Csillagom

Tartalom

Impresszum 2

1. 3

2. 13

3. 23

4. 30

5. 39

6. 46

7. 52

8. 63

9. 72

10. 79

11. 87

12. 93

13. 108

14. 115

15. 125

16. 134

17. 145

18. 157

19. 162

20. 174

21. 182

22. 187

23. 194

Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2022 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99107-908-8

ISBN e-book: 978-3-99107-909-5

Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

Borítókép: StockSnap | pixabay.com

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

www.novumpublishing.hu

1.

Megvan az az érzés, amikor a gyász annyira beköltözik a mindennapjaidba, hogy már észre sem veszed, mégis satuban a tüdőd, és úgy igazán, felszabadultan nem vettél levegőt már évek óta? Na, én aznap már három és fél éve nem vettem észre.

A mai nap pont úgy indult, mint az összes többi hétköznap. Megtartottam az óráimat, kávéztam, beszélgettem, még nevettem is. Senki sem tudta, hogy munkaidő után hová tartok és miért. Ez így van rendben. Mikor már az utcán jártam, azért a lábam remegni kezdett, de haladtam szigorú tempóban a célom felé. Kezemben a fekete sporttáskám, benne a holmim – mintha a bitófára váró vinné a saját fejének a kosarat.

Ilyen gondolataim voltak még akkor is, mikor végre bekanyarodtam az utca sarkán, aminek végén a sárga épület várt. Kikerültem pár járókelőt, elhaladtam egy étterem terasza mellett, és felnéztem, hogy sorra vegyem az ott ülő embereket. A kora májusi szél az arcomba fújt, és mire sikerült azt a béna, göndör tincsemet kifésülni a szememből, majdnem nekiütköztem az utolsó asztalnak. Reflexmosoly és „bocsi” az ott ülőnek.

Egy férfinak.

Egy hűha férfinak.

Álltam ott az asztal előtt, tiszta idiótát csinálva magamból, és nem emlékszem, végül tényleg bocsánatot kértem-e, vagy még mindig csak akartam, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy oldalra lépve elsiessek. Ehhez el kellett haladnom mellette. Nem is baj, addig legalább még lopva megnézhetem magamnak.

Magas, kisportoltan izmos felsőtestén fehér ing szürke nyakkendővel, de nem is ez fogott meg, hanem azon a durván jóképű arcán felbukkanó kisfiúsan huncut mosoly. Barna szeme csak úgy csillogott tőle, gesztenyebarna, hullámos, lazán rendezett hajába pedig kedvem lett volna beletúrni. Aztán, mint mikor elvágják a filmet, csodálásomnak keze vetett véget a táskámon. Úgy vette el tőlem, mintha az övé lenne, és egy pillanat múlva már mellettem állt.

Vagyis nem mellettem; felettem. Basszus. Zavarodottan összehúztam a szemöldököm.

– ­­­Majd én viszem­­­­­­­­­­­­­­ – szólalt meg lazán, még mindig mosolyogva.

Jézusom, hangja is van! Gyerünk, Lilien, mi a szarért tanultál ennyi éven keresztül, ha most meg sem tudsz szólalni?

– Nem, dehogy! – kaptam a táskám felé, de ő azonnal félre is rántotta, mosolya pedig még szélesebb lett.

Úristen, mennyire jóképű! Levegő, oké, igen, levegő kell. Minden további próbálkozás nélkül fordultam el és indultam tovább. Nem viccelt, tényleg jött utánam. Inkább vigye a táskámat, csak többet ne kelljen megszólalnom mellette.

– Hová megyünk? – kérdezte lazán, tartva velem a tempót.

– Két külön irányba – vetettem oda szárazon, amikor bekapcsolt bennem a szokásos védekező mechanizmusom.

Ne bízz senkiben, még akkor sem, ha maga álmaid férfija áll melletted! Elém lépett, kényszerítve ezzel a megállásra, elismerő félmosolyra húzta a száját, majd kinyújtotta felém a jobb kezét. Gyönyörű keze van. Izmos, napbarnított, erős… Nekem elég lenne csak a keze az egész pasiból, hogy egy életre eljátszadozzak vele. Vajon mennyit tudhat ez a kéz a gazdájával együtt? Olyan ideges voltam, mint az első napomon az egyetem nagyelőadójában. Akkor sikerült felülkerekednem rajta. Nézzük, most is sikerül-e! Határozottan tettem a jobbom a férfiéba, és a combjaim között érzett erős lüktetés jelezte, hogy bőrünk összeért. Az erős, férfias kézfogásától majdnem felnyögtem gyönyörömben, de aztán kapcsoltam: arra vár, hogy bemutatkozzak.

