Hogyan kezdődött vajon ez a démon élet? Mikor és hol? Vagy talán nem kezdődött sohasem, hanem mindig is volt, csak néha kiruccanásokat tett az élők világába?

Mondé maga sem tudta a válaszokat. De sok ilyen kérdése volt még, amelyekre szintén nem tudta a választ.

Az élők világa. Bezárva lenni egy testben, hozzákötve lenni milliónyi apró szállal. Nem borzasztó? Nincs menekvés, legalábbis a halálig nincs menekvés. Mégis milyen sokan szeretik az életet! Ragaszkodnak hozzá, még akkor is, mikor szenvednek. Vajon csak azért, mert azt hiszik, hogy az élet egyszeri ajándék?

Mi az élet?

Első rész Kóborlások

I.1

Mondé céltalanul repkedett a házak között. Furcsán ismerős és ismeretlen volt a számára minden. Járt valaha ebben a városban? Vagy csak minden város valahogyan hasonló a számunkra egy idő után?

Könnyű volt bekukkantania még az egészen magas házak ablakain is, sőt, nemcsak az ablakon bekukkantani, de ott teremni a szobában, akármelyik szobában, a robigyerekek számára láthatatlanul. Robigyerekek, még furcsa volt neki ez az elnevezés, akkor hallotta, mikor néhány napja repülés közben belehallgatózott mások beszélgetésébe, olyanokéba, akik szintén a város felé repültek. Még arra is gondolt, ne kérdezze-e meg tőlük, hogy csatlakozhatna-e hozzájuk, de aztán inkább csendben maradt, és egyedül szállt tovább.

Élvezte a repülést a könnyű szélben. A levegő tele volt jobbnál jobb illatokkal, a rét, a mezei virágok, a vizek, a nemrég elvirágzott fák mind-mind kellemes illatukat ajándékozták a szélnek, és a szélen át az arra repülőknek. Mindez megváltozott a város közelében, egyre több lett a kellemetlen szag, és mire a házak közé ért, már jóformán csak azok maradtak. A robigyerekek világának nem volt kellemes illata, sokféle szag keveredett össze benne. Voltak elegáns villák, nagy kertes, sok ablakos épületek, másmilyen szagok uralták ezeket, mint a piszkos, szűk kis utcákat, vagy a lerobbantnak tűnő magasházak közti sivár térségeket.

Miután Mondé egy darabig ide-oda szállt, körbenézett erre is, arra is, pihenőre vágyott. Megpillantott egy kislányt, olyan nyolcéves formát, aki szomorúan ballagott egy öregasszony mögött. Követni kezdte őket. Az öregasszony nehézkesen, lassan tudott csak baktatni, fáradt, öreg teste kövérnek tűnt, de nem a jóléttől, sokkal inkább a szegénységtől. Két nagy szatyrot cipelt, a mögötte haladó kislány meg egy kisebbet. Mondé nézte őket, sajnálta, hogy nem tud segíteni. Olyan gyönyörűnek tűnt az idő, ezek meg mintha észre sem vennék, olyan bánatosak!

Egy alacsony, rossz állapotú kis házba mentek be. Az öregasszony a konyhában kezdte el kipakolni a szatyrait, a kislány meg a szobában a saját kis sarkába húzódva a maga batyuját. Az a sarok volt az ő kis zuga, az ő kis birodalma. Anyónak nem volt pénze arra, hogy bármit is vegyen neki, hiszen örültek, hogy épp csak megéltek. De hagyta, hogy ő is összedjen magának ezt-azt, amit találtak a mások által kidobott holmik között.

Most is volt egy kis zsákmánya: egy baba! Egy igazi baba! Igaz, két darabban, mert a feje levált a testéről, de sokkal szebb baba volt, mint a kislány eddigi rongybabái. Miért dobhatták ki szegényt? Hiszen gyönyörű porcelán feje volt, hosszú szőke hajjal és masnival! A nyakrészén látszott két lyuk, feltehetően azokon keresztül kapcsolódott a babatesthez. Egészen egyszerűnek tűnt a megjavítása: csak a két lyukon keresztül vissza kell rögzíteni a fejet a testhez! -- gondolta a kislány.

Mondé szinte mosolygott magában, ahogy hallgatta a kislányt, amint az a babához beszélt. „Ne félj, én majd meggyógyítalak, segítek rajtad. Jó helyen leszel itt, meglátod. Senki nem fog kidobni téged.“ Látta, ahogy a kislány kinézett a konyhába, talán kérdezni is akart valamit az Anyótól, de aztán mégsem zavarta. Anyó el volt foglalva a tűzrakással a kályhába, a hozott holmik kirámolásával, az ebéd készítéssel. Tudta, hogy ilyenkor morogni szokott, ha valami mást akar tőle.

