Marczibányi indiánok

Tartalom

Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2021 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99107-279-9
ISBN e-book: 978-3-99107-280-5
Lektor: Sósné Karácsonyi Mária
Borítókép: Michelle Milliman | Dreamstime.com
Borítóterv, layout & szedés: novum publishing
Illusztráció: Hausmann Aurél

www.novumpublishing.hu

H. ARI
2020

Budapesten születtem. Anyukám nagyon szép volt, hosszú hajú. Édesapám mindig hátrafésülte a haját, és állandóan öltönyt hordott, és persze nyakkendőt. Apám minden reggel megborotválkozott (még vasárnap is), és hiába kértem, sem szakállt, sem bajuszt, de még pajeszt sem hagyott magán. Nagyon szerettem volna egy autót, kértem is apámat, hogy vegyen egyet, de csak mosolygott, hogy „minek az, fiam?”. Pedig milyen jó lett volna nekem meg a barátomnak, Ilosnak az az autó a vacak sátrunk helyett, melyet faágakból és lapulevelekből építettünk a kertünk sarkában. De hát ezek a felnőttek ezt nem érthetik.

H. ARI

1

Ültem a ház mögött a nagy kövön, és törtem a fejem, hogyan tudnék kiszúrni az Ilossal. Tudtam, hogy nem szabad elkapkodnom, mert az Ilos úgyis vissza fogja adni, akkor legalább legyen olyan jó, hogy emlékezzen rá egy-két napig.