– Lilien James – kerekedett felül a jómodor.

– Lilien – ízlelgette a nevem.

A hangjától a meleg napsütés ellenére az egész testemet kirázta a hideg, aljas módon elárulva engem ezzel. A mindig higgadt, nyomás alatt is nyugodt reakcióim most felmondták a szolgálatot.

– Örülök, hogy megismerhetem, Lilien! – szánt meg a férfi. – Gabriel Woods – mutatkozott be ő is.

Hát, akkor ennyi. Életemben először gerjedek be úgy férfira, hogy nem kell magam győzködni: jó lesz ez, Lilien, előbb vagy utóbb, csak adj neki lehetőséget. Nem, itt nem volt szükség ilyesmire. Ha ez a pasi most azt kérte volna tőlem, hogy egy lábon állva adjak elő olasz operát a Vatikán főterén a pápa előtt, akkor megteszem neki. Teljesen elázott bugyival, a kezét szorongatva állok a tűző napon, az utcán, erre kiderül, hogy menyasszonya van. Szakmai berkeken belül mindenki ismer mindenkit, őt pedig nem nehéz figyelemmel kísérni. Papíron ezerszer láttam már a nevét, szaksajtóban és bulvárcikkben egyaránt. Mivel minden hivatalos eseményen megjelenik a párjával, a magánélete állandóan közszájon forog. A tudat, hogy esélyem sincs nála, furcsa módon Megnyugtatott, és végre tudtam normálisan gondolkodni.

– Nos, Mr. Woods, igazán köszönöm, hogy idáig elfáradt, de boldogulok egyedül is! – téptem volna ki a kezem az övéből, de ő a pillanat tört része alatt váltott erősebb fogásra, és nekem kedvem lett volna letérdelni elé.

Pedig dühös voltam rá. Mérges, mert ennyire tetszik, hogy levegőt is csak alig tudok venni tőle.

– Ezt nem kétlem – mosolyodott el őszintén.

Az eddig komoly, érett, férfias arc egy pillanat alatt lett kisfiúsan pimasz újra. Itt fogok elélvezni az utcán.

– Haragszik rám valamiért? – olvasott belőlem, mint egy nyitott könyvből.

Keze úgy szorult az enyémre, hogy a közöttünk lévő légtérbe behatoló levegőmolekulák is izgatottan zizegni kezdtek a kialakult feszültségtől. Gabriel azonban nyugodtnak látszott. Semmi nem árulkodott arról, hogy viszonozná az epekedésem. Ha el tudnék szakadni a tekintetétől, akkor az ágyékára vándorolna a pillantásom, és biztos vagyok benne, hogy a férfi éppen olyan jól kordában tudja tartani az izgalmát is, mint a mimikáját, vagy a teste egyéb, számomra öntudatlan reakcióit. Ízig-vérig profi. Most már nekem is illene annak lenni.

– Ami azt illeti, igen, bár olyan dolog miatt, ami önhibáján kívül esik – mondtam neki végre a saját hangomon, és újra megpróbáltam elhúzódni, de a kéz most vasmarokra váltott. Ráadásul egy óvatlan pillanatban a hüvelykujja a kézfejemre siklott, amitől alig észrevehetően megrándult a csípőm.

Mr Woods tekintete egy pillanatra másképp villant, szája egyik sarka aprót rándult elégedettségében. Aztán olyan gyorsan, mintha képzeltem volna az egészet, arcvonásai rendeződtek, és már újra a pókerarc nézett vissza rám. Tudja. A szemtelen. Csak játszik velem.

– Akkor sajnos kiengesztelni sem tudom, ha igazából nem én vagyok a bűnös, nem igaz? – Elmosolyodott, de ez a mosoly most nem volt őszinte.

Nem az az önkéntelen mosoly volt, mint az első vagy a második. Kiengesztelni. Szórakozik velem. Játszik, mint macska az egérrel.

– Azért én mégiscsak örülnék, ha megpróbálna kiengesztelni, Mr Woods! – viszonoztam a nem őszinte mosolyát.

Összehúzta a szemét és elengedte a kezem. A hirtelen jött szabadság levegőhöz juttatott, és felszabadultabb lettem tőle.

– Hallgatom, Ms James!

