Magam s ördöngös éjeimet,
Be Istennek tetsző lehetsz te.
Nincs szebb ima a rémületnél
S a hörgésből szabadult jajnál
S nincs az életben hivóbb szózat,
Mint a szörnyedtség vad szózata.
 
 
Csóktól, pestistől, tűztől, viztől
Vacognak kis, bomlott álmaim,
Szégyenülés, halál és árnyak,
Irott mesékbe befonódás,
Volt ébrenlét őrült ekhói,
Tébolyodott kisértetecskék
Szoritják össze a szivemet
S riasztanak föl-föl: „jaj-jaj-jaj.“
 
 
„Jaj-jaj-jaj“: csakugyan az voltam,
Milyen tovább lenni nem merek,
Milyen lenni tovább nem tudnék
S nincs a Földön osztó igazság,
Mely kímélhessen vagy sujthasson
S nincs élet, mely több rettenetet,
Tehát több bocsátást adhasson,
Mint az a vén, kiáltó Élet.
 
 
Síró kisded s ujjongó párzó,
Haldokló és bölcsességes száj,
Mind azt sikoltja, hogy „jaj-jaj-jaj“,
Mind a jajba küldi csókjait.
Mind azt kérdi álomban és ébren,
Friss nyoszolyán és rothadt szalmán
Az Istennek külömb trónjához:
Vajjon ez az Élet öröme?
 

AZ EDDIG ÁMENE

 
Az Eddig így szól: „ámen,
Én vagyok utolsó Urad,
Az Eddig és tovább nem“.
Hatalmas Isten az Eddig.
 
 
Lábamnál örvény-árok:
Itt a Határ és itt a Vég.
Más végek és határok
Feneketlen kutba csalnak.
 
 
Torpantan, de imával
Térdelek e nagy Úr előtt
S bünömre lelkem rávall:
Jaj, valóban, messzejöttem.
 
 
Az Eddig igy szól: „várj még“
És én várok balgatagon,
Mintha valamit várnék:
Eddig-Isten így akarja.
 
 
Be kár, hogy kinek szállni
Valamikor hit adatott,
Árok előtt, megállni,
Halottasan, parancsolják.
 
 
Be kár ez a rút ámen,
Hogy minden véges, jaj, be kár
S hogy eljön a tovább nem,
Hatalmas Isten az Eddig.
 

KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM

 
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
 

ISTENHEZ HANYATLÓ ÁRNYÉK

(„Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem és ide s tova hányattatom, mint a sáska.“ Zsoltárok könyve 109.)

 
Akaratomból is kihullassz,
Én akart, vágyott Istenem,
Már magamat sem ismerem
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.
 
 
Üldöztetésimben kellettél
S kerestelek bús-szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szebb minden neveknél.
 
 
Szent Képzelés, örök hit-balzsam,
Ki létlenül is leglevőbb,
Meghajlok szent Szined előtt
S akarom, hogy hited akarjam.
 
 
Megűzeték s nem nyugszom addig,
Mig hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.
 
 
S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba.
 

A TAVASZNAK ALKONYATA

 
Tavasznak alkonyata vagyok én most,
Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek
Utólszor akarják simogattatni,
Akiket szeretek.
 
 
Olyan enyhes, vihartalan ma minden,
Olyan ölelni szított a karom,
Hogy imádattal tudna átfogódni
Egy csúf ravatalon.
 
 
Lezsáklyázott arcok jönnek elébem,
Kérdezgetik, szabadulni szabad?
És megszabadulnak szemek, hó-arcok,
Ajkak, fehér nyakak.
 
 
És megszabadítok mindenkit én ma,
Kacagjon a bukott Nap, aki lát:
Simogatni és szeretni való, im,
Most az egész világ.
 
 
Amit csak adakoza e dús Élet,
Könnyel nyugtázom és ma mind tudom
S amit megtagadott, az nem is kell már
Itt a keresztuton.
 