Ilos ötödikes, én hatodikos voltam, a „hegyen” laktunk. Igaz, ez nem volt igazi hegy (ezt még talán mi is tudtuk, vagy legalábbis sejtettük), de ahhoz képest, hogy mondjuk a kövér Ódor, aki lent lakott a Marczibányi téren, a mi Felvinci utunk, az igenis hegy volt. A kövér Ódor mindenesetre alig kapott levegőt, mire felért hozzánk, tehát hegy volt az, ez már biztos. A ház, amiben laktunk, kétemeletes volt. Persze volt neki földszintje is, ami egyben pince is volt. Nem tudom, hogyan, de az volt, mert ott volt a szén, és volt neki padlása is, ami aztán egy igazi porfészek volt, teli galambokkal.
Az Ilosék laktak a földszinten (a mázlis Ilosnak nem kellett lépcsőznie), mi pedig a másodikon, a részeges Lukácsék felett. Persze ha az Ilos akart valamit, akkor esze ágában sem volt fellépcsőznie, az udvarról kiabálta, hogy „Hau”, olyan hangosan, hogy többnyire a részeges Lukács jött ki előbb az erkélyre, hogy megtudakolja, mi a fenét akar. Megjegyzem, a Lukács nemcsak részeges volt, hanem szerintem ütődött is, hiszen az Ilos azt kiabálta, hogy „Hau”, nem pedig „Lukács”.
Persze az is lehet, hogy kissé süket volt… Ilosnak volt egy húga, a Babi, aki csak negyedikes volt, szóval egy igazi kis pisis, akivel aztán mindent lehetett, de játszani nem, mert hát ugye egy lány volt. A lányokat amúgy sem becsültük az Ilossal; mondhatnám, a Babin és az én Elza nővéremen kívül nem is álltunk szóba velük. Persze megvolt rá az okunk, és még örülhettek, hogy azért – tekintettel női mivoltukra – nem bántottuk őket. Akkor egyszer, amikor bevettünk két szomszédos lányt focizni (a Zoli meg a Géza, a két alvincis srác nyaralni voltak), hát bizony nagy hibát követtünk el. Az mindjárt kiderült, hogy ezek aztán egyáltalán nem tudnak focizni; az ellenfelük jobban járt velük, mint a saját csapatuk. Az igazi szégyen mégis az volt, amikor az Ilos berúgta a labdával a János bácsiék konyhaablakát, és hát János bácsi üvöltözve lerohant az elsőről hozzánk, akkor – miután az Ilossal egyből tagadtuk, hogy mi voltunk – ezek a gerinctelenek egyből megmondták, hogy az Ilos volt. Ez igazi aljasság volt, még akkor is, ha igaz.
Igazából a foci miatt haragudtam meg az Ilosra. Lent fociztunk a Marczin a kézilabdapályán és csapatot választottunk, ami azt jelentette, hogy az Ilos az egyik, a Feri a másik csapatkapitány, és ezek választottak felváltva egy-egy focistát a csapatukba, amíg meg nem lett a csapat. És Ilos képes volt kihagyni engem a csapatából, és persze a Ferinek sem kellettem. Persze tudom, hát igen, nem vagyok egy labdazsonglőr, meg hát a labdaszedőkre is nagy szükség van, Ilos azonban mégiscsak az én legjobb barátom, igazán beválaszthatott volna. Amikor utána számonkértem, képes volt azt mondani, hogy most muszáj volt győznie, mert Feri azt ígérte, hogy fizet neki egy háromgombócos fagyit, ha az Ilosék győznek, és hát ennyiért nem mert már kockáztatni velem.
Természetesen elsőként arra gondoltam, hogy kihívom egy kis baráti birkózásra az Ilost és jól elkalapálom, mondjuk kissé megtérdezem gyomortájékon (ez ugyan nem sportszerű, de hát istenem), esetleg a fülét is megmunkálom, hogy szép piros legyen; a lényeg, hogy fájjon neki. Minél jobban üvölt, annál nagyobb a siker. Sajnos az Ilos erősebb nálam, úgyhogy ez a birok nem biztos, hogy a legtutibb megoldás, valami máson is gondolkodni kell – többet ésszel, mint erővel.
Ott van aztán a csapda, az már könnyebben megvalósítható. Amikor este megyünk vacsorázni (anyám szokott lekiabálni az udvarra, hogy „Vacsora!”), én lemaradok, majd azt mondom, hogy mindjárt megyek. Napközben előkészítem a már jó ideje nem használt kis ásót, és a ház János bácsiék felőli oldalán ások a sötétben egy kis buktatógödröt a fal mellett, ahol közlekedni szoktunk, amit aztán eltakarok kis ágakkal, fűvel. Másnap aztán lehülyézem az Ilost, aki ahogyan majd rohan utánam, hogy elverjen, biztosan belelép majd a buktatógödörbe, és szépen orra esik. (Remélhetőleg vérzik is majd egy kicsit az orra.)
Aztán ott van még a csúsztatás. Ez is hasonló, mint a buktatógödrös, de itt válogatott, minél kerekebb kavicsokat kell elhelyezni lehetőleg a ház sarkánál, hogy amikor kerget az Ilos és rájuk lép, akkor garantáltan elcsússzon rajtuk. Ennél az a siker, mikor lejön a bőr a lábáról vagy esetleg a könyökéről, mindegy, anyukája úgyis bejódozza, az meg kegyetlenül szokott csípni, és ez a lényeg.
Természetesen nem lehet kihagyni a sorból a labdalyukasztást sem. Ilosnak mindene a foci, ő meg a labdája szinte elválaszthatatlanok, mindenki más csak a focilabda után következik (ennyit az irántam érzett óriási barátságról). Szóval a szükség néha nagy úr, időnként az Ilosnak is be kellett menni a lakásukba a WC-re. Oda meg nem mindig vitte magával a labdáját. Kitűnő lehetőség egy jól felkészült „igaz barátnak”, hogy – kihasználva a helyzet adta előnyt – egy nagyon vékony varrótűvel kis lyukat szúrjon a labdába. Ha nem is azonnal, de egy idő után egyszer csak azt veszi észre az Ilos, hogy nem pattog a labdája, jöhet a fejvakarás.
Persze én nem tudom, nem értem, hogy mik vannak, sóhajtozom együtt az Ilossal (magamban meg jót nevetek). Végül alaposan átgondoltam és úgy döntöttem, hogy a felsoroltak helyett inkább valami ütősebb jár ennek az árulónak. Betegnek tettettem magam, és hiába jött fel hozzánk és unszolt, hogy menjünk fára mászni, én keményen megmondtam neki, hogy szó sem lehet semmiféle fára mászásról, másszon egyedül, ha akar, mert én most súlyos beteg vagyok, tüsszögési ingerem van. Azzal meg ugye mégsem lehet csak úgy fára mászni. Szinte megsajnáltam, mikor dolgavégezetlenül elkullogott. Reméltem, hogy tanult belőle.

Akkoriban a nyaralás főleg abból állt, hogy játszottunk a ház körül, fociztunk a Marczin, vagy elmentünk úszkálni a Csasziba (ez többnyire egész napos volt, merthogy drága volt a belépő, ki kellett használni, ha már elmentünk), vagy bringáztunk, rocsóztunk a környéken. A szüleink szinte egész nyáron dolgoztak, úgyhogy maradt nekem ez a hálátlan Ilos, neki meg én – igaz, belátom, hogy nem vagyok egy labdazsonglőr, mint már említettem.