Nem szabad elfelejtenem, hogy a táskám nála van. Mint egy letétbe helyezett vagyontárgy. Nem tudok megszökni, míg ő el nem enged. Ő pedig csak akkor enged el, ha megkapta, amiért jött.

– Milyen céllal jött utánam?

– Mert ugye az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy cipekedő hölgyeknek segítsek az utcán?

– Az ön esetében? – nevettem el magam.

Barna írisze újra másképp villant, egyértelműen tudtomra hozva, hogy igazam van, terve van velem. Csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy tekintete nem indult felefedező útra a testemen, csak tartva velem a szemkontaktust szinte lyukat égetett belém. Valamit akar, de nem azt, amit én és a bűnös gondolataim. Viszont még így is kíváncsivá tett.

– Segíthet nekem a táskámmal, ha cserébe elkéri a személyi asszisztensétől a három hét múlva tartandó, Környezettudatosság mérnökszemmel konferencia anyagát, és fontolóra veszi végre, hogy előadót küld, aki bemutatja a cége tevékenységét egy órában.

Ha valóban annyira profi, mint amilyennek mondják, akkor ebből az egy mondatból is leszűri, hogy miért neheztelek rá. Az, hogy fontolóra veszi, ugyanakkor semmilyen további kötelezettséggel nem jár számára; tulajdonképpen megengedtem neki, hogy elkísérjen.

Mr. Woods nem mutatta jelét döbbenetnek vagy elutasításnak.

– Induljunk! – fordult abba az irányba, amerre találkozásunk előtt tartottam.

Nem ígért. Nem reagált. Követtem, és a lábaink egyszerre mozdultak a járda kövén. Hosszú, nagyon hosszú csend telepedett ránk. Annyira eluralkodott rajtam a feszültség emiatt, hogy szinte már bármiről beszéltem volna vele, csak ne kelljen csendben lennünk. Amikor felé fordultam, ő előre nézett, és széles, őszinte mosolyra húzódott a szája. Profilból is éppen ugyanolyan lehengerlő hatással volt rám, mintha a szemembe nézne. A táska a vállára vetve lógott, amitől olyan lazának látszott, mintha éppen golfozni menne a haverokkal.

– Hallgatlak! – mondta lágyabban, mint eddig bármikor, és bennrekedtek a gondolatok, amikor tudatosult bennem, hogy letegezett.

– Nem olyan helyre megyünk, ami neked való – mondtam már én is közvetlenebb hangnemben, mire felém fordult, megint azzal a kisfiús mosollyal.

– Vajon milyen hely lehet az, ahol nem tudsz engem elképzelni? – kérdezte, jót mulatva rajtam.

Ezek az utalgatások… Nem szégyelli magát? Párja van, és így incselkedik? A nő helyett is haragszom rá ezért. Ha én lennék a jegyese, zokognék egy sarokban összeroskadva.

– A nőgyógyászhoz megyek az utca végén – böktem ki végül.

Gabriel lelassított, majd megállt, és már harmadjára magasodott fölém.

– De akkor minek a táska?

– Utána még más dolgom is lesz.

Mégsem állhatok neki magyarázni, hogy éppen műtétre megyek, utána pedig egy éjszakára be kell feküdnöm megfigyelésre.

Összehúzott szemmel vizsgált, és igyekezett ismét belém látni.

– A segítséged a küszöbig szól – nyugtattam meg.

Bal kezem akaratlanul a karjára siklott, hogy nyomatékosítsam, amit mondok. Ezt meg mi a fenéért tettem? Nem vagyok normális! Gabriel a mozdulat elől először mintha elhúzódott volna, majd amikor hozzáértem, összerezzent, és a pillanatban, míg tenyerem hozzáért, megnyugodott. Az ing alatti a szálkás izmokra tapadt a tenyerem. Az áramütésszerű érintéstől elzsibbadtak az ujjbegyeim. Láttam rajta, hogy szeretne valamit mondani, de csak tépelődik magában.

– Hallgatlak! – mosolyodtam el, ismételve az előző kérdését.

Mégiscsak emberből van és érez. Válaszolni azonban sokáig nem válaszol.

– Bemegyek veled, ha utána beszélgetsz velem, míg tovább kísérlek.

Mérget vennék rá, hogy nem ezt akarta mondani, de okos. Bármi konkrétabbal áll elő, azonnal faképnél hagyom.

– Nemsokára házas ember leszel, Gabriel – mondtam ki először a keresztnevét, és vizsgáltam arcán a reakciót. – Közben idegen nővel mennél nődokihoz?