A kislány a szobában elővette Anyó varrókosarát az asztal alól. Még soha nem engedte Anyó, hogy egyedül varrjon valamit, csak mikor ott ült mellette, és figyelte. Nem akarta, hogy megszúrja magát, de hát nem volt ő olyan ügyetlen! Sokkal jobb szeme volt, mint Anyónak, nem véletlen kérte gyakran őt, hogy fűzze be neki a fonalat a tűbe. Most vastag, erős fonalat keresett a sok kis gombolyag között. Meg egy nagy, erős tűt, amivel át tudja szúrni a baba testét is. Szerencsére a baba teste nem volt porcelánból. Kiválasztotta az egyik legnagyobb tűt, amelynek jó nagy lyuka volt. Talált egy erős fonalat is, igaz, fekete színűt, de arra gondolt, hogy az úgysem számít majd, a baba ruhája -- amely egészen ép maradt -- eltakarja majd az operáció nyomait. Felült Anyó öreg, foszladozó karosszékébe, és odakészített maga mellé mindent. A babát odavette az ölébe, levetkőztette, és beszélt hozzá, mintha egy orvos beszélne egy kisgyerekhez egy műtét előtt. „Nem fog nagyon fájni, csak egy kicsit. Csak néhány szúrás, és azután készen leszel. Meglátod, szép leszel megint!“

Kicsit bajlódott a fonál befűzésével a tűbe, és az ollóval is óvatos volt, mikor a fonal másik végét elvágta. Sokszor hallotta Anyótól, mikor kézbevette az ollót: „Az ollóval vigyázni kell!“. A fonal végére pedig egy jó nagy csomót kötött, úgy, ahogy azt Anyótól látta.

Ölébe vette a babát, megsimogatta, és arra gondolt, hogy mikor kész lesz, egy nevet is kell adnia neki. Hiszen mindenkinek van valami neve, az ő rongybabáinak és az egy mackójának is volt. A rongybabákat Anyó készítette, a mackó meg olyan régi volt, hogy nem is tudta, hogyan került Anyóhoz, talán öregebb volt, mint ő maga.

Az első próbálkozása nem sikerült. A baba teste ugyan anyagból volt, de valami keményebb fajtából, olyasmiből, mint a bútorszövetek, a kislány nem tudta a nevét. Megpróbálta másodszor, de elcsúszott a tű az anyagon és megszúrta az ujját. Jaj! -- mondta halkan, és az ujját szopogatta. Szerencsére nem volt komoly seb, hamar elállt a vérzés. Akkor újra próbálkozott, még óvatosabban, mint először. De, hiába. Az anyag erős volt, erősebben kellett volna szúrni a tűvel, hogy átmenjen rajta.

Mikor már vagy féltucatszor megpróbálta, és mégsem ment, kicsit elkeseredett. Letette a babát az öléből, felállt a fotelból, nem tudta, hogy mit csináljon. Odanézett a sarokba, ahol a többiek, a rongybabák várakoztak, de hiába, ők nem tudtak tanácsot adni. Óvatosan kinézett a konyhába. A kályhában már égett a tűz, és a lábosban már főtt valami. De a szatyrok egy része ott állt még kirámolatlanul, Anyó meg mintha elbóbiskolt volna a fáradtságtól.

A kislány nem akarta felkelteni őt. Csak a pillantásával simogatta meg, aztán visszament a karosszékhez. Beleült, és újult elhatározással vette ölébe a babát, és kezébe a tűt meg a fonalat. Kell, hogy sikerüljön! -- gondolta magában. Majdnem sikerült is már, kicsit felpúposodott az anyag, ott ahol a tű próbált átmenni rajta. Újból és újból megpróbálta, egészen meggyötörte az anyagot, de mégsem sikerült átszúrnia. Végül egészen elkeseredett, majdnem sírva fakadt.