 
Ami nem jött el avagy ami rossz volt,
Most távol tőlem hadd maradjanak,
Rossz fők, rossz költők, rossz barátok, rossz nők,
Vivát, mulassanak.
 
 
Most látom csak, hogy mindenkit szerettem,
Kit szerettem, bántottam, ki csak él:
Kissé tulságos jámbor volt az eszköz,
De jó, szép volt a cél.
 
 
Bűneit és küzdéseit másoknak
Úgy szerettem, akár a magamét
S dölyfös, szép gesztusokra áldást bőven
Adnék, ha volna még.
 
 
Minden szépségnek, búnak és romlásnak
Ős zenéjét ma is kihallgatom,
De ma hozzáadom kritika nélkül
Lelkemet szabadon.
 
 
Tavasznak alkonyata vagyok én most,
Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek
Utólszor akarják simogattatni,
Akiket szeretek.
 
 
(Ma és utolsó órámig mindenkit szeretek, ámen.)
 

HARC ÉS HALÁL

EZÜST PATKÓS PARIPÁINKON

 
Minden vágyam ezüst patkó
Fekete lovaimra verve,
Magyarságomnak borzasztó,
Utált és átkozott szerelme
Szikrát ver a köves uton
S legfeketébb paripámra verve.
 
 
Nem tudom, hogy meddig érek,
Mert szörnyű ellenem a hajsza,
Néha lovakat cserélek,
De leghűbben vágtatok rajta,
A legfeketébb paripán:
Gyertek fiuk, ez a legszebb hajsza.
 
 
Verd csak patkó, verd a szikrát,
Rajta, rajta, új lelkek népe.
Szép nép: az új hitü szittyák
S mit akarnak: a szépek szépe.
Szikrázzék patkónk az uton,
Rajta, rajta, új lelkek új népe.
 

AZ ÖRÖKKÉ ELVÁLTAK

 
Végsője is szalad lihegve
Kiméráim régi sorának
S szökött katonákért most kapok
Bebocsáttatást a szivekbe.
 
 
Hát nem oly vad a sok „vad álom“?
Föloldozást kap szenvedőjük?
Jó szivek, hát im, itt „a költő“
S mult álmai, – én már utálom.
 
 
Valahová későn felértek,
Multam egy véres hegy-csúcsára,
Már csak multat és verset kaptok:
Egy idegen kacag felétek.
 
 
Örök lesz nem-találkozásunk,
Mert késtétek nyomom örökkön
S mert jajaimnak és magamnak
Halállal is más lessz a másunk.
 
 
Halál után is ki-kikelve
Lobogó új és új alakban,
Előletek úgy rohanok majd,
Miként eddig: későn szivelve.
 
 
Jó szivek, tí cammogó nullák,
Kikkel be vágytam találkozni,
Óh, jaj, miként lettünk egymásnak
Örökké elvált csillag-hullák.
 

AZ ISTENNEK VISELŐSE

 
Ez a pompázás (Tél se fagyasztja)
Nem rövid Nyárnak hirtelen fattya,
Nem belehalás sáros Őszbe:
Halálig csak az tud pompázni
S virit, virit,
Ki az Istennek viselőse.
 
 
Ez a kongatás (még nincsen vége)
Véres és üszkös gyönyörüsége
Dacomnak, mely még néha lobban
S fülemnek, mely tűzharangot hall:
Bim-bum, bim-bum,
Rángassuk hát: ki tudja jobban?
 
 
S e harsány élet (nagy volt az ára)
Nem juthat pulyák híg kacajára,
Hatán hajrája nem is érdem,
Hatán csak örömtelen gleccser,
Hajrá, hajrá,
Díszben, zajban, üszökben, vérben.
 

VÁLOGATÁS A TEMETŐBEN

 
Három és három,
Új temető és nagyon régi
És mind a hat fázón beszéli:
Sok baj volt a Nyáron.
 
 
És összesugnak
Svábok, oláhok, kálvinisták,
Csinálják az idei listát
S a fák sirnak-zúgnak.
 