Olyan utálat futott át az arcán, amilyet csak ritkán látok embereken, és nem tudtam, hogy a megjegyzésnek szól, vagy magának az esküvő tényének.

– Nem a legjobb, ha az emberről ennyi mindent tudnak, nem igaz? – mosolyodott el keserűen. – Ha veled élnék, akkor számodra megcsalás lenne, hogy elkísérek valakit, akivel beszélgetek egyet?

– Már a gondolatát sem bírnám elviselni.

– Ez lenne a helyes válasz – nézett rám komolyan –, Alice viszont azt sem bánja, ha félrekúrok, mindaddig, míg a pénzemet költheti. – Szinte sziszegte a szavakat, ahogy kijöttek a száján.

Ez a beszélgetés sokkal mélyebbre sikerült, mint azt valaha is gondoltam volna. Ez a férfi nem szerelmes, és őt sem szeretik. Az előbb még az is meglepte, hogy felé nyúltam.

– Miért nem adod neki az összes pénzed és élsz egy egyszerűbb, de boldogabb életet? – kérdeztem félvállról.

Felkészületlenül ért, hogy hangosan felnevetett. Majdnem nem tudtam visszafojtani egy nyögést a hang hallatán, aminél szebbet még sosem hallottam.

– Akkor ő nyerne, én pedig utálok veszíteni – mondta most már lazábban.

– Egy kapcsolatról beszélünk, egy oldalon kellene állnotok.

– Sosem álltunk egy oldalon – rántotta meg a vállát. – Ha nekiadom az összes pénzem, és üres zsebbel becsöngetek hozzád, akkor befogadsz? – kérdezte hetykén.

– Persze.

Basszus, ezt meg mi a fenéért mondtam?

– Te most viccelsz! – nevette el magát ismét, szeme mégis szomorúan csillant.

Mikor észrevette, hogy ez feltűnt, elfordult, és zavarában a hajába túrt. Jézusom, mennyire szeretném ezt én is megtenni!

– Nem tudod, mit beszélsz! – fordult vissza felém, és most közelebb volt, mint eddig bármikor.

Úgy magasodott fölém, mintha élve szeretne felemészteni.

– Ha nem lenne menyasszonyod, akkor minden további feltétel nélkül befogadnálak! – kötöttem az ebet a karóhoz. – A pénz meg kit érdekel?

Ilyen abszurd dolgokról sem beszélgettem még soha.

– Nem szeretnél nekem dolgozni? – nézett le rám a fellegei közül.

– Ez most honnan jött? – kérdeztem tőle elkerekedett szemekkel.

– Válaszolj!

Nekem senki ne parancsolgasson! Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy nem vagyok a kutyája. Hogy kerültem én ide egyáltalán?

– Menj vissza dolgozni, Gabriel! – közelebb léptem hozzá, hogy kitépjem a kezéből a táskát, de annyival erősebb volt nálam, hogy esélyem sem volt.

Ő még nem végzett, tehát a letétbe helyezett tárgy nála marad.

– Miért lettél dühös? – kérdezte, de közben jót mulatott rajtam, ahogy elé hajolva erőlködtem a táskával.

Ágyéka egy vonalba került a fejemmel, erre azonnal felegyenesedtem.

– A sors a lehető legrosszabb módon szúr ki velem, pedig már amúgy sem vagyunk barátok – mondtam keményen.

– Nem az vagyok, akinek gondolsz – lépett egyet hátrébb, hogy megszabadítson a kínos helyzettől.

– Kinek gondollak?

– Erkölcstelen, gazdag fasznak, aki szórakozik a nőkkel, hogy egy éjszakára a leendő felesége tudta mellett ágyba vigye őket.

– Ezeket az információkat mind te hoztad a tudtomra néhány perccel ezelőtt – vágtam vissza keményen.

– Igaz – mosolygott –, de ennek okát nem kötöttem az orrodra.

– A faszt pedig már csak a lelkiismereted tetette hozzá veled – keltem ki magamból, és a táskámat feladva elindultam a sárga épület felé, miközben Gabriel hangosan felnevetett mögöttem.

Az orvos már vagy negyedórája vár rám. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy miért is megyek most oda. Mesterséges meddőség. Ki kérne manapság gyerek nélkül ilyesmit?

– Teljesen igazad van! – fogta meg a kezem, hogy megállítson. – Nagyon régen nem beszélgettem úgy senkivel, hogy ne kelljen védenem magam, miközben én is bántok. Ne haragudj! – mondta halkabban. – Kezdjük elölről, rendben?