Mondé nagyon megsajnálta. Ilyen kedves csöpp kis lény, miért nem segítesz neki? -- mondta magának. Elhatározta, hogy segít. Próbáld újra, súgta a kislány fülébe, aki persze őt nem hallhatta, de maga is újra akart próbálkozni megint. Nagy levegőt vett, mielőtt a tűt az anyaghoz vitte -- kis ujjait Mondé észrevétlen erősítette -- és lám! Egyszerre csak sikerült! Végre átszúrta az anyagot! Persze, ez még csak az első lépés volt. Most már kicsit nehezebb dolga lett a kislánynak, mert a baba fejét is állandóan tartania kellett. Szinte egész testével részt vett a műveletben: térdével magához nyomta az egybeillesztett babafejet és a babatestet, hogy azok ne mozduljanak el, míg ő varr. Az első átszúrás után most már mintha az anyag is könnyebben engedett volna. Ő nem érzékelte, hogy Mondé egy kicsit besegít neki, hogy egy kicsit több erővel tudjon szúrni, de Mondét ez nem zavarta.

Egyáltalán nem bánta, hogy a kislánynak fogalma sincs arról, miért sikerült most az, ami az előbb még nem. Egyszerűen örült a kislány örömének, annak, ahogy elnézte boldogan igyekvő arcocskáját. Szép az élet, látod, szép tud lenni az élet a robigyerekeknek is -- gondolta magában. Milyen kedves, ahogy igyekszik! Milyen boldoggá teszi az, hogy sikerült!

Lassan haladtak a varrással, de most már haladtak. Miután néhány átszúrással rögzítve lett a babafej az egyik lyukon keresztül, a kislány nekilátott a másiknak. Nem merte közben elvágni a fonalat, és egy másikkal újrakezdeni, inkább úgy szúrta keresztül a babán. De ez nem fog zavarni senkit: a kilátszó fonalat és a varrás nyomokat eltakarja majd a babaruha. Fő, hogy a baba megint egyben lesz, ép lesz, a kislánynak és a többi babáknak a társa lesz.

A kislány egy pillanatra megállt a varrással, boldogan sóhajtott, hogy mégiscsak sikerül. Arra gondolt, hogy nevet kell találnia a babának. Valami jó, nekivaló nevet. A baba a szőke hajával olyannak tűnt neki, mint egy mesebeli királykisasszony. Legyen Hófehérke, akit a gonosz mostohája elüldözött a háztól? Nem, Hófehérkének a mesében fekete haja van. Azonkivül nem akarta, hogy a neve arra emlékeztesse mindig, ami elmúlt már: arra, hogy kidobták. Nem, valami olyan nevet keresett, ami már a jövőé. De a jövőben nem lesz királykisasszony. Itt lesz, társuk lesz mindannyiuknak. Ugye, nem akarsz királykisasszony lenni? -- kérdezte a babát.

A többi babáinak olyan egyszerű nevük volt: Csutak, Panka meg Boris. Legyél te csak Szöszke? Arra gondolt, talán Anyót is megkérdezhetné majd, ha felébred. Hogy meglepődik majd, hogy sikerült neki egyedül megvarrnia a babát!

Az utolsó öltések után már a végénél tartott a nagy művelet. Az ollóval elvágta a fonalat, és több erős csomót kötött rá. ĺgy ni! -- állította fel az ölében elégedetten a babát. -- Felöltöztetlek, és készen is vagyunk.

Mondé mosolygása nem múlt el, csak a fáradtsága. Mintha felfrissült volna attól, hogy sikerült segítenie, sikerült örömöt szereznie a kislánynak. Talált magában egy babanevet: Aranyhaj. Miért ne hívhatnák Aranyhajnak a babát?

Kilibegett a konyhába. A bóbiskolásából éppen magához térő Anyó fülébe súgta: Aranyhaj! Aranyhaj! A kislány, miután feladta a babára a ruháját, megjelent a konyhában. Boldogan szaladt oda Anyóhoz, a babát elé tartva: Nézd csak, nézd csak, sikerült! Megvarrtam! Én egyedül! Anyó talán az első pillanatban még dörmögni készült volna -- Nem mondtam már, hogy nem szabad még egyedül varrnod! -- de aztán a kislány örömét látva, nem akarta elrontani. Kezébe vette a babát, elmosolyodott, s úgy mondta: Szép lett! Igen szép baba lett! Nagyon ügyes vagy, Hajnalkám!

Hajnalkám! Mondé most hallotta először a kislány nevét. Szép név, illik hozzá, van benne valami kedves frissesség, igyekvő készülődés, mint egy szép tavaszi hajnalban.

Hajnalka boldog volt. Sikerült a babát megjavítania, és Anyó megdicsérte. Boldogan bújt oda Anyóhoz, elé tartva a babát: Adjunk nevet neki!

Anyó megforgatta a kezében a babát. Hogy hívnak, mondd csak? -- s miután a baba nem válaszolt, Hajnalkára nézett -- Te már tudod, talán?

