Visz az út

Visz az út

1  Titel Seite

2  1. Az indulás

3  2. A Paradicsomban

4  3. Beszélgetés a robottal

5  4. A dzsungelben

6  5. A föld alatti világ

7  6. Beszélgetés Uriellel

8  7. A jövő ismeretlen

Titel Seite

Müller Márta

Visz az út

Elbeszélés

2018

Visz az út

Müller Márta

Copyright@Müller Márta 2018

All rights reserved Minden jog fenntartva

Druck: Neopubli GmbH,Berlin

www.epubli.de

1. Az indulás

Nagy bál volt az egyetemi campuson, olyan karneváli forgatag, ahol minden szakról, minden évfolyamról résztvettek a diákok. Egy évben egyszer volt ilyen, farsang idején, a téli vizsgaidőszak után, mikor a többség már készen volt a vizsgáival.

Így voltam én is, két nappal korábban tettem le az utolsó államvizsgát és már csak egy féléves kórházi gyakorlat volt hátra, hogy diplomás orvos lehessek. Örültem neki, s mivel volt két hét szabad időm a gyakorlat elkezdéséig, így még hazakészültem a szüleimhez néhány napra előtte. Csak a barátnőmet vártam meg, akinek pont a bál napján volt az utolsó vizsgája és másnap akartunk együtt indulni az ő kocsiján. Egymáshoz közeli kisvárosokban laktak a szüleink, útba esett az a hely, ahol mi laktunk, így gyakran vitt el engem az évek során.

Miután semmi dolgunk nem volt aznap este, ő beszélt rá, hogy menjünk el a bálba. Egyikünknek sem volt éppen állandó partnere és az utolsó hónapokat intenzív tanulással töltöttük, ezért agitált, hogy ránk fér egy kis lazítás.

Húzódoztam eleinte, nincs semmi megfelelő ruhám, mondtam. Semmi vész, lehet jelmezben is menni, jelmeznek meg bármi jó, felelte ő. Végül kertészlánynak öltöztem egy olyan egyszerű megoldással, hogy a farmernadrág elé kötöttem azt a kerti sokzsebes kötényt, amit anyámnak frissen vettem ajándékba, és feltettem egy nyári kalapot a fejemre.

A bálban hamar felkértek minket táncolni, és egy félóra múlva már azt sem tudtam, hogy a barátnőm merre kering. Egy pilótának öltözött fiú volt a partnerem, bár a discofényben nehezen tudtam megsaccolni a korát, úgy véltem ő is már végzős lehet. A nagy zajban nemigen tudtunk beszélgetni, de egy idő után mind a ketten csendre vágytunk és kimentünk egy-egy sörös dobozzal a szabad levegőre.

Nem volt hideg, sőt februárhoz képest egészen enyhe volt az idő. Keresni kezdtünk valami nyugodt zugot, ahol leülhetünk, de minden lehetségesnek látszó hely tele volt párocskákkal.

Hová menjünk? – kérdezte a pilótám.

Talán a repülődre – feleltem viccelődve.

Űrhajó jó lesz? – kérdezte mosolyogva, és mivel láttam, hogy érti a tréfát, rábólintottam. Beültünk a kocsijába és elindultunk.

Szeretsz repülni? – kérdezte.

Nemigen. Inkább a vonatot vagy az autót szoktam a hazamenéshez választani.

Mesélt magáról, hogy neki mindene a repülés. Már két éve aktív pilóta, csak azért jött el az egyetemi bálra, mert tegnap érkezett vissza egy hosszabb útról és a haverjának már fix találkozója volt itt.

Engem is a barátnőm hozott el.

Ilyen kis lassan ismerkedő csevegésekkel telt a kocsiút. Fogalmam se volt, hogy hová megyünk, gondoltam, talán hozzá. Így aztán meglepődtem, mikor egy jó félóra múlva kiértünk egy katonai reptérhez. Az ugyan szabályellenes lehetett, hogy az őr engem látva a kocsiban beengedett minket, de hamarosan már ott álltunk egy különös formájú repülő mellett.

Nos, tetszik? – kérdezte a hajóra mutatva, mikor kiszálltunk a kocsiból.

A meglepődéstől szólni se nagyon tudtam, de rábólintottam.

Még jó, hogy a Földön áll – jegyeztem meg, mialatt beszálltunk.