– Hagyj már! – húzódtam el. – Menj el! Épp valaminek a közepén vagyok, és szeretnék egyedül túllenni rajta!

– Beteg vagy?

– Nem.

– Akkor ez nem hangzik túl jól – mondta először meglepően emberien.

– Melyik része? – kérdeztem már oda sem figyelve.

Még két épület, és ott vagyok.

– Az egész – állított meg a karomnál visszahúzva. – Ne menj be oda!

Úgy fordított, hogy kénytelen voltam szemben megállni vele, de nem tudtam a szemébe nézni.

– Szeretnélek felvenni a cégembe! – mondta hirtelen.

– Micsoda? – kaptam fel a fejem. – Azt sem tudod, miből élek! – háborodtam fel. – És ha a testemet árulom éjszakánként? Nehezen férne össze a cégprofillal!

Gabriel szélesen elmosolyodott, kivillantak a fogai, és nem tudtam mást tenni, csak bámulni.

– Nyilván érdekeltséged van a környezetvédelmi konferencián való részvételünkben, tehát a szakmád közel áll a cégprofilhoz – válaszolt türelmesen. – De ha másodállásban a tested árulod, akkor az a te dolgod – válaszolta komolyan.

– Miért akarod, hogy neked dolgozzak? – kérdeztem az összes ellenállásomat feladva.

– Megérzés.

– Környezetmérnöki doktorim, hidrogeológiai mérnöki és épületgépészeti diplomáim vannak.

– Ez igazán impozáns, Ms James! – húzta össze a szemöldökét. – Jelenleg mivel foglalkozik?

Elfojtottam egy mosolyt. Ez most komolyan állásinterjút tart.

– Az egyetem földtani tanszékén dolgozom, mint geológus – válaszoltam komolyan.

– Beszél valamilyen idegen nyelven?

– Anyanyelvi szinten beszélek németül, spanyolul és olaszul.

Láttam, hogy Gabriel nagyot nyel. Sokba fogok neki kerülni.

– A talajvizsgálatokért felelős vezető pozíciója jelenleg betöltetlen a vállalatban, Ms James – mondta komolyan. – Feltételezem, nem okozna önnek gondot a teljes laboratóriumi munka koordinálása, jelentések készítése, és a kivitelezőkkel való kapcsolattartás.

– Attól függ, hogy mennyit fizetne nekem ezért, Mr. Woods? – kérdeztem, jót mulatva magamban.

– Egy hónap próbaidővel évi hetvenötezret – mondta, mire megszédültem egy kicsit.

Ha Gabriel nem fog meg, a járdára roskadok.

– Miért?

– Eleget tanultál azért, hogy végre jól is keress – mondta halkan. – Nem így érzed?

– Nem lenne helyes – suttogtam.

Menyasszonya van, emiatt számomra már csak munkakapcsolat lehet közöttünk. Ennek tudatában egész nap mellette lenni, vagy legalábbis látni őt… Minden alkalom felérne egy kínzással. Ráadásul ő lenne a főnököm… Merengésemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok, nem hogy miért.

– Lilien James – vettem fel kapkodva.

– Üdvözlöm, Ms James. Dr. Konrad asszisztense vagyok, és azt a tájékoztatást kell adnom, hogy sajnos lekéste az időpontját. Ha szeretne újat foglalni, kérem telefonos egyeztetését – mondta szemrehányóan.

– Rendben, köszönöm, hogy felhívott! – tettem le a telefont, és ajkaimat összeszorítva néztem fel Gabrielre.

– Kösz szépen! – néztem rá villámokat szórva.

– Mondanám, hogy sajnálom, de én azért örülök, hogy megismertelek – adta vissza a táskámat.

Gondolom, nem szerette volna tovább feszíteni a húrt.

– Holnap reggel kilencre várlak az irodámban! – tette hozzá határozottan, és elindult visszafelé, amerről jöttünk.

Hosszú ideig álltam a járdán teljesen lefagyva. Hát ez meg mi volt? Egy évig készülök valamire, építem magamban a gondolatot, aláírom az összes papírt, eljárok minden orvoshoz, erre jön ez a koma, és húsz perc alatt mindent keresztül húz. Utána fordultam, de már nem volt sehol.