Hajnalka kérdőn felelt vissza: Legyen Szöszi?

Szöszi? -- Anyó ízlelgette a szót. -- Egy ilyen szép babát Aranynak is hívhatnál, olyan gyönyörű aranyhaja van!

Arany? Ne legyen inkább Aranyhaj? -- kérdezte Hajnalka.

Aranyhaj. Ez lett a baba neve. Hajnalka beszaladt vele a szobába, hogy bemutassa Aranyhajt a többieknek.

Mondé egy egész napot töltött még velük, aztán az azt követő hajnalon felfrissülve indult tovább.

I.2

Kóborolt a városban néhány napon át, ide szállt, oda szállt. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. A robigyerekek életében sok minden nem tetszett neki, de nem tudta, hogy mit tehetne ő. Talán a démonok dolga megoldást találni a robigyerekek bajaira? Nem, biztosan nem, gondolta magában Mondé. A robigyerekek csak oldják meg a maguk problémáit! Ne csináljanak annyi bajt maguknak, egymásnak és még másoknak is!

Végül úgy döntött, otthagyja ezt a várost, tovább repül. Oly sok mindent nem látott még! Eddig még nem ismert, új dolgok felfedezésére, megismerésére vágyott.

Két nap repülés után eljutott a tengerhez.

Gyönyörű látvány volt. Tiszta ég, napsütés, csendes, végtelennek tűnő kék víz. S az egésznek valami nagyon jó illata! Az enyhe szellő hozta neki a sós víz illatát. Rémlett neki, hogy ezt már az életében is nagyon szerette, ezt az illatot, a tengerillatot. Valami megfogalmazhatatlanul ismerős érzés volt benne, pedig nem tengerparti városban élt az utolsó életében, de mégis, a tenger olyan volt a számára, mint egy örök ismerős, akivel mindig, újra és újra találkozik.

Sokáig elmerült az örömteli lebegésben. Nem gondolt semmire, csak élvezte a látványt, az illatokat, a napsütést, mindent. Mikor lement a nap, és megjelentek a csillagok, akkor meg őket köszöntötte régi ismerősként. De jó is látni, milyen nagy a világ! Talán ott a távolban is ül valaki, és talán pont erre néz. Tudnánk vajon egymáshoz repülni? Nem vesznénk-e útközben bele a semmibe? Mennyire vagyunk mi ehhez a bolygóhoz, a Földhöz kötve? Ilyen kellemes töprengésekkel töltötte Mondé az egész éjszakát.

Hajnalban, mikor feljött a Nap, felkerekedett. Tudta, hogy a közelben van a tengerparton egy kis falu, ott akart körbenézni.

A falu távolabb volt, mint gondolta, és nagyobb település volt, mint egy falu. Komoly kikötővel rendelkezett, ahol már nemcsak kis halászbárkák, de a tengeren átkelő nagyobb hajók is kikötöttek. A kikötőben már kora reggeltől fogva élénk forgalom, nagy nyüzsgés volt. A halászhajók indultak ki a tengerre, és a tenger illataihoz a közeli piac illatai keveredtek hozzá. Az éjszaka csendjéből, nyugalmából semmi se maradt, kiabálások és izgatott kavargás töltötték be a levegőt.

Mondé sokáig határozatlanul lebegett ide-oda. Mit csináljon? Tartson valamelyik halászhajóval? Életében sohasem volt ilyenen, bár kíváncsi lett volna rá. Vagy kelljen át egy nagy hajóhoz kapcsolódva a tengeren? Hiszen pont erre gondolt, mikor a várost ott hagyta! Körbenézni az egész Földön, megismerni sok mindent, hol élnek, hogyan élnek, kik, merre? Tele volt kérdésekkel, tele volt felfedezésvággyal, mint egy fiatal kamasz.

Egy kétárbocos hajó tetszett meg neki. Felidézett benne egy életet, egy gyereket, aki valaha ő volt. Aki sokat játszott egy szépen kidolgozott modell-hajóval, amelyet a nagyapja készített, és amelyet élete végéig megőrzött. Akkor is, mikor már sokat járt a tengereken, igazi nagy hajókon. Mi volt ő? Matróz, világcsavargó vagy hajótulajdonos? Maga sem tudta. Talán mind a három, csak más-más életekben. Furcsa dolog ez az emlékezés, összekeverednek benne a legkülönbözőbb képek. Biztosan a robigyerekeknél sincs másképp, sőt, ők talán még kevesebbre emlékeznek. Hiszen nem tudják, hogy valaha ők is démonok lehettek!