Még soha sem láttam ilyen repülőt belülről, a filmek alapján, amiket láttam, inkább űrhajónak, amolyan repülő csészealjnak tűnt. Mikor ezt megjegyeztem neki, rámnevetett:

Hiszen mondtam, hogy űrhajóhoz jövünk.

Kicsit elkomorodtam. Micsoda lazaság ez, hogy csak úgy idehoz egy ismeretlen nőt! Hirtelen arra gondoltam, hogy hátha az egész csak egy díszlet valami filmforgatáshoz.

De a pilótám mesélni kezdett: Ez egy új modell, most van kipróbálás alatt. Nagyon megkedveltem az utóbbi hetekben.

Olyan lelkesen magyarázott a gépről és igyekezett megmutatni mindent, ami egy laikusnak érdekes lehet, hogy hagytam beszélni. Ezek szerint ez mégis igazi. Lehet, hogy mások jobban tájékozottak az ilyen technikák terén, én nemigen szoktam odafigyelni a hírekben az ilyesmire.

Leültünk, beszélgettünk, rólam kérdezett. Mikor megtudta, hogy hamarosan kész orvos leszek, mosolyogva kérdezte meg:

Csak nem gyerekorvos?

Miért pont gyerekorvos? – csodálkoztam rá.

Mert a szüleim orvosok és közülük az anyám gyerekorvos – felelte. – Azonkívül a bátyám is orvos lett, csak én lógok ki a családból. A gyerekorvosok általában nők.

Ebben én nem lettem volna olyan biztos, de tény, hogy az évfolyamunkon is ez volt a helyzet, akik gyerekorvosnak készültek, azok között többségben voltak a nők.

Mivel a sörünk hamar elfogyott, ismeretlen ismerősöm keresett valami űrhajós eledelt és italt, amikkel mindig újratöltötték a gépet, mikor leszálltak.

Éjszaka volt, derűs, tiszta éj, jól látszottak a csillagok.

Nincs kedved repülni egyet?

Azt hittem, hogy viccel és csak nevettem.

Komolyan kérdem, én szívesen felrepülnék – mondta ő.

Nem kell hozzá valamilyen külön engedély? Ez itt biztosan nem valami magánszórakozás, hanem egy drága projekt.

Ez igaz. De mégsem kell külön engedély, elég ha beszólok a telefonon át a toronyba. Néhány hónapig rám van bízva ez a kis jószág – itt mintha megsimogatta volna a vezérlőpultot – minél többet repülök vele, annál jobb.

Megint csak hallgatni tudtam a csodálkozástól. Ilyen könnyen megy ez? Vajon miért akar repülni? Ezzel akar felvágni, mint a kamaszok az erős motorokkal vagy kocsikkal?

Látta rajtam a meglepetést és biztatni kezdett, mosolyogva intett a kezével, hogy üljek le a vezérlőpult melletti másik székbe és szíjazzam be magam.

Csak a felszállás idejére kell – mondta.

Alig telt el egy negyedóra vagy annyi se talán, már kint voltunk az űrben.

Ó, de csodálatos! – szakadt ki belőlem a kiáltás. A csillagok közeléből még soha nem néztem a Földet, az éjszaka fényeit.

Láttam rajta, hogy örül annak, hogy a látvány ennyire tetszik nekem. De utána azt mondta: Sajnos a nézelődést nem folytathatjuk itt tovább, le kell húznom az ablakaink elé a redőnyt, és az egyik monitor mutatja majd, hogy hol járunk.

Eltávolodtunk a Föld közeléből. Ha hinni lehet annak a monitornak, hamarosan kereszteztük és elhagytuk a Hold pályáját. Figyeltük a monitort, de közben beszélgettünk mindenféléről. Olyan apróságokról, ide-oda csapongva a témák között, amiről éppen összeismerkedő emberek kérdezgetni szokták egymást. Hobbik, könyvek, filmek, zenék, gyerekkor és hasonlók, ahogy jött.

Hirtelen egy óriási pukkanás hallatszott.

Mi ez? Mi történt? - kérdeztem.

Látszott rajta, hogy hirtelen egészen komollyá vált: Még nem tudom, de remélem, hogy hamarosan rájövök.

Akkor egy ideig csendben maradtam, hogy ne zavarjam a hibakeresésben.