Ekkor vettem észre, hogy valami nem jó velem. Ugyanis azok a fránya mázsás súlyok, amiktől ezek szerint olyan régóta nem tudtam felszabadultan levegőt venni, ismerős teherként telepedtek vissza a mellkasomra. Hát, hiába volt a több évnyi csoportterápia. Nem érte el azt, amit Gabrielnek a puszta jelenlétével sikerült. Pár röpke percre elfelejtettem a gyászomat.

2.

Teljesen összezavarodva botorkáltam haza. A nappali kanapéjára dobtam a spottáskát, és arcomat a tenyereimbe temetve mellé roskadtam. Egyfelől átkoztam a helyzetet, amiért éppen ma tudtam összefutni ezzel a félistennel, másfelől viszont tekinthetem égi jelnek az időzítést. Ha hinnék még ilyesmiben. Nem, Gabriel szavai bizonytalanítottak el. Azt kérte, ne menjek be, én pedig fontolóra vettem, hiszen azonnal kérhettem volna új időpontot, mégsem tettem. Miért? Bosszantott, de közben jól is éreztem magam vele. Ez zavart össze.

Eltelt a délután, és én csak ültem kint a kertben. Végül is miért ne? Megnézem holnap ezt az új melót, még az is lehet, hogy tetszeni fog. Elvégre már kivettem a szabadnapot, és bárhol jobb lesz, mint itthon agyalni egyedül egész nap.

Reggel fáradtan, de összeszedetten léptem be a Woods-székházba, és az eligazítás után a tetőszint gombját nyomtam meg a lift panelen. Odafent egy magas, vékony férfi fogadott.

– Lilien! Végre személyesen is találkozunk! – nyújtott kezet nekem Gabriel személyi asszisztense.

– Szia, Taylor! – ismertem fel a hangot. – Meglep, hogy nincs hét fejem, és nem okádok tüzet, igaz? – ugratom azonnal.

Elég sokat zaklattam a környezetvédelmi konferencia miatt. Volt, hogy naponta rácsörögtem, mégis mindig fogadta a hívást.

Woods vállalata az egész építészeti szektort felbolygatta a nyugati parton. Mindössze pár év leforgása alatt váltak egyeduralkodóvá a piacon. Az ökológiai lábnyom csökkentésére tett számos intézkedésük pedig példátlan. Be akartam venni őket az egyetemi kutatásokba is, de Taylornál messzebb sosem jutottam.

No, de jelenleg van ennél nagyobb bajom is. Mindenesetre örülök, hogy Taylor nem akarja leharapni a fejem, sőt, annak is, hogy egyáltalán szóba áll velem a telefonbeszélgetéseink után. Olyan görcsben volt a gyomrom, hogy azt hittem, hányni fogok, míg felértem hozzá a huszadik emeletre, és ez még most sem lett jobb.

– Rámenős vagy, és ez nem egy rossz tulajdonság – intézte el egy vállrándítás kíséretében. – Nem hoztál véletlenül másolatot a diplomáidról és nyelvvizsgáidról? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– De, igen.

Átadtam neki az elég vaskosra sikerült mappát.

– Szuper! – vette át tőlem a pakkot, majd belépett egy kis helyiségbe. – Szép mennyiségű publikáció! – füttyentette el magát. – Önéletrajzot is hoztál! Remek! – mondta kedvesen, míg beleolvasott a papírokba.

– Szia, Lilien! – lépett mellém Gabriel a semmiből. Összerezzentem tőle. – Gyere velem, kérlek!

Más volt, mint tegnap. Háromrészes szürke öltönyben állt mellettem, és nagyon távolinak tűnt. Szeme nem mosolygott, nem is csillogott.

– Félsz tőlem? – kérdezte minden érzelem nélkül.

– Kellene? – kérdeztem vissza.

– Nem harapok – mondta kicsit lazábban, és egy mosoly bujkált a szeme sarkában. – Menjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és már indult is a folyosón a liftek felé.

Még intettem Taylornak, aki szomorú mosollyal köszönt el tőlem. Basszus, nem túl jó jel.

– Hová megyünk? – kérdeztem, amikor a lifthez értünk.

– Kimegyünk terepre, megmutatom a környéken folyó összes építkezésünket – mondta komolyan. – Késő estére érünk vissza – tette hozzá egyszerűen. – Remélem, mára nem volt semmilyen, a tegnapihoz hasonló programod! – fordult felém a liftben.

Nem válaszoltam neki. Hiba volt ma eljönnöm. A tegnapi heves reakcióim mit sem változtak. Ideges voltam, mert előre tudtam, hogy így lesz. Képtelen leszek kibírni vele kettesben egy egész napot.