 
Tehát örökre
Jön-jön már a gazdag himpellér
S nyomában az elbukott zsellér,
Kinek nem volt ökre.
 
 
Jön-jön a válás,
Összehasonlás hideg ténye,
Élet s Halál megtársult fénye,
Sok összetalálás.
 
 
Holt szívét vessze,
Ki hat temetőben sem fér el,
Úr szolgával s asszony a férjjel:
Közellel a Messze.
 
 
A zsidó-község
Kis temetője van csak távol
Régi aggok vigyázatából,
Hogy a zsidót kössék.
 
 
Pedig már mindegy,
Ha az új, vagy ó temetőkbe,
Vagy zsidóba, ne féljünk tőle,
Visznek holnap minket.
 
 
Vén port kavargat
Valamely nagy Titoknak őre
S szomszédomban, a temetőkre
Már hullnak a varjak.
 
 
Falusi fészek:
Cibálgatja az Ősz a fákat,
Fákat, kik régtűl messzelátnak
S nagyon messzenéznek.
 

HARC ÉS HALÁL

 
Szeretek élni, de sok-sok alvás
Kurtítsa ezt nekem:
Én az Életet bő tagadással,
De nagyon-nagyon szeretem.
 
 
Szeretem a bomlott, cifra álmok
Éjszakáit nagyon
S a mámor-asztalt, hol a cselekvés
Ázott vérnyomait hagyom.
 
 
Élet, aléltság, zsibbadtság és tett
És állandó pörük:
Egyformák immár elszánt magamban,
Hivek, rokonok, gyönyörük.
 
 
Élni, élni élet-tagadással,
Most már így élek én:
Lássuk, vajjon én-e vagy a Végzet,
Melyikünk a külömb legény?
 
 
Nem bánthat most már semmi s várom
A beteljesitőt,
Ki törvényt mond suhantva fölöttünk,
A mindig ifju, bölcs Időt.
 
 
Odaadom magam a napoknak
Szépen, szándéktalan,
Élek, mert szép s mert élek. S az Isten
Bús-büszkén megcsókol, ha van.
 

EGY UTOLSÓ ÉGIHÁBORÚ

 
Már előre, már előre
Úgy látom, mintha itt volna
Ifjuságom ezer dolga,
Mit befogott a penész,
De ami szent, szentnél szentebb:
Enyém, ifjú és egész.
És sose fog megvénülni
És ifjabb az ifjuságnál,
Maradandóbb az igaznál.
 
 
Ott fogok egy dombon ülni
S tán nem népdalt dudolok
S képet juttat majd eszembe,
Hogy ekével bandukolva
Földet tör négy-nyolc tulok.
De akarom: emlékezzem,
De akarom, hogy az otthont
Lássam frissen, jobban, szebben
Meghurcoltan, sokat látva,
Űzve, szidva és imádva
Nem tehetek kegyesebben
Ön fejemre koszorut,
Mint hódoltan, meghajolva,
Magam csalva, bántva, lopva
Rázúdítok a lelkemre
Egy nagy égiháborut:
Olyan szép volt ifjan látva
S úgy illik az otthon-tájra,
Úgy illik az én szivemhez
Ez a víg vég-zivatar.
 

ELSZÁLLNAK A LEPKÉK

 
Már nincs az Égen festék,
Már nincs a Napnak friss ina
S gyalogolnak az esték.
 
 
Néha még nincs hat óra
S már készítjük gyors füleink
Esti harangozóra.
 
 
Olykor még forr a gőgünk:
Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
De éjjel félünk, bőgünk.
 
 
De éjjel újra vesszük
Életünket és a napot,
Hogy újból eltévesszük.
 
 
Gondolkozunk, fecsérlünk
Kevésből, mit az Élet ad
És azt hisszük, hogy élünk.
 
 
Különös, furcsa lángok
S ezer, bolondos bántalom,
Jön, ki sohase bántott.
 
 
Valamit tán szeretnénk,
Pillangó-élet hasonát
S tünnek tőlünk a lepkék.