Szoktam hordani magammal egy kis elektronikus könyvolvasót, többszáz könyvem van rajta. Azon olvasgattam, miközben fél szemmel láttam, hogy igyekszik kipróbálni vagy ellenőrizni különböző dolgokat. Talán egy újabb negyedóra telhetett el, mikor a monitorra nézve azt vettem észre, hogy egyre jobban eltávolodunk a Föld közeléből, már egész kicsi pont volt csak.

Menjünk vissza, szálljunk le, elegem van ebből a kirándulásból - mondtam, miközben visszaültem oda mellé.

A hajó pillanatnyilag teljesen irányíthatatlan - mondta komor hangon.

Micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan! - Most kezdett csak lassan realizálódni bennem, hogy mibe keveredtem. Itt ülök egy irányíthatatlanná vált űrhajóban egy ismeretlen pasas mellett és egyre messzebb kerülünk a Földtől. Úristen! El lehet képzelni ennél abszurdabb szituációt?

Az egyik fiókból egy kis konyakosüveget vett elő és nekem nyújtotta: Tessék, jót tesz. Rejtett tartalék.

Máskor is előfordult már ilyen? - kérdeztem.

Nem, még soha. Ha lett volna eddig bármi hasonló, nem hívtalak volna el.

No tessék, gondoltam magamban.

Egy óra múlva már nem látszott a Föld. Egészen magamba roskadtan ültem. Istenem, mi lesz velem? Te még soha nem vittél olyan helyzetbe, ahonnan nem tudtam magam kikeveredni!

Nem én vittelek, te vitted saját magadat, szólalt meg egy belső hang.

Ez igaz, feleltem gondolatban önnön démonomnak, ez igaz. Az egész karneváli könnyű hangulat olyan próbába torkolt, amelyik nem tudom, hogy hová vezet. Talán a halálba.

Nyomasztott a magatehetetlenség. Még soha nem ájultam el az életemben, de most egyfajta dermedt félálomba merültem.

Amikor a pilóta észrevette a társnője álomba merülését, azt hitte, hogy elaludt. Talán jobb így, gondolta magában, amíg nem tudom megtalálni, hogy hogyan tudom újra irányíthatóvá tenni ezt a járgányt, addig úgysem tudok neki semmi vigasztalót mondani.

A vezérlőpult monitorján hirtelen feltűnt egy jól ismert robotarc.

Te itt vagy? - csodálkozott rá a pilóta. - Megtaláltad már a baj okát? Rendbehozható?

A robot elmosolyodott: Nincs semmi baj. Nem vetted még észre, hogy nem váltunk igazán irányíthatatlanná? Nem random csapódunk ide-oda, valahová megyünk. Csak nem a Földre fogunk visszatérni.

Micsoda??? - A pilóta teljesen döbbent lett a gondolattól: Ezek szerint te vagy ti, nem tudom, hogy kik vannak mögöttetek, becsaptátok az egész hadseregünket? Nem egy, a Földön kifejlesztett technológia vagytok, csak álca az a cég, aki készítette ezt a prototípust?

Valóban nem a Földön készült el először ez a modell.

Kihasználtok minket, embereket?

Erre nem jött válasz.

És most mi kettőnket? Elraboltatok minket?

Így is lehet mondani. De mi inkább azt mondjuk, hogy kiválasztottunk.

Kiválasztottatok? - a férfi elhúzta a szót, ahogy visszakérdezett. - Mire?

Arra, hogy az első emberpár legyetek minálunk. Mi egy robotvilág vagyunk. Az életünk szinte végtelennek tűnik a tieitekhez képest, mert a földi év hosszát figyelembe véve évmilliókban számolunk. A mi bolygónkon növényzet ugyan van, de állatok és emberek nincsenek. Állati fehérjéket és géneket hoztunk magunkkal itt a gépen és az ifjú hölgy tanult genetikát. Remélem, hamarosan benépesülünk.

És ami az embereket illeti...? - a pilóta nem tudott magához térni a megdöbbenéséből, ellenkezőleg, egyre ijesztőbbnek érezte a helyzetet. Most jutott el annak a megértéséhez, hogy valakik olyan helyzetbe hozták őket, hogy nincs a számukra visszaút.

Párosodtok majd - felelte a robot.

Mi nem vagyunk állatok! - tiltakozott hangosan, majd rápillantott a nőre, hogy alszik-e még. - Nem tudunk csak úgy „párosodni”!