– Tudom, jókor kérem, de szeretnélek tegezni – mondta, amikor kiszálltunk a mélygarázsban. – Persze, ha neked nem gond.

– Nem gond – mondtam csendben, míg beszálltam Gabriel mellé a fehér Tesla terepjáróba.

– Hová lett a feleselés?– mosolyodott el, mikor felém fordult, de válasz nélkül hagytam. Gabriel nagyot sóhajtott, miközben kihajtott a garázsból.

– Éhes vagy? – fordult felém.

– Nem tudnék most enni – mondtam, nézve magam mellett az elsuhanó épületeket.

– Kávét? – próbálkozott.

– Ki szeretnél engesztelni a tegnap történtek miatt? – fordultam felé, de kár volt.

Egy pillanatig sem bírom ezzel a férfival összezárva ezen a szűk helyen.

– Ez attól függ, hogy haragszol-e még rám? – mosolygott, miközben ráhajtott az autópályára.

Már attól is gyorsult a légzésem, hogy néztem, ahogy vezet.

– Magamra haragszom – mondtam csendesen.

– Három órát fogunk utazni, mire északon felérünk az első építkezésig, addig akár el is mondhatnád, hogy mi a gond.

– Másokat is személyesen szoktál kivinni, amikor felveszed őket? – kérdeztem, de nem néztem rá.

– Néhányukat igen – mondta komolyan. – Csatlakoztasd a telefonom, kérlek! – adta a kezembe a mobilját, és az ujjaink egy pillanatra összeértek.

– Akkor add a hüvelykujjad! – nevettem fel halkan, és elé tartottam az eszközt, hogy fel tudja oldani.

Majd az autó rendszerétől kértem egy kódot hozzá, amit beírtam a mobilba.

– Válassz zenét! – mondta Gabriel.

– Lehet, hogy most kiugrom az autóból, és ellopom az összes adatodat róla! – emeltem fel a telefont incselkedve.

– Mit szeretnél tudni róla? – nevetett fel Gabriel.

– Először is azt, hogy milyen alkalmazásaid vannak rajta – töprengtem. – Aztán megnézném a fotóidat – nevettem kicsit feloldódva.

– Akkor nyisd meg a fotóalbumot! – közölte félvállról.

– Persze!

Beléptem a zenék a közé, és döbbenten néztem fel Gabrielre.

– Benne hagytam magamról az aktfotóimat? – vigyorgott felém.

– Te rockot hallgatsz? – néztem rá lemeredve, és elővettem a saját telefonom, hogy megmutassam neki: a lejátszási listánk körülbelül hatvan százalékban egyezik.

– Válassz! – mosolygott Gabriel, de szó nélkül hagyta a kis bemutatómat.

Emotionless. Tökéletes.

– Aranyos – mosolygott Gabriel. – Én lennék?

– Hogy gyönyörű vagy-e, amikor alszol? – nevettem fel hangosan, mire belőle is kitört a nevetés.

– Nézd meg a fotóimat! – nézett át hozzám a túloldalra. – Nagyot fogsz csalódni.

– Nem szoktad megörökíteni életed nagy pillanatait? – döbbentem meg rajta, és félve léptem bele az albumba.

Üzleti tervek tömkelege, a menyasszonya által küldött és mentett szelfik különböző butikokból, az építkezéseken készített pillanatképek. Ennyi. „Disgusting now I see” szólt a dal a hangszóróból. Kirázott a hideg tőle.

– Nem én vagyok – suttogta Gabriel.

– Sajnálom – tettem le a telefont. – Indiszkrét voltam.

– Az engedélyemmel néztél bele – mondta Gabriel lágyan. – Ha szeretnéd, az üzeneteimet is elolvashatod.

– Mért tenném? – néztem rá döbbenten.

– Mert nincs semmi, ami arra utalna, hogy magánéletem is van – mondta szomorúan.

Mivel nem akartam tovább erről beszélgetni, választottam egy másik számot. FUN: We are young. Mosolyogva néztem rá, majd felhangosítottam a zenét, és ringatózva énekelni kezdtem. Gabriel hálásan csóválta a fejét, majd ő is csatlakozott.

– Neked nagyon jó hangod van! – néztem rá meglepetten.

– Azt mondják – mosolygott jókedvűen.

– Várj! Keresek valamit, ami illik a hangszínedhez! – pörgettem bele az előadói listába. – Ayreon! – visítottam fel. – Azt a kurva! A világmindenség legnagyobb zenéje!