Mondé kis sajnálatot érzett a robigyerekek iránt. Olyan korlátozottak, olyan keveset tudnak, olyan keveset látnak!

A kétárbocos útra készülődött. Mondé észrevétlenül odaszállt, hogy belehallgasson a fedélzeten mozgó robigyerekek beszélgetéseibe. Elmegyek én is velük, gondolta magában.

Hirtelen észrevette, hogy nincs egyedül. Három démon várakozott már a kapitányi híd közelében, figyelték a robigyerekek előkészületeit. Ez majdnem a terve feladására késztette. Maga sem tudta, hogy miért, de nem akart másokhoz, más démonokhoz csatlakozni, úgy érezte, előbb egyedül akarja felfedezni magának a világot, egyedül akarja megérteni magának, hogy mit is akar ő tulajdonképpen. De nem volt a kikötőben más, útra készülődő nagyobb hajó. Ezért úgy döntött, hogy elrejtőzve, a három démon elől is elrejtőzve, ő is elvitorlázik ezzel a hajóval.

Miért nem próbált egyszerűen maga repülni? Nekivágni a levegőnek és átrepülni a tengeren? Nem ismerte az utat, és igazából nem ismerte még a saját erejét sem. Mekkora út? Meddig bírná? Eddig mindig úgy repült, hogy valahol a láthatárán mindig volt föld. Föld, ahová kifáradva leszállhatott. Ahol édesvízre lehetett találni. Miért kötődött ennyire a földhöz, a vízhez? Hiszen nem volt olyan teste, mely ezektől függött volna! Mégis. Valami függést érzett, amit nem akart drasztikusan elszakítani. Talán tudnék megpihenni a tenger vízére szállva is, kérdezte magát, de aztán szinte rögtön nemmel válaszolt. Biztosabb, ha van a közelben egy hajó. Persze, egy úszó szikla is jó lenne, próbált viccelődni magával, nem tudván eldönteni, hogy saját bizonytalankodását gyávaságnak ítélje-e meg. Mit kockáztatna? Az életét? Mi szabja meg egy démon életét? Mi történik vele, ha elpusztul, ha meghal? Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem tudta a választ. Néha túl merésznek, néha meg pont ellenkezőleg, túl óvatosnak tartotta magát.

Mondé fiatal volt, egészen fiatal és tapasztalatlan. Nem tanulta még meg, hogy sok minden segíteni tudja a vizek felett is. Utazhatna egy felhőn, és ott vizet is talál, mikor arra vágyik. Utazhatna a delfinekkel, vagy a bálnákkal, de ahhoz persze ismernie kellene őket és a szokásaikat. Utazhatna a madarakkal, bár akkor más útvonalat kellene választania. Nagyon kötődött ő még a robigyerekek világához, bár ennek saját maga sem volt teljesen tudatában.

Saját bizonytalankodását lezárva, végül úgy döntött, hogy a kétárbocos hajó közelében maradva, velük egyszerre fog útrakelni.

Délelőtt volt már, mire a hajó elindult.

A hajó kapitánya és legénysége két-három nap vitorlázás után először egy szigeten akartak kikötni, ott árut cserélni, és azután indulni a több hetes tengert átkelő útra tovább. Mondé persze mindezt nem tudta. Vidáman lebegett a hajó közelében, gyönyörű napos idő volt, szép, csendes tenger, és olyasféle öröm töltötte el, mint ami azokat a robigyerekeket szokta, akik felfedezőútra indulnak az ismeretlenbe. Az ismeretlen mindig veszélyeket rejt, hiába tudja ezt mindenki, mégis van az ismeretlennek valami ellenállhatatlan vonzó ereje.

A hajón nem sok robigyerek utazott, lehettek talán tízen vagy tizenketten, csupa férfi, csupa tengerész. Csak egy volt köztük, aki nagyon fiatal volt, még egészen gyereknek látszott. Kirítt a többiek közül, fiatalos ártatlanságával, de ezzel valószínűleg önmaga se volt tisztában. Ez a fiú felmászott az árbocra, mikor éppen nem volt semmi dolga, és onnan figyelte a tengert. Mondénak kedve lett volna mellé szállni. Mire gondolhat vajon? Talán először van életében a tengeren? Lehet, hogy otthagyta a családját? Vajon miért?

Mondé, mikor közelebb szállt, meghallotta a három másik démon beszélgetését, azokét, akiket már a parton észrevett.

-- Enyém a kapitány, a tied a kormányos, te meg ügyelsz az összes többire! -- irányította az egyikük a társait. -- Megvárjuk az estét, a vacsorát, és akkor átvesszük a vezérlést. Nem lesz velük nehéz dolgunk.