Erre nézve sok másféle tapasztalatot szereztem a bolygótokon - mondta rezignáltan a robot.

Akkor miért nem olyanokat választottatok ki? - dühöngött a pilóta, akinek egyre nagyobb belső erőbe került, hogy fékezze az indulatait. Ha nem a robot, hanem egy ember, egy férfi állt volna vele szemben, már rég verekedett volna vele, de így annak, hogy szétverje a gépet és a berendezést, nem volt semmi értelme.

Azaz, ki tudja. Azzal keresztül tudja húzni ezeknek a robotoknak a terveit, ha elpusztítja a gépet. Elgondolkodott az öngyilkosságon. Lehet, hogy az az egyetlen kiút a számukra? Mindenesetre úgy érezte, hogy erről a társnőjét is meg kellene kérdeznie.

Egyelőre szótlan hallgatta a robot válaszát: Valóban találtunk volna olyanokat bőségesen, akiknek könnyen megy a dolognak ez a része. De mi, akik választottunk, azt a megbízást kaptuk, hogy a számunkra lehető legjobban megfelelő embereket válasszuk ki. Olyanokat, akik értenek az élőkhöz is, meg a technikához is. Akik utódaiból olyan embereket nevelhetünkfel, akiknek átadhatjuk a magunk tudását.

Stop, stop, stop! - kiáltott rá mérgesen a pilóta. - Meg kellett volna kérdezni minket, hogy akarjuk-e.

A robot elhallgatott. Majd egy idő után azt mondta: Ha elgondolkodsz ezen, magad is könnyen belátod, hogy ez lehetetlen volt.

Persze, mert senki nem akarna rabszolgának menni valahová - felelte a pilóta.

Rabszolgának?

Vagy ketrecben tartott állatnak.

Én egyiknek sem nevezném a körülményeket, amiket előkészítettünk nektek.

Hát hogy neveznéd?

Kiindulva az egyik vallásotokból, inkább Paradicsomnak. Egy hatalmas nagy kert, teli fákkal, növényekkel, egy kis tóval. Állatok ugyan még nincsenek sem a földjén, sem a vízben, tehát be kell érnetek növényi táplálékkal, de a hozott génanyagból remélem hamarosan állatok is lesznek.

Mivel a pilóta nem szólt közbe, folytatta: Mi nem kívánjuk, hogy ne egyetek a tudás fájáról. Ellenkezőleg. A házatok mellett egy másik épületben laboratóriumot rendeztünk be, egy legalább olyan jó számítógéppel, mint ami itt van. Szeretnénk, ha minél többet elsajátítanátok a mi tudásunkból.

A pilóta még mindig csak hallgatott, ezért a robot azzal fejezte be: Van erről néhány filmünk, megnézheted a gépen az Ádám és Èva projekt alatt.

Ádám és Éva projekt! A pilóta már nem tudta, hogy nevessen vagy dühöngjön.

Mikor magamhoz tértem és felkeltem, a pilótát még mindig a vezérlőpult előtt találtam, de az addigi magabiztosságához képest egészen összetörve ült.

Történt valami? - kérdeztem és egyúttal a külvilágot mutató monitorra mutattam: Az ott mi? Csak nem...?

A Tejút képe volt a monitoron. Olyan kép, amit eddig csak gyerekeknek készült ismeretterjesztő képeskönyvekben láttam. Nagyon messze lehetett.

Igen és igen - felelte.

Mi az, hogy igen és igen?

Mind a két kérdésedre igen a válasz. Igen, történt valami és igen, elhagytuk a galaxist.

Lehuppantam mellé a vezérlőpult melletti másik székre és rátámadtam: Elárulnád végre, hogy mi a terved velem? Olyan érzésem van, mintha egy emberrabló túsza lennék.

Gratulálok. Eltaláltad. Valóban az vagy, csak abban tévedsz, hogy én lennék az elrablód. Nem. Hidd el, én is túsz vagyok, ugyanúgy, mint te.

De hiszen csak ketten vagyunk itt!

Igen. Nem. Emberek ketten vagyunk. De van egy robot is. Nem olyan emberformájú robot, amilyet néhány hollywoodi filmben lehetett látni. A számítógép maga a robot. Hall minket, lát minket, megfigyel minket.

Csak nem akarod azt mondani, hogy a számítógép rabolt el minket?

De. Pontosan ezt akarom mondani. Ha akarja, meg is tudja jeleníteni magát egy robotarcként valamelyik monitoron.