Gabriel úgy nevetett, hogy öröm volt hallgatni. Felemeltem a telefont és készítettem róla egy képet. Nem lehet róla rosszat lőni. Egyszerűen jóképű, és kész.

– Legyen valami más – gondolkodott hangosan.

– Ed Sheeran? – néztem rá kérdőn.

– Szeretem a kissrácot! Válaszd az I see fire-t!

– Oké! Megéheztem – haraptam bele az alsó ajkamba.

– Hátul találsz kekszet, és azt hiszem, áfonyát is, de most nem tudok megállni.

A következő pillanatban kicsatoltam magam, és hátramásztam az ülések között. A csípőm egy pillanatra beszorult mozdulat közben, aztán rájöttem, hogy Gabriel válla szorított neki az anyósülésnek, utána már csak azt éreztem, hogy beleharap a fenekembe. Felsikítottam, de nem bírtam magamban tartani a nevetést.

– Basszus, nem hiszem el! – csúsztam a hátsó sorra. – Hogy tehettél ilyet? Most hogy szállok majd ki nyálas fognyomokkal a hátsómon? – próbáltam megnézni a szoknyám hátulját, de nem láttam semmit.

– Talán próbáld meg a tükörben! – nevetett Gabriel.

– Hallgass! – próbáltam komoly maradni, kevés sikerrel.

Az ülés alatt megtaláltam a kekszet és az áfonyát is, majd visszamásztam az ülésemre – ezúttal fejjel előre.

– Mutasd a feneked! – mosolygott Gabriel.

– Na, azt már nem! – adtam a szájába egy kekszet, mielőtt meggondolhattam volna, mit is teszek. – Egyél, addig legalább csendben leszel – vigyorogtam rá.

– Áfonyát kérek! – rágott hangosan, de ekkor hívták telefonon, és a zene elhallgatott.

A kijelzőn megjelent Alice neve és profilképe. Na, basszus! Gabriel a kormányon megnyomta a hívásfogadás gombot. Vajon miért nem tette a fülére a telefont, hogy ne halljam, miről beszél a menyasszonyával? Hirtelen nagyon elszégyelltem magam azért, amiket az előbb csináltunk. Pedig nem is tettünk semmit, csak jól éreztük magunkat.

– Alice! – szólt bele Gabriel a telefonba.

Hangja komoly, sőt inkább ellenséges lett.

– Te idióta! – hallatszott a köszönés. – Most érkezett meg a szombati bálra a ruhám, és tudod mi a nagy helyzet? – rikácsolt a hang a túloldalon.

– Mindjárt elmondod – mondta Gabriel végtelen türelemmel.

– Biztosan direkt szívattál meg, mert ugyan százszor kértem tőled, hogy az ekrü színűt rendeld meg, mert az fog színben a cipőmhöz illeni, te mégiscsak a csontszínűt vetted meg nekem. Most mégis hogy jelenjek meg ebben a göncben? Mondd meg!

Elhűlve hallgattam, ahogy ez a nő beszél a párjával. Egy ruha miatt?

– Mit szeretnél? – kérdezte Gabriel mélyet sóhajtva.

– Szombatra a ruhát, amit kértem! – mondta ordítva Alice, majd letette a telefont.

Nagyot nyeltem, majd tettem egy kekszet a számba, és minden további kérdés nélkül Gabriel szájába tettem három áfonyát.

– Mondd, amit gondolsz! – kérte, amikor lenyelte a gyümölcsöket.

– Mit számít, én mit mondok? – kérdeztem teli szájjal. – Tegnap óta ismersz.

– Azért én mégis nagyon kíváncsi vagyok.

– Elintézzem neked a ruharendelést? – kérdeztem komolyan.

– Nem is tudom – bizonytalanodott el Gabriel.

– Akkor legközelebb lenne kire fognod, ha elszúrod – próbáltam lelket önteni belé, mire válaszul ráharapott a szájában lévő ujjamra.

Nem engedte el, nyelvével finoman nyalogatni kezdte, majd a fogával elengedett, de nem hagyta abba. Egy pillanatra becsuktam a szemem, mély levegőt vettem, csak ezután reagáltam rá.

– Ezt ne! – húztam ki az ujjam a szájából, és csak remélni tudtam, hogy nem ázott még át a bugyim annyira, hogy a szoknyám is átnedvesedjen. – Harapós kedvedben vagy – próbáltam oldani a hangulatot.