Micsoda? Ezek át akarják venni a vezérlést? Hogyan? Minek?

Mondénak nagyon nem tetszett, amit hallott.

Mi lesz a robigyerekekkel? Elfogadják majd ennek a három alaknak az irányítását? Mivel győzik meg őket? Erőszakkal? De hogyan? Vagy talán észre sem veszik majd, hogy nem a saját akaratuk vezeti őket? Eszébe jutott, hogy mikor ő segített Hajnalkának, a kislány nem érzékelte, hogy valaki segít neki. Úgy érezte, hogy neki magának sikerült végül a babát „meggyógyítania”. Mondé elmosolyodott magában egy pillanatra, ahogy a kislányra gondolt. Felkeresem majd még valamikor, határozta el. Aztán visszakanyarodtak a gondolatai a hajóhoz, az itt figyelt robigyerekekhez. Mi lesz velük? Mi lesz egy robigyerekkel, ha egy démon átveszi rajta a vezérlést? Lehetséges ez? Teljesen a maga akarata alá hajtani egy robigyereket?

Mondé úgy érezte, hogy ha ez lehetséges is, biztosan nem jó. Nem tudta magának megmagyarázni, hogy miért, de nem jó. Azért vannak a lények, hogy maguk próbálják megtalálni, mit is kell tenniük. Ha ettől a kereséstől és ettől a döntéstől megfosztják őket, akkor csak bábuk lesznek, nem?

De nem látta, hogy mit is tehetne. Várakozott, és továbbra is rejtve a közelükben maradva repült.

Már majdnem lement a nap, mikor a robigyerekek vacsorához ültek. Az erős leves és a hús mellé bort ittak, és viccelődve beszélgettek. A fiatal fiú kivételével mind régóta jól ismerték már egymást. Abból éltek, hogy árukat szállítottak ide és oda, gyakran csempésztek is. Mondé a fiatal fiút figyelte, aki szótlanul üldögélt a többiek között, csendben evett, és a gondolataiban messze járt. Néha az elhagyott otthonon, a szegénységen, de még többet a fantáziájával kifestett jövőn. Mennyire más lesz majd minden, ha ő meggazdagodva hazatér!

Ha Mondé képes lett volna a jövőbelátásra, akkor tudta volna, hogy ez a fiú soha nem fog már hazatérni oda, ahonnan eltávozott. Hosszú út állt még előtte, sok nehézséggel és sok kalanddal, de visszatérni soha nem fog már.

Hirtelen az tűnt fel neki, hogy a három démonalak mintha eltávozott volna, sehol sem látta őket. Mi lett velük, csak nem gondolták meg magukat?

A hajó kapitánya ekkor csöndre intette a többieket. Rövid beszédet mondott, és közölte velük, hogy kalózok lesznek. A szigetet, ahol árut akartak cserélni, még érintik, de utána másfelé veszik az irányt. Nem telt sok időbe -- és sok borba -- hogy valamennyien elfogadták az új helyzetet, beleegyeztek, hogy kalózok lesznek. Nemcsak úgy tessék-lássék, majd meglátjuk mi lesz, hanem elfogadták magukban a kalózlétet. Talán már rég megfordult a fejükben? Ezt Mondé nem tudta, de csodálkozott, hogy ilyen könnyen és gyorsan eldobták a tisztességes életet maguktól. Azt hitte eddig, hogy a robigyerekek nem akarnak rosszak lenni, hogy nehéz őket a rossz felé csábítani. De úgy látszik, mégsem. Pénzvágy? Kalandvágy?

A fiatal fiú volt az egyetlen, aki továbbra sem ivott a többiekkel, és nem bólintott rá a kalózéletre. Feltűnt ez a különállása a kapitánynak, aki nem akarta megengedni, hogy akárcsak egy robigyerek is legyen, aki nem engedelmeskedik neki. Kezébe nyomott a fiúnak egy kupa bort:

-- Na, igyál fiam, jó kalóz lesz majd még egyszer belőled is!

A fiú nem fogadta el a bort, csak csendesen mondta:

-- Nem akarok kalóz lenni.

A kapitány harsányan felnevetett:

-- Csak nem gondolod, hogy van választásod?

Mivel a fiú nem akart jobb belátásra térni, megparancsolta az egyik társának, hogy kötözzék meg, és zárják be egy ablak nélküli kamrába.