Szavai igazolásaképpen megjelent a robot: Üdvözlöm, ifjú hölgy, vagyis, üdvözlöm, Éva.

Honnan veszi, hogy Évának hívnak? Éva ugyan papíron a második nevem, de sohasem használtam.

Majd most fogjuk. Ádám elmagyarázza, hogy miért.

Nem tudtam, hogy a pilótának Ádám a neve, nekem eddig egy másik keresztnevet mondott, de a rossz érzés növekedett bennem.

A pilótán érződött, hogy nehezen sikerül megőriznie a higgadtságát: Azért raboltak el minket, mert a robotok kitaláltak maguknak egy Ádám és Eva projektet.

És mi lennénk az Àdám és Èva? Ennél nagyobb őrültséget még soha nem hallottam!

Nekem is olyan, mint egy rémálom - mondta a pilóta. - Azért visznek el minket a bolygójukra, mert ott csak robotok vannak és állatokat meg embereket akarnak kitenyészteni. Az állatokhoz van mindenféle génanyag állítólag a hajón.

Te ezt tudtad?

Nem tudtam. Esküszöm, hogy nem tudtam - ismételte meg a lány felé fordulva, mert látta annak a kételkedését. - Azt hittem, hogy ezt az egész technológiát, beleértve a robotot, amelyik az eddigi próbautakon sokat segített az irányításban, a Földön fejlesztették ki. Gondolom, mindenki a Földön ezt hiszi még most is. Mialatt aludtál, akkor jelent meg a monitoron és mondta el nekem a terveik.

És te beleegyeztél?

Nem volt kérdés, hogy akarom-e. - Megint a lány arcát figyelte. - Hidd el, én ugyanolyan fogoly vagyok. És bocsásd meg nekem, ha meg tudod bocsátani, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.

Hallgattak egy kicsit, majd a lány szólalt meg: Ez az Ádám és Éva projekt egyfajta aranykalitkának tűnik, egy jól berendezett állatkertnek, ahol mi lennénk az állatok, nem gondolod?

Látta, hogy mialatt beszél, a férfi valamit ír egy cédulára, amit aztán odaadott neki. A cédulán ez állt: Írásban kellene beszélgetnünk, ha nem akarjuk hogy minden szavunkat kihallgassa. A kameráik nem tudom, hogy hol vannak és mennyi, de talán az írást nem tudják követni vele, ha fedve tartjuk a papírt.

A lány bólintott és ezt írta vissza: Jó, egyetértek. Nem tudnád valahogy kikapcsolni?

Rögtön jött a papíron a válasz: Nem tudom, hogy hozzáenged-e még, de ha valamilyen ürüggyel rá tudnám venni, se tudom leválasztani a számítógépet az egész hajó irányításáról. Van egy nagyon minimális kézi vezérlés, de az csak a Föld közelében működik. Maradna az a lehetőség, hogy fizikailag szétverem az egészet, de az a biztos halál nekünk: akkor már tényleg csak olyanok leszünk mint egy összevissza hányódó fémdobozba bezárt két ember, elégünk az űrben vagy becsapódunk valahová... akarod?

A lány nem tudott rögtön válaszolni, megszólalt a robot:

Miért titkolództok előttem? Látom, hogy valamit írtatok egymásnak. Nézzétek meg inkább a filmünket, amit előkészítettünk.

A férfi és a lány egymásra néztek szótlanul, aztán a pilóta válaszolt a robotnak: Jó. Indítsd el.

Mialatt a filmet nézték, megfogták egymás kezét. Ez volt az első intimebb mozdulat köztük, mióta elindultak. Mintha a kezek is beszélni tudnának, a film kissé idillinek beállított képsorai mellett egy kézszorítás ellenpólust jelentett.

Szótlanul nézték végig a filmet. Egy városnyi méretű, óriási hangárt láttak, üvegtetővel és üvegfalakkal. A film felirata szerint a Paradicsom. Hasonló légnyomással, levegőösszetétellel, mint a földi atmoszféra. A belsejében látszólag gyönyörű környezet volt, fák, bokrok, virágok, egy kis patak és egy kis tó. De ahogy a robot is mondta, semmilyen nem növényi élet, se madárcsicsergés, se egy kis mókus, semmi. Valahol az egész közepe táján, nem messze a tótól két kis ház, szépen berendezve, lakatlanul. Szóval, itt kellene élniük.