Mondé tiltakozni szeretett volna, de hiába. Nem tudott mit tenni, csak figyelni, ahogy a fiút megkötözték és elvitték. Mikor a kapitány gonosz kifejezéssel teli arcára nézett, akkor értette meg, mi is történt: a három démon tényleg átvette a vezérlést! Az egyik uralta a kapitányt, pontosan úgy, ahogy előre mondta.

A megdöbbenése megbénította Mondét egy darabig. Micsoda démonok ezek, háborgott magában. Miért akarnak rosszat a robigyerekeknek? Mi hasznuk belőle? Mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel? Nem tudják legyőzni a démonokat? Hiszen nem is észlelik őket!

Szerencséje volt eddig, hogy a másik három úgy el volt foglalva a hajóval meg a robigyerekekkel, hogy őt nem vették észre. Most már tudta, hogy nem is fogja jelezni nekik, hogy ő is itt van. Mégis, a hajó közelében akart maradni, nemcsak saját maga miatt, de arra is kíváncsi volt, mi történik velük. Eszébe jutott a fiú. Odaszállt hozzá. A fiú ott feküdt szomorúan a kamrában, ahová bezárták. Próbálta lazítgatni a kötelet, amivel összekötözték a kezeit, de hiába.

Mondé azon gondolkozott, hogyan segíthetne neki. Vajon az ő segítségével ki tudná oldozni a csomót? Nem tudta. De talán hiába is lenne, hiszen itt a hajón, úgysem tudna a fiú hová menekülni. Beugrana a tengerbe? Az kész öngyilkosság! Talán az a legjobb, ha megvárják, míg elérik a szigetet.

Még majdnem egy teljes napig tartott, míg elérték a szigetet, ahová igyekeztek. A fiú nem kapott enni, csak egyszer megitatták vízzel. Tanakodtak, hogy mi legyen vele. Az egyikük azt mondta, hogy öljék meg, és dobják a tengerbe, az a legegyszerűbb. A kapitány látva újdonsült kalózai arcán, hogy ez többeket megriaszt, végül úgy döntött, hogy úgy ahogy van, megkötözve kiteszik a fiút a sziget északi részén, amelyről tudta, hogy lakatlan, és több napi járóföldre van bármilyen településtől. Mire a fiú meg tud szabadulni a köteleitől és egyáltalán eljut valahová, ők már régen messze járnak majd.

ĺgy is történt. Egy csónakkal kiszállították a fiút a partra, és otthagyták. Elhajóztak, és még sötétedés előtt elérték a sziget másik felén a kikötőt.

Mondé a fiatal fiúval maradt. Maga sem tudta, hogy miért, de úgy érezte, hogy az ő dolga, hogy tartsa a lelket benne. Ne hagyja elkeseredni.

A sziklák között hamar talált a fiú olyan éles követ, amelyen sikerült elfűrészelnie a kezeit tartó kötelet. Valamivel jobb volt a hangulata, mint Mondé gondolta, hiszen az éhség, a szomjúság és a reménytelenség ellenére is örült, hogy megmenekült. Él, megmenekült, és megszabadult azoktól, akikben nem is lett volna szabad sohasem megbíznia.

A fiú egyórás véletlenszerű bolyongás, körbenézés és keresés után patakra bukkant. Ez életmentő volt a számára, boldogan szürcsölte a tiszta patakvizet.

Mondé közben magasra felrepült, olyan magasra, ahonnan az egész szigetet belátta. Látta, hogy a kalózok jól kalkuláltak. A szigetnek az a része, ahová a fiút kitették, tényleg teljesen lakatlan volt, és egy magas, járhatatlannak tűnő hegy választotta el a déli résztől, ahol a kikötő volt, és ahol a robigyerekek laktak.

A fiú, miután ivott, leült tanakodni magában, hogy mit is tegyen, merre induljon. Éhes is volt, meg fáradt is, miközben a kamrában a hajón megkötözve hevert, nem mert elaludni, attól félt, hogy a vízbehajítják, vagy megölik. Látott a közelében néhány szederre hasonlító vadon nőtt gyümölcsöt a bokrokon, abból szedett egy keveset, de sokat nem mert, hiszen nem tudta, nem mérgezőek-e. Arra gondolt, alszik egyet, kipihenten dönti majd el, mit csináljon. Behúzódott egy közeli mélyedésbe, és hamar elaludt.

Mikor a fiú elaludt, Mondé elindult, hogy felfedezze magának a szigetet. Alaposabban körbe akart nézni, és aztán visszatérni, hogy a fiúnak segítsen. Nem repült túl magasan, hanem a fákhoz közel. Élvezte, hogy megint szárazföld felett van, és nem a neki sokkal egyhangúbbnak tűnő tenger felett. Örömmel érzékelte a sokféle növény illatát, és hallgatta a madarak dalolását. Másmilyen, számára eddig sohasem látott növényeket és madarakat látott itt, és úgy elmerült a sok új felfedezésében, hogy egy darabig el is felejtkezett a tervéről, hogy a robigyerekeket akarja megtalálni, meg a hozzájuk vezető utat.

Már sötétedni kezdett, mire az erdőben egy vékony ösvényre lelt, egy olyan kis útra, amin egy robigyerek is elmehetett. Eszébe jutott a fiú. Felrepült magasabbra, és egy félórát repült az ösvény felett, míg meggyőződött, hogy az kivezet a dzsungelből. Hogyan tovább azután, azt majd eldöntik holnap, gondolta magában, és még az éj beállta előtt visszarepült a fiúhoz.

De fölöslegesen aggódott. A fiú még aludt, mélyen aludt, a vele történtek nyilván megviselték. Az éjszaka szerencsére nem volt hideg, még takaró nélkül sem fázott a gyerek. Mondé felnézett a holdra, a csillagokra, és -- mint már sokszor -- azokra gondolt, akik ott laknak. Milyen sokan lehetünk ebben az egész nagy, végtelen univerzumban! Milyen kicsik vagyunk, és milyen sokan vannak, akikkel sohasem találkozunk! Ők vajon látnak-e minket? Sejtik-e milyen itt, milyen a Földön az élet? Vannak vajon olyan szellemek, akik megteszik az utat a Hold és a Föld között? Talán olyanok is, akik még ennél nagyobb távolságokat is gyorsan lerepülnek? Lehet, hogy én is tudnám? Mi tart vissza? A Föld. Mi köt a Földhöz? A Föld az otthon. Az otthon bolygóm.

Alighogy hajnalodni kezdett, a fiú felébredt. Sokkal jobban érezte magát, hogy aludt. Szedett néhány bogyót, és lement a patakhoz inni. Szeretett volna a patakban halat fogni, de nem volt hozzá semmije, és csupasz kézzel elég ügyetlennek bizonyult. Viszont talált néhány kagylót, melyeket a tengerből sodorhatott fel a sziget belseje felé az áramlat. Megpróbálkozott a tűzgyújtással, kövek egymáshoz ütögetésével, de ez sem sikerült neki. Végül aztán úgy ahogy volt, nyersen felfalta a kagylók húsát. A kagylóház elég éles volt, gondolta, hogy elrakja a legerősebbnek tűnőt a zsebébe, talán pótolja valamelyest azt, hogy nincs kése. Remélte, hogy sikerül vele egy ágat meghegyeznie. Ki is próbálta, nem lett valami tökéletes, de azért ment. A kihegyezett bottal újra próbálkozhatott volna a halfogással, de hajtotta belülről valami, hogy felfedezze, hová is jutott. A sikertelen halászat meg a sikertelen tűzgyújtási kísérletek sok idejét elvették, már egészen magasan állt a nap, mire elindult. Nem az erdő és a hegyoldal felé indult, ahol Mondé az ösvényt találta, hanem a laposabb részen, a patak mellett. Arra gondolt a fiú, hogy jobb, ha a víz mellett van, ahol inni tud, ha megszomjazik, mert nem volt semmije, amiben vizet vihetett volna magával.

Mondé először el akarta terelni az erdő felé. „Arra rövidebb”, suttogta többször a fülébe. Látva, hogy reménytelenül, hiába, maga is belátta, hogy a fiúnak igaza van. Jobb, ha a víz közelében marad. Felszállt magasra, hogy lássa a patak útját, hová jutnak, ha azt követik. A patak hamarosan egy kisebb folyóval futott össze, pontosabban abból vált ki, és haladt a tenger felé. A folyó pedig egy nagy kerülővel tette meg az utat a hegy körül, és vezetett át a sziget másik oldalára. Ha emellett maradunk, sokkal tovább tart míg átérünk, gondolta Mondé. Viszont látott a magasból néhány kis települést a folyó mellett, ha arra megy a fiú, hamarabb találkozik más robigyerekekkel, semmint a kikötőbe érne. Jó lesz így is, mondta magának, és visszaszállt a fiúhoz.

12 Weiter

Weitere Bücher von diesem Autor

Text

Márta Müller

Visz az út

A robigyerekek

A robigyerekek

Bevezetés

Első rész Kóborlások

Andere haben auch gelesen:

Weitere Bücher von diesem Autor