Mikor vége lett, a pilóta azt mondta a robotnak: Lepihenünk egy kicsit.

Fölösleges lett volna hozzátennie, amit a régebbi útjain mondani szokott, hogy „vedd át az irányítást”, mert mindannyian tudták, hogy az amúgy is a robotnál volt.

A csöppnyi hálókabinban levő szűk fekhelyen csak szorosan összesimulva fértek el, de remélték, hogy fedve tudják tartani ott a papírt, amelyiknek a segítségével beszélgettek.

Szörnyű, borzasztó - írta először a lány. - Nem akarom az egész életemet fogságban élni le. Szeretnék visszamenni a Földre.

A férfi szomorúan nézett rá, és azt írta: Hidd el, hogy én is azt szeretném. De nem tudom, hogy hogyan tudnám visszavenni a gép irányítását, már abban is kételkedem, hogy valaha is nálam volt és nemcsak azt az illúziót keltette bennem. Én sem szeretnék fogolyként élni. Adj pár percet, hogy azon elgondolkodhassak, hogy hogyan tudnám tönkretenni az egészet, ha az öngyilkosság mellett döntünk. De lehet, hogy várnunk kellene a megérkezésünkig, talán ott, azon a bolygón találnánk módot arra, hogy egy másik géppel elmeneküljünk.

Látva, hogy a lány nagyon szkeptikusan néz rá, még hozzáírta: Te döntesz.

Csukott szemmel, csöndben feküdtek egy ideig. Egyre kevésbé érzékelték az időt, a lány akkor nyitotta ki újra a szemeit, mikor a férfi gyengéden oldalba bökte. Látta, hogy éppen leírt valamit.

Rájöttem, hogy tudnék rövidzárlatot csinálni, azzal megszüntetni az áramot, ami leállítaná a számítógépet és talán még tönkre is tenné a gépet. A monitor szétverésének semmi értelme nem lenne, attól még az egész működne. De ha minden leáll, akkor összevissza hányódunk majd, lehet, hogy felrobbanunk vagy megfagyunk. Rögtön vagy csak egy idő után, nem tudom, de biztosan meghalunk. Van egy kis mentőkapszula itt a hajón. Még egy ember is szűkösen fér el benne, kettő meg végképp. De az az egyetlen, ami automatikusan kilövődik egy robbanás esetében. Abba kellene bebújnunk.

Minek, ha úgysincs semmi esély? - írta vissza a lány.

Adjunk magunknak, még akkor is, ha reménytelen.

Egymásra néztek, majd megint a férfi írt le néhány sort: Ha azt látjuk a külvilág monitorán, hogy egy bolygó közelében haladunk - fejében tudta, hogy ez a közelében mennyire relativ fogalom - akkor kellene megcsinálnunk. A kapszula, ha túlél robbanást, légkörbe jutást és még ki tudja mit, ki tud nyitni egy ejtőernyőt, tehát nem zuhan csak úgy le.

A lány a szempilláival intett szótlanul igent.

Menjünk vissza a vezérlőpulthoz, a monitor elé, és amikor döntöttél, szorítsd meg a kezem.

A lány megszorította a férfi kezét, az jelentette azt, hogy rendben. Látta, hogy a férfinak eszébe jutott még valami, mert nem állt fel, hanem megint írt valamit: Biztos vagy benne, hogy nem akarod megpróbálni az odamenést? Öngyilkosság mellett később is dönthetnénk és én megígérem neked, hogy soha nem nyúlok hozzád, amíg nem akarod.

A lánynak egy halvány mosolyféle suhant át az arcán, míg ezt olvasta, aztán nemlegesen rázva a fejét, halkan, szavakkal felelt: Az embernek a legfontosabb a szabadság.

Néhány perccel azután, hogy visszaültek a monitor elé, a képen megjelent a robot: Mondja, kedves Éva, a Földön szabadnak érezte magát?

Szóval hallottad az utolsó szavaimat, gondolta a lány. Hangosan azt felelte: Igen. Szabadnak.

És miben állt ez a szabadság? Hiszen nem repülhetett fel, mert nem tudott repülni, nem csinálhatott bármikor azt, amihez kedve támadt, mert előbb tanulnia, majd később dolgoznia kellett, tele volt az élete a természet és az emberek által épített korlátokkal. Miben volt